Harmadik fejezet
Kétarcú feminizmus
Rácz Tibor kilépett a lakótelepi lakása ajtaján, mire koppanva esett a cipőjére egy összetekert, füzetlap méretű papír. Általában nem érdekelték az ilyen anyagok, reklámok – látszott ezen is, hogy az –, de ezúttal lehajolt érte.
Ízléstelen, lila betűkkel hirdette magát egy, a mai, modern és öntudatra ébredt nőknek szóló gyűlés. Tibor a rendőr évek rutinjával jegyezte meg a helyszínt és időpontot (meg is állapította magában, hogy milyen hamar itt lesz.)
Elfordult a lépcső felé, és a cipőtalpaktól fekete csíkos meszelt fal mentén elindult lefelé. Az órájára nézett. Még lesz ideje kerülni a Behari pékség felé, mielőtt szolgálatra kellene jelentkeznie.
A délelőtt egy részében papírmunkákat intézett, épp formanyomtatványt töltött ki a gépén, amikor árnyék vetült rá. Felnézett és Kicsi Eszter állt vele szemben. Haját lófarokban kötötte meg és testhezálló, magas nyakú, sötét garbót viselt. Dinnye alakú mellei jól láthatóan domborodtak a ruha alatt.
– Tibi, ki kéne később vinni egy helyszínre engem. Ha befejezted a munkád a gépen, éppen jó lenne. Megteszed nekem?
A férfi hümmentett, majd bólintott.
– Mi van Ádámmal? – kérdezte mintegy mellékesen a nő.
Tibor motyogott valamit, hogy nem igazán tudja, régen látta.
Eszter kinyitotta a száját és a mutatóujjával megkocogtatta a felső fogsorát.
– A Peti – a párom – felvett valakit segédnek. Annyira hasonlít az Ádámra.
Úgy nézett Tiborra, mint macska az egérre. A férfi nem válaszolt, pötyögtette a klaviatúrát. Érezte, és nagyon zavarta, hogy beszédesebb a hallgatása, mint szeretné.
– Múltkor késtem innen, de ez az Ernő olyan rendes velem mindig, elnézi – tett egy mozdulatot a kezével, majd megérintette a mellkasát. – Sietek, kapkodok, véletlenül kinézek a konyhaablakon – tudod, Tibi, onnan látok a kocsi beállónkra – és ott pakol a Peti kocsijába egy fiatalember. Meg mertem volna esküdni rá, hogy az Ádám az.
Hallgatott, egzotikus illat lengte körbe. Elnézett Tibor feje felett az immár egyszemélyes iroda ablakán át, ki, az utcára.
– Nem lett volna azzal az Ádámmal semmi baj, csak lett volna kicsit kezesebb – mondta a levegőnek. Majd megfordult és kiment. Az ajtónál visszanézett.
– Akkor, ha végeztél, szóljál, légy szíves.
Banális esethez mentek ki. A postást a Malomárok utcában az egyik lakó kutyái rendszeresen megugatták, sőt egyszer meg is kergették. A léckerítés foghíjas volt, a félig vad kutyák könnyen kiszöktek. A Posta tett feljelentést az ügyben.
Ott volt a kézbesítő, a kőszegi Posta igazgatója, az érintett lakó, kutya persze egy sem. Felvették a jegyzőkönyvet, majd kikérdezték a szomszédokat is. Egyértelmű volt a lakó hanyagsága, hiába tüntetett el szinte minden nyomot, mindenki ellene vallott. A foghíj nyoma – néhány új léc – pedig még mindig jól látszott a kerítésen.
Visszafelé Eszter váratlanul megkérdezte:
– Tibi, mi a véleményed a feminizmusról?
A megkérdezett hirtelen köpni-nyelni nem tudott a meglepetéstől. Egyáltalán nem számított ilyen kérdésre, arra várt, hogy végre kitehesse Esztert és mehessen a dolgára.
– Semmi. Ma egy gyűlésre hívó reklámot találtam az ajtóm előtt. Miért?
Eszter meglepődött arcot vágott.
– Nálatok is jártak? Tudod, az egyik előadó én leszek ott. Akár el is jöhetnél, ha érdekel. Mindig szerettem volna egy érett, megfontolt férfi véleményét hallani arról, amit csinálok.
Tibor combjára tette a kezét.
A férfi mélyet, remegőt sóhajtott – nem a vágytól, az elfojtott dühtől. A belénevelt úriember nem engedte, hogy robbanjon.
