Forrongó Közel-Kelet az iráni válaszcsapást követően

Forrongó Közel-Kelet az iráni válaszcsapást követően

Irán az izraeli agresszióra adott „szükséges és arányos” válaszlépését nagyjából háromféleképpen értékelte a világ. A nyugati országok, így a zsidók által túszul ejtett nyugati civilizáció is elítélte az iráni támadást és „agressziót”, voltak – kevesebben – akik Irán mellé álltak, és végül voltak olyanok, akik kevesellték és gyengének vélték az iráni válaszcsapást.

Úgy gondolom, hogy a Nyugat, illetve összességében az Európai Unió hozzáállása nem szorul különösebb magyarázatra. Ezen országok között csupán annyi a különbség, hogy ki tudja magát még mélyebbre fúrni Izrael hátsójába, s „jó” hír, hogyha az életszínvonalban és gazdaság terén sereghajtók is vagyunk, előbbiben mi állunk nyerésre még az EU-n belül is. Furcsa mód ilyenkor megszűnik minden látszatszabadságharc Brüsszellel, hirtelen nagy egyetértésbe kerül a politikai elit apraja-nagyja.

Az, hogy Izrael kezdte az agressziót mind Irán, mind pedig Libanon irányába, természetesen nem érdekli sem Európát, sem az Egyesült Államokat. Számukra minden izraeli bomba és lövedék jó helyre megy, aki pedig nem hagyja alávetni magát ennek a gőgös szupremácizmusnak, az mindenképpen antiszemita, de ma talán divatosabb szó a terrorista. Mindezekkel együtt a nyugat-európai országok helyében én már annyira nem pattognék, lévén az „új európaiak” egy markáns része nem igazán kedveli Izraelt, vagy úgy általában a zsidókat, de emiatt fájjon inkább a feje a „politikai elitnek”.

Ami számomra inkább meglepő volt – és így pár nappal az események után némileg le is tisztult a kép – az maga az iráni támadás, jobban mondva annak ereje. A Damaszkuszban található iráni konzulátus elleni zsidó támadás színtiszta barbársága egyrészt nyílt felkérés és provokálás volt a háborúra, másrészt ne feledjük el, hogy egy olyan, nem hadviselő ország területén történt, melyet a 2010-es évtizedben polgárháborúk tettek tönkre – természetesen izraeli mesterkedéssel a háttérben.

Az agresszióra Irán válaszcsapást ígért, ennek mikéntjét lovagiasan előre be is jelentették. Az akciót követően az ügyet „lezártnak” tekintették, noha a szombat éjjeli rakétázás és dróntámadás teljesen sikertelenül zárult. Még az iráni külügyi szóvivő is „visszafogottnak” nevezte a támadást, amit szerinte „értékelni kellene”, az erre adott nyugati reakcióval nyilván ő is tisztában volt, így szavai el is vesztek az éterben.

Mindemellett a térségben érintett egyéb államok sem álltak Irán mellé, ezek közül a leginkább meglepő – számomra legalábbis – Jordánia magatartása volt, amely több iráni drónt is kiiktatott a szombat éjjeli akció alatt.

Hírdetés

Természetesen több eshetőség is van, miért sikeredett így az iráni válaszcsapás, és valószínűleg mindegyikben van igazság, pontokba szedve rendszereztem őket.

1. A zsidóság által sakkban tartott, megszállt európai hatalmak tevékenyen is részt vettek a terrorállam védelmében, számos iráni „küldeményt” ők iktattak ki. Egyrészt ez jól jelzi, mennyire álságos az a bábszínház, amikor a Nyugat „figyelmezteti” Izraelt, hogy tanúsítsanak önmérsékletet a háború folyamán. A szövetség minden külső alakoskodás ellenére erős lábakon áll, olyan tetteket néznek el Izraelnek, amelyeknek pusztán feléért kínpadra citálnának más országot. Katonai erejük mindenesetre nem lebecsülendő, s nemes egyszerűséggel Irán vélhetően nem akar komolyabban újat húzni ezekkel a hatalmakkal. Ám mivel komoly presztízsvesztést okozott volna, ha teljesen válasz nélkül hagyják a damaszkuszi csapást, így köztes megoldást választottak.

2. A térség több államával ellentétben Irán legalább válaszcsapásra képes. Jordánia valószínűleg nem a zsidók iránti szimpátiából őrzi a „semlegességét” – a politikai vezetés részéről ez öngyilkosság is lenne az Izrael-ellenes közhangulat végett – hanem nemes egyszerűséggel gyengék katonailag. Ugyanez igaz a mesterségesen tönkretett Szíriára is, Libanont pedig folyamatos tűz alatt tartja a „Közel-Kelet egyetlen demokráciája” (a háború kiterjesztése libanoni területekre valahogy elkerülte a figyelmét ezeknek a kettős mércét alkalmazó filoszemita nyugatiaknak).

Azonban bármennyire is számít Irán „erős embernek”, lehetőségei korlátozottak, nem beszélve katonai erejéről. Amit szombat éjjel láthattunk, az nem Irán legerősebb arzenálja volt, de nem játszhatják egyedül a csendőr szerepét a véges mozgástér miatt.

3. Nem utolsó sorban egy válaszcsapást politikailag is át kell gondolni, értékelni. Mivel Izrael mögött felsorakozott a teljes Nyugat az egész EU-val együtt, a kettős mérce pedig annyira szembetűnő, hogy már tagadni sem szokták, egy komolyabb eszkalálódás esetén a teljes politikai közvélemény Iránt tenné felelőssé, persze alaptalanul.

Nem sokan merik az ellenkezőjét állítani, a „nem sok” egyike viszont Törökország, amely egyenesen Netanjahut jelöli meg fő agresszornak.

Más kérdés azonban, hogy az Egyesült Államok, az EU, vagy akár a G7 számára Izrael tehet bármit, szétbombázhatják az egész Közel-Keletet, akkor is a terrort elszenvedő országok lesznek az „agresszorok”, így arra számítani, hogyha Izrael valóban kimutatja a foga fehérjét (eddig is megtette), akkor majd elpártolnak tőle a szövetségesei, teljesen hasztalan.

A zsidók azonban – hűen a „bosszú népe” megnevezéshez – még erre az iráni látszatakcióra is válasz-válaszcsapást fontolgatnak, így érdemes követni az eseményeket, mi lesz a Közel-Kelet, tágabb értelemben pedig a forrongó glóbusz sorsa.

Ábrahám Barnabás – Kuruc.info


Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »