Negyedik fejezet
A Valódi Egyenlőségért
Ádám vidáman nézte a koszos vizet, ami eltűnt a zuhanytálca lefolyóján. Megint egy kemény nap után volt, ezúttal téglakéményt béleltek, de a füstüreg nem egyenesen tartott az ég felé, hanem elhúzták két irányba is a régi kőművesek. Persze, akkor még senki nem tudta, hogy évtizedek múlva fémmel bélelik ki a kéményt a tartósság növelése miatt.
Felöltözött, és villanyt kapcsolt a konyhában. Sokáig dolgoztak, miután végigvésték a házat (két szintet és a padlást, valamint a tető fölött a kémény kiálló részét is) és végeztek a béleléssel, vissza is kellett javítani a több méter hosszú vésést.
Épp a vacsorakészítés közepén járt, amikor kopogtattak. Ádám hirtelen a papucsban, és házi ruhában lévő Péterrel állt szemközt. Szó szerint leesett az álla.
– Engedj be, majd megfagyok – azzal Péter már nyomakodott is befelé.
Ádám szótlanul, magában hüledezve becsukta az ajtót. Péter a konvektorhoz lépett és a meleget adó fűtőtest fölé hajolt.
– Az a hülye picsa kizárt. Összeszólalkoztunk, kimentem cigizni és már nem engedett be. Se pénz nincsen nálam, se slusszkulcs, de még egy cipő sem.
Furcsa mód Péter nem annyira haragosnak látszott, mint inkább megrendültnek. Mint aki belül a könnyeit nyeli. Valószínű Eszter kíméletlen kegyetlensége ütötte ennyire szíven.
Ádám némán az ajtófélfának dőlt.
– Ettél már, Peti? – kérdezte végül.
Láthatóan örült a főnöke, hogy ezt nem neki kellett szóba hoznia.
– Még semmit. Épp csak hazaértem, lezuhanyoztam, reméltem, van otthon vacsora, erre felcsattant az a hü..e pi.. – az, hogy igyekezett elkerülni a csúnya beszédet, jobban Péterre vallott; Ádám örömmel konstatálta, hogy ezek szerint kezdi magát összeszedni. – Neki nincs ideje erre, ő éppúgy dolgozik, mint én, csináljak magamnak, ha enni akarok. Erre annyit mondtam, hogy én ma közel tíz órát hajtottam, szó szerint étlen, míg ő a kényelmes irodában ült nyolcat. Talán vehetett volna valamit hazafelé jövet – sóhajtott és felegyenesedett – Ezután kimentem cigizni és már nem tudtam bemenni. Vagy fél órán át csöngettem, kiabáltam és dörömböltem.
Hitetlenkedve rázta a fejét.
Ádámra nézett, hogy szóljon hozzá. Az is megtekerte a fejét.
– Káromkodni nem akarok. Normálisan viszont nem tudok hozzászólni – sóhajtott. Kis szünet után inkább témát váltott. – Elugrok, veszek valami ételt, mert ami itthon van, nem elég kettőnknek. Adok ruhát, ha velem jössz, akkor pontosan azt fogod enni, amit szeretsz.
– Köszi, majd kilukad a gyomrom.
Ádám ruhái kicsit nagyok voltak Péterre, inkább hosszban, de a kéményszaki megoldotta: feltűrte a pulóver és a kabát ujját.
– Perfekt – nézett végig magán. – Köszi.
– Szívesen – csippentett a szemével felé Ádám.
A Forrásnál, ami a legközelebbi élelmiszerbolt volt, Péter megfogta Ádám karját.
– Holnap mindent megadok, ha Esztitől valahogyan ki tudom könyörögni a slusszkulcsom, mert az autóban van bezárva a pénztárcám. De most vennék ott szemben egy cigit – intett a fejével a Nemzeti Dohánybolt felé az úttest túloldalára.
– Persze, egy ezres elég? – nyúlt a farzsebe felé Ádám.
– Nem igazán – húzta el a száját Péter. Ádám a kezébe nyomott két ezrest, aztán gyorsan megkérdezte, mielőtt Péter otthagyta volna:
– Mit vegyek neked?