Szó nélkül benyúlt a zsebébe, és sietve elővette a mobiltelefonját. Eszter megérezte, mit akar tenni, elkapta a kezét. A fénykép már csak a rendőregyenruhába bújtatott lábról készült el.
Tibor hangja remegett, amikor megszólalt. Úgy érezte szétveti az indulat.
– Szerencséd, hogy elvetted a kezed. Ment volna a kép a te drága, elnéző Ernődnek.
Eszter felnevetett és megrázta a fejét.
– Ti, férfiak egy kis bizalmaskodásba olyan sokat beleláttok.
Megint megrázta a fejét, és nevetett még egy kicsit.
– Csak barátkozni akartam, ennyi az egész. Azért a gyűlésre eljöhetsz, ha akarsz. Legalább megtudod, mi is a feminizmus.
***
Az első napon takarított: az előszobától a konyhán át az étkezőig, a hálószobáig mindent. A két kisszobát azonban kihagyta, sőt bezárta. Azokat úgysem fogja használni.
Délután leült, és főzött egy kávét magának. Felöntötte sok tejjel, és körbe-körbe nézegetve iszogatta.
Túl nagy házat választott, állapította meg. Igaz, nagyon gyorsan akart beköltözni, és gyakorlatilag ez volt az egyetlen, amibe azonnal be is költözhetett.
A berendezés modern, ízléses – állapította meg – és némi luxust sugárzik. A járólapok, a parketta a szobában, a csempe a fürdőszobában, a bútorok színe – gondosan összeválogatták, értő asszonykéz munkája látszott mögötte. A közvetítő említést tett róla, hogy a család külföldre költözött, és sürgősen kerestek valakit, aki belakja, és karban is tartja, akár évekig, míg visszajönnek.
Kint dupla garázs és a kora tavaszban az első élénkzöld hajtásait növesztő pázsit vette körbe a házat. Kertész nem kell hozzá, gondolta Éva.
Kopogtattak. Még további takarítást tervezett, aznapra, nem örült a látogatóknak, de mikor Molnár Zsuzsa vöröslő hajfürtjeit meglátta, igen megörült. Egy vékony, vállas, átlagos magasságú, elegáns férfi állt Zsuzsa mellett.
– Szia, kedves, gondoltam, beugrunk hozzád. Hoztam neked valakit, aki ért az autókhoz. Beszéltük, hogy jobb lenne eladnod, tudod miért – indult meg Éva invitálására Zsuzsa befelé. A férfi a kezét nyújtotta, de kérő mozdulattal. Másodperces késéssel jött rá Éva, hogy kezet akar neki csókolni. Kellemesen bizsergető érzés volt megengedni a lovagias gesztust.
A tágas nappaliban ültek le, szemben a falra szerelt vékony Thomson tévével. Az ülőgarnitúra halványzöld színben pompázott, a falak pedig bézsszínben ölelték körbe őket.
– Hagyd csak, nem kérek semmit – hárította Éva torkára fagyott kérdését Zsuzsa. – Én mindjárt megyek is. Géza fog veled hosszabban tárgyalni – intett a lábát keresztbevető, kényelmesen hátradőlő, mosolygó férfi felé a feminista nő.
– Sajnos most csak kávém van, de az friss, még meleg – fordult Éva Géza felé. Megállapította, hogy kis bajusza van és csillogó, vidám, barna szeme.
– Tökéletes lesz, Éva – bólintott az autókereskedő.
Amikor Éva visszatért a konyhából, Zsuzsa kezdte a beszélgetést.
– Kedvesem, szeretnénk mi, a MANE kapcsolatban maradni veled.
Éva egy pillanatra csak nézett, mi az a „MANE”, aztán beugrott, hogy a szervezet, amelyik kimenekítette otthonról. Mai Nőkért Egyesület, persze – jutott az eszébe.
– Tudod, az az állat nyomozni fog utánad, mert mindig ezt teszik. A férfiak nem tudnak uralkodni a birtoklási vágyukon. Csak a szex és a leuralás. Adok egy telefonszámot, amin keresztül bármikor elérhetsz, akár hajnal kettőkor is. Azonkívül várunk az önsegítő csoportunkba, akár csak azért is, hogy legyenek helyi ismerőseid, bár köztünk szólva az olyan traumákon átment nők, mint te, nagyon jól teszik, ha találkoznak hozzájuk hasonló tapasztalatokon átesett nőkkel.
Amikor Zsuzsa „állat” férfiakról beszélt, Éva tekintete zavartan rebbent Géza felé, és látta, az őt nézi. Mintha csak tudta volna, mi fordul meg Éva fejében, elnéző mosollyal intett.
Zsuzsa a kabátja belső zsebéből egy szórólapot vett elő, ráírta a telefonszámát, majd átadta Évának.
– Az alkalmaink helyszíne és időpontja van rajta. Pszichiátriai Gondozó, csütörtök, tizenegy órától délig, fél egyig. Attól függ, hányan vagyunk. Elég messze van ide, de ezt megoldani van itt Géza. Magatokra is hagylak benneteket.
Azzal Zsuzsa felállt és hagyta magát kikísérni. Az kijárati ajtó előtt még odaszólt Évának, a fejével intve a ház belseje felé:
– Jó fej, de vigyázz vele. Ő is csak pasi. És még sármos is hozzá.
Éva csodálkozva hallotta, hogy Zsuzsa szavaiban semmilyen évődés nincs, valóban neheztelt a hangja.
A nappaliban Géza türelmesen üldögélt, előregörnyedve, alkarjával a térdén támaszkodva. Elegáns, angol divatú (mindössze két színű) pulóvere nyakából kitüremkedett az alatta viselt ing gallérja. Nem viselte kitűrve, de finoman jelezte: nem póló van rajta.
A március eleji, kora délutáni nap a kert felől beküldte sugarait a nappaliba, annak falán aranyló foltot ejtve. Hatalmas üveg tolóajtó választotta el a benti helyiséget a terasztól.
Géza a belépő nő felé fordult, és tapsolt.
– No, megmutatja az autót?
– Persze, menjünk – válaszolta Éva, azzal a garázs felé indult.
Az autókereskedő a nagy térben középen álló autót körbejárta, felnyitotta a motorháztetőt, ajkát biggyesztve gondosan megvizsgált mindent.
Éva a karját a mellkasa előtt összefonva állt a garázsba vezető ajtóban. Szőke haját hátrafésülte a kezével, karcsú alakját fedő melegítőben és pólóban is jól mutatott. Persze a férfi mellett hétköznapinak tűnt.
Géza végül kibújt az sofőrülésből, ahová közben bemászott.
– Nézze, Éva, az autó jó állapotban van. Nem hazudok magának. Hoztam is kézpénzt, ha valóban sürgős eladni, én akár most átveszem. Persze olcsóbbért. Vagy: szerződést kötünk, és elviszem a barátom használtautó telepére, aztán amikor elkel, akkor kifizetjük. Amennyiért elkelt. Hogy legyen?
Éva hátul a csípőjére tette a kezét, maga elé nézett és sóhajtott.
– Bizonyos okoknál fogva nagyon sürgős az eladás. De a vétel is. Ha megfelelő árért beszámítja, akár azonnal vennék is egy újat.
Géza a legmegnyerőbb mosolyát vette elő. Jól állt neki.
– Jöjjön velem, Éva! A Zanati úton dolgozom, ha megtetszik egy autónk – Fordokat árulunk – akár este már azzal mehet bevásárolni.
– Géza! – nézett a férfire felhúzott szemöldökkel Éva – nem fog tudni semmit rámsózni a bűbájával. Nagyon értékelem, de ezt tudnia kell.
A férfi felnevetett. Nevetése őszintén tört elő belőle, visszaverődött a garázs falairól.
– A sárm csak ráadás. Személyes élvezet részemről. Nem árulok bóvlit, és tisztességes vagyok. A hosszú távú üzleti kapcsolatokban hiszek.
Éva vállon bokszolta a férfit. A jelenlétében mintha kiszívták volna belőle az elmúlt hetek bénító feszültségét.
– Helyes, ez már tetszik.
Vidámnak és felszabadultnak érezte magát, mint már nagyon régen nem.
Az autókereskedésben Géza kihúzta a széket Éva számára, majd kávét főzött az ott álló kapszulás gépen. A szalon szélén állt vállig érő fallal lekerítve az irodája. Csak egy asztal, előtte két kényelmes szék, és az elkerítő fallal szemben egy pult, rajta a kávéfőző és poharak. A pulton túl embermagasra nőtt cserepes pálmák takarták a kíváncsi tekintetek elől az irodát.
– Jól áll magának a mosoly – jegyezte meg kedvesen Géza kávéfőzés közben Évára nézve.
Tüsténkedett, a nőt megnyugtatta ez az aktív, férfias gondoskodás. Azt érezte, hogy Géza valóban a legjobbat akarja neki.
– Van egy modellünk, maradék szegényem, de kezes jószág. Azért merem ajánlani, mert amellett, hogy kicsi, keveset fogyaszt és biztonságos, most kedvezmény is van rá. Őszinte leszek: szeretnénk már eladni.
– Ajánlja, Géza? – kérdezte Éva félrehajtott fejjel. Félmosoly játszadozott az ajkán.
– Szívből. Jöjjön, miután megitta a kávét, megmutatom.
Éva egy óra múlva – hitelt is kellett intézni – beszállt, már mint a sajátjába, a kicsi, fekete Ford Ka – ba, mely csillogott – villogott, kívül – belül. A letekert ablakon behajolt Géza.
– Élvezze nagyon az autót. Itt a közelben van benzinkút, meg is tud tankolni. És egy apróság, amiről csaknem megfeledkeztünk – benyúlt a farzsebébe és egy kettéhajtott borítékot vett elő. A boríték duzzadt, jól kitömött volt.
– Számolja meg, ha akarja, de pontosan másfél millió forint. Ennyit adok kéz alatt az autójáért, most rögtön. Hagyja is itt, gondoskodom róla. Megfelel így?
Éva egy kicsit kevesellte a pénzt, de tudta, minél kevesebb nyom marad utána Attila számára és minél gyorsabban tűnnek el azok, annál jobb.
– Nem hozná inkább el személyesen az autóm árát? Meghívhatnám én is kávéra – nézett kacéran a férfira.
Géza elmosolyodott.
– Igaza van, adjuk meg a módját. Ne csak így farzsebből fizessem ki. Szívesen leszek a vendége.
***
A vésőgép vésője ütemesen kalapált a betonon. A por beborította a kis helyiséget. A családi ház padlását csaknem teljesen beépítették, csak a kémény közelében hagyták meg betonaljzatúnak.
Ádám igazán egzotikusan nézett ki az arca elé tekert kendőben és a műanyag védőszemüvegben. Ezt a kéményt betonelemekből építették, hegyes vésőt használt, de még így is kemény munka volt kivésni az oldalát.
Péter sok mindenre megtanította már az elmúlt két hétben. Tudta, minek hol a helye az autóban, ő vette már elő a szerszámokat és az ő dolga volt elpakolni munka után. Általában néhány óra alatt végeztek egy helyen, de aznap nehéz napjuk volt.
Acél csövekkel készültek kibélelni a kéményt, ám ehhez a padláson valamivel több, mint egy méteren ki kellett vésni az oldalát, hogy legyen hely a csöveket beletenni.
Péter nézett fel Ádámhoz.
– Hogy haladsz? – nézett a válla fölött a készülő lyukba.
Ádám letette a vésőgépet, lehúzta a kendőt az arcáról és centit vett elő. Lemérte a nyílás hosszát, aztán Péterhez fordult.
– Méter kilenc.
Péter bólintott.
– Az már jó lesz – vidáman Ádám hajára pillantott. – Jó poros lettél. Szürke a hajad, mint egy öregemberé.
– Ja – vigyorogta el magát Ádám. – Képzelem, hogyan nézhetek ki.
– Az orrodig tiszta, de onnan a fejed tetejéig szürke. Jó, közben én felhoztam a csöveket, meg a szegecs – szegecshúzót.
Szegecs – szegecshúzó a szegecseket, a kézi fúrót, és a szegecshúzót jelentette.
Lemérték a beépítendő hosszot, a kémény belsejében, amit majd csövekkel kell kibélelni. Léptek hangzottak fel mögöttük. A tulajdonos jött a padlásra: Szilvia, egy vállig érő hajú, kissé molett nő. Kényelmes nadrágot és kardigánt viselt. Apró szeplői élénken mozogtak az arcán, miközben beszélt.
– Látom, szorgoskodnak a mesterek. Megnézhetem, hogyan haladnak? – kíváncsiskodott.
– Tessék – állt félre Péter. Szilvia belenézett a lyukba.
– Fúj, de büdös – fintorgott. A kémény oldalának barna elszíneződését nézegette pár másodpercig.
– Jól átázott, ugye? – fordult kíváncsian Péterhez.
– Igen – bólintott az komolyan. – Ez segíteni fog, szebb nem lesz, azt majd kőműves oldja meg, de tovább már nem ázik be.
Szilvia ellépett tőlük, az ajtóban azonban megfordult.
– Egy kávéra lejönnek? Szívesen főzök.
A két férfi bólintott. Lent, a konyhában Szilvia leültette a munkásait, majd megkérdezte:
– Mire végeznek? Nem sürgetni akarom önöket, csak délután el kell mennem egy gyűlésre, Kőszegre.
Péter a levegőbe nézett, latolgatta magában a teendőket.
– Mikor kell menni?
Szilvia feltette a kávét.
– Négyre kell ott lennem. Utónőnapi feminista gyűlés. A Jurisich gimnáziumban.
Ádám Péterre nézett, sokatmondóan. Szilvia észrevette. Félig tréfásan felhúzta a szemöldökét.
– Valami gond van? – nevetgélt hozzá.
– Nem szeretem a feminizmust – válaszolt Ádám őszintén. Péter rosszallóan nézett rá.
– Ezt talán nem itt kellene kifejteni.
Szilvia megrázta a fejét és egy utasító mozdulatot tett Péter felé.
– Engem érdekel. Mindig tanul az ember – a hangjából némi él hallatszott ki, de összességében türelmet sugárzott.
– Olvasom a Férfihangot a neten. Férfihibáztató a mozgalom. Nem is értenek a feministák szerintem bennünket, férfiakat, mégis szüntelenül kritizálnak. Meggyőződésük, hogy a férfiak a férfi elit kiváltságit birtokolják, de a férfibűnözők hajlamaival élnek. Az átlagférfiakat észre sem veszik, minket, a többséget, akik tiszteljük, szeretjük a nőket, és eszünkbe sem jutna például megütni őket.
Szilvia megvakarta a fejét. A tűzhely mellé húzott egy piros huzatú stokedlit és leült rá. Picit elgondolkodott. Az óra halkan ketyegett felettük, a deszkaborítású falon.
– Engem sem ütött meg a volt férjem. De terrorizált. Szavakkal, indulatokkal. Rám tudott így hatni, engem megrémített. Mindegy is, már régen volt.
– Nem minden férfi ilyen. Értékelni kellene az átlagot. A rendeseket – mondta csendesen Ádám.
Szilvi egyenesen Ádámra nézett. Aztán Péterre.
– Igaz, nem minden férfi nőelnyomó. Szerintem is butaság, hogy patriarchális rendszerben élünk. Nincsen Magyarországon patriarchátus, látom, tapasztalom, hogy a férfiaknak éppen annyi hatalma van a hétköznapi életben, mint a nőknek. Néha még kevesebb is.
Elhallgatott.
– De, Ádám, én bántalmazott nőkkel foglalkozom. Mármint hetente egyszer a Pszichiátriai Gondozóban, itt, Szombathelyen. Látom a szenvedésüket, a sebzettségüket. Higgye el, kell a mozgalom nekik. Olyan nők szövetsége, amelyik segít.
Most Ádám sóhajtott.
– Persze, elhiszem. Csak a férfiaknak is jó lenne valami hasonló.
A kávéfőző ekkor kezdett kotyogni.
***
Tibor leült a tágas előadóban. A halszálkás parketta finoman recsegett a súlya alatt, de ezt csak ültében hallotta. A terem tele volt emberekkel, főleg nőkkel, de férfiakkal is. Néhány nő igazán extravagánsan festett: lila, félig lenyírt haj, feketére mázolt szemhéj. Akadt, aki lángvörösre festette a haját, és sztreccsnadrágba öltözött, amiből kilátszottak bő hurkái. Akárha hivalkodott volna a női vonzereje hiányával. A legtöbben azonban átlagos külsővel rendelkeztek.
Mivel Tibor késett pár percet – és az előadó is – így szinte a leültével egy időben kezdődött a találkozó.
A felkonferáló – egyik tanára a Jurisich gimnáziumnak – hosszan magasztalta a nőket Nőnap alkalmából. Kitért minden Nobel díjasra, repülőre, űrhajósra, bárkire – legalábbis Tibor szerint – aki nőként nevet szerzett magának. Zavarta a tömjénezés a törzszászlóst, de arra gondolt, végül is nőnap van, az alkalom a nőké, tulajdonképpen ez rendben is van.
Aztán nagyon meglepődött.
– A strukturális nőelnyomásról Kicsi Eszter fog előadást tartani, amit aztán kerekasztal megbeszélésen tárgyalunk ki – fejezte be a mondandóját a szakállas férfi.
Eszter előjött a fal mellől és fellépett a pódiumra. Önmagához képest kifejezetten szolidan festett: kosztümöt viselt, halványszürkét, nadrágot és kabátot, alatta halványkék inggel. Beszélni kezdett.
– A Parlamentben még mindig férfiak döntenek a sorsunkról. A vezérigazgatók között még mindig túlnyomóan férfiak vannak.
„Igen és az utcaseprők között is és az útépítők között is”, gondolta Tibor keserű humorral. El is mosolyintotta magát.
Eszter folytatta a beszédét és arról beszélt, hogy a férfiak mennyire természetesnek tűnő módon nyomják el a nőket, aki kötelesek őket otthon kedvesen várni, vacsorával várni, és megvárni, míg a férfiak esznek, csak utána ehetnek maguk is.
Tibor nem értette. Melyik nő viselkedik ma így? Egyáltalán melyiknek lenne energiája rá? Lehúzva a nyolc órát a munkahelyén, főzve, a gyerekekkel tanulva. Mire a második, harmadik műszakból a szintén hajtó férj hazaér, már régen evett mindenki, és jó, ha az asszony még ébren van.
Eszter csak folytatta a munkahelyi elnyomásról beszélve, ahol a nőket nem engedik érvényesülni, férfiklikkekről például a tudomány területén, ahová a nőket nem engedik be. Kvóta kellene az ilyen helyekre is, ez a jövő záloga.
Tibor ehhez nem értett, akár igaza is lehetett Eszternek, de ironikusnak találta, hogy ő beszél férfielnyomásról a munkahelyen. Önkéntelenül fel is nevetett, aztán ijedten észbe kapott.
Eszter megállt a beszéd közben és Tiborra nézett. Mindenki más is Tiborra nézett. Ám ő nem jött zavarba.
– Nem lenne jobb, ha a tudományban az egyéni teljesítmény számítana? A bugyi tartalma helyett?
Mintha bomba robbant volna körülötte. Barátságtalan suttogás gyűrűzött tova, „bunkó”, „hímsovén állat” és hasonlókat hallott maga körül. Hirtelen nagyon kényelmetlen lett ott ülni, noha csak a sor szélén foglalt helyet.
Eszter megköszörülte a torkát és folytatta, látható elégtétellel, amúgy mintha Tibor mit sem szólt volna közbe. A férfi leplezett feszengéssel maradt, ahol volt.
Az előadás után tetszése szerint mehetett bármelyik jelentkező kiscsoport vezetőhöz. Ő egy vállig érő, barna hajú, enyhén molett, szeplős nő mellett döntött. A szolid külleme alapján remélte, ő elfogadóan fogja kezelni őt.
A székeket ők is, akárcsak a többi csoport, körbe rakták, talán tízen, két férfi, Tibor és nagyjából nyolc nő – amennyire Tibor meg tudta állapítani.
– Tudnátok – e szexista elnyomásra példát mondani az életetekből? – indította a beszélgetést a bemutatkozás után Szilvia, a szeplős nő.
Egy röpke pillanatig szinte mindenki Tiborra nézett. Ő megköszörülte a torkát.
– Nem tudom, erre gondolsz – e, de nálunk az egyik kolléganő kirúgatta az egyik férfikollégánkat. Behívta az irodájába, rámászott, elintézte, hogy olyan külseje legyen, mintha ez a bizonyos férfi megtámadta volna, aztán addig sikított, míg a főnökünk be nem nyitott. Aztán mindent rákent arra a szerencsétlen fiúra.
Érződött, hogy nem éppen ilyen történetet akartak hallani. Az egyik férfi Tibor jobbján, pont a tanár, aki korábban felkonferálta Esztert, rögtön megszólalt.
– Volt erre tanú? Vagy csak gondolod, hogy a nő rámászott?
Tibor talányos arcot vágott, aztán elismerte:
– Senki nem volt velük, de ismerem a srácot. Már két éve együtt dolgoztunk, őszinte gyerek és soha nem zaklatta egyik kolléganőnket sem.
– Egy nő mindig igazat mond. Ha erőszakkal vádolta meg, akkor az úgy is volt – replikázott a tanár. – A nőknek mindig lehet hinni ilyen ügyekben.
Szilvia megköszörülte a torkát.
– Azért mi sem voltunk ott. Inkább ne döntsük el, mi történt. Ha igazságtalanul bocsátották el a barátod, azt nagyon sajnálom. Persze ha valóban megpróbálta megerőszakolni a kolléganődet, akkor azért jogos, ha ezt teszik vele, nem?
Tibor kényszeredetten bólintott.
– Akkor persze, akkor jogos. De…
– Tudom, hogy te bízol ebben a fiatalemberben, de te sem voltál ott. Ne menjünk bele, mi történhetett, ezt bíróság dolga eldönteni – zárta rövidre Szilvia.
A hirtelen támadt csöndet egy hegyes orrú, szépen kisminkelt nő törte meg.
– Engem a munkahelyemen ért hátrány, mert nő vagyok. Tíz éve dolgozom ott, de mégis azt a kis nyikhajt nevezték ki az osztályvezetői állásra, aki négy éve jött hozzánk. Csak mert férfi.
– Engem a saját bátyám erőszakolt meg – mondta hirtelen egy fekete hajú, bubi frizurás nő. A padlót nézte és a kezeit tördelte.
Többen lopva Tiborra néztek, ettől olyan érzése lett, mintha titokban őt tartanák a felelősnek ezért. Miután a lelkileg mélyen megnyílt nő hallgatott, lassan mások kezdték sorolni a sérelmeiket. Megcsalás, erőszak, nem is mindig saját példával, az eredeti témától – szexista elnyomás az életükben – alaposan eltérve. Felszakadtak a női lélek sebei, az egyik leghangosabb a szakállas tanár volt. Mások metoo – s élményeit sorolta, amikor hozzá került a szó.
– Az a legszörnyűbb, hogy a férfiak az összes nőt szőke nőnek nézik. Kihasználható, átverhető, bepalizható hülyéknek. Az évszázados elnyomás maradványa ez is. Szégyellhetnénk magunkat mi, hímneműek mind emiatt.
Tibor megdörzsölte az arcát. Nagyon csúnya jelzők jutottak az eszébe erre a férfira. Inkább csak sóhajtott egyet. Kellemetlen volt ezt a sok sérelmet hallgatni férfiként, de amikor olyan panaszt hallott, hogy „mindig középen kezdte meg a fogkrémes tubust”, vagy „képes volt egyszerre tíz Túró Rudit megenni”, akkor azért a fejét fogta volna, ha ilyen nyíltan ki merte volna mutatni az érzéseit. A tanár utolsó mondatát viszont úgy érezte, azt egyenesen neki szánta. Felnézett a plafonra. Mély levegőt vett, kifújta.
A férfigyűlölet tapintható volt a csoportban. Szilvia semmit se tett ellene, nyugodtan ült a helyén.
– Örülök, hogy ezek az érzések mind előjöttek belőletek. Ez is fontos, hogy egymásnak be tudjuk vallani. Tibor, esetleg valamit hozzá akarsz fűzni? – fordult az ismét felsóhajtó férfi felé Szilvia.
„Persze, a képtelen butaságok, mint, hogy általános nőelnyomás van, és a férfiak mind ki akarják használni a nőket, reménytelenül összekeveredtek a valós és fájdalmas problémákkal” – kívánkozott ki belőle. Érezte, ezt nem tudnák befogadni, a szakállas tanár pedig rögtön vitatkozni kezdene vele. De ő most nem világmegváltani jött ide.
– Sajnálom ezeket a fájdalmas tényeket. Örülök, hogy hallhattam, és igyekszem empatikusabb lenni a nőkkel ezután – mondta végül udvariasan.
Többen megenyhülve egyenesedtek ki és változtattak az ülésükön.
A beszélgetés még folytatódott, a férfiak természete maradt a téma, de kötetlenebbül, bár a keserű hangulat maradt.
Mikor berekesztették az alkalmat, Kicsi Eszter odalépett a kifelé tartó Tiborhoz.
– Na, kolléga, hogy tetszett a mi kis gyűlésünk? – kezét csípőre téve, élénk tekintettel kereste Tibor szemét.
– Hogyan? – kérdezett vissza az. – Tanulságos volt. De legfőképpen: kellene már egy férfimozgalom is. Kimondani a férfiak problémáit, fájdalmait is.
Forrás:ferfihang.hu
Tovább a cikkre »