– Csak valami szendvicsnek valót. Ha a csemegepultnál kérsz, mond, hogy nekem kell, ott már tudják, mit szoktam enni. Csak most négyet adjanak belőle.
Valóban tudták. Ádám nem bírt magával, az eladónőnek megdicsérte a frizuráját és a körmét.
– Nagyon szépek, a mélyvörös haj és a vidám, piros körmök nagyon mennek egymáshoz.
– Köszönöm – mosolyodott el a fiatal nő.
– Nagyon csinosak, de aki viseli, az az igazán szép – tetézte meg a bókját Ádám. A nő akaratlanul is vetett egy csábos pillantást a fiatalemberre. Ádám magabiztosan visszamosolygott.
– Elpirulok ám – évődött vele az eladónő.
– Esetleg pirongathatom négyszemközt is? Egy kávé mellett? – kérdezte Ádám. A fiatal nő összezárta az ajkát és kissé sajnálkozó arcot vágott.
– Köszönöm, de már van párom – azzal az uborkás, pulykamell sonkás szendvicseket becsomagolva a férfi elé tette.
– Így jártam – intett búcsút lemondóan mosolyogva Ádám, miután elvette az ételt a pultról. Nem akart komoly kapcsolatot, de megtetszett neki a nő, gondolta, próbálkozik nála. Ha nem, hát nem.
Kint várta már őt Péter.
– Számlát eltetted? – kérdezte egy szál parázsló cigarettával a szájában.
– Bakker, ne csináld már, meghívlak ma este. Legyél a vendégem.
Péter megrázta a fejét.
– Köszönöm, de nem vagyok ráutalva. Ráadásul te is bérből élsz.
Vacsora közben megint kopogtattak. Ádám felállt és kinyitotta az ajtót. Tibor állt ott uniformisban és egy másik rendőr. Ádám válla fölött Pétert kereste a tekintete.
– Peti, az Eszti feljelentett, hogy bántalmaztad. Ő mondta, hogy itt lehetsz.
***
A napfény harsányan besütött a sötétítő függöny résén át. Porszemek táncoltak a kényelmes, kétszemélyes ágy felett. A meggyszín tapéta színe az enyhe félhomályban már érvényesült.
Éva kényelmesen fészkelődött a párnák közt. Ébren volt már, de még nem akaródzott felkelnie. Élvezte a békét és a nyugalmat. A biztonságot.
Valamivel később kávét készített magának, melegítőt húzott és azon gondolkozott, hogy mihez kezdjen magával. Munkát kell találnia, már csak azért is, hogy ne a bérelt házban unatkozzon egész nap.
Vajon meg tudna élni a rajzolásból? Művészetire küldték az általános iskola után, mivel jó rajztehetsége volt. Leült a nappaliba és elővette a laptopját. Még Attilától kapta, talán egy éve.
Rákeresett: grafikus állás. Tizenkét találatot dobott ki a közelben a kereső. Rá akart kattintani az elsőre, amikor eljutott a füléhez a hang. Egy autó motorja duruzsolt alig hallhatóan a ház előtt. Évában tudatosult, hogy már jó ideje hallotta a halk zajt.
Felkelt a díványról és kikémlelt a konyhaablakon. Elhidegült ajkakkal lépett hátra.
Attila Audija állt a felhajtó előtt. Az elején friss szerelésnyomok: árnyalatban elütött a többitől színben. A letekert ablakon át tisztán látszott, ahogyan a férje a házat méregeti.
Éva azon gondolkodott, mit lépjen, amikor a férfi fogta magát, kiszállt a kocsiból és elindult a bejárat felé.
A felesége pánikszerűen reagált: az ajtóhoz futott és ráfordította a zárat. Az hatalmasat csattanva – Éva legalábbis így hallotta – fordult a helyére.
Abban a pillanatban kopogtattak. Éva halkan zihálva állt az ajtó túloldalán és várta, mi lesz. Hirtelen el tudta képzelni, hogy a férje egyszerűen rátöri az ajtót. Érezte, ahogyan a pánik kúszik benne egyre feljebb, és jeges markával megérinti a szívét.
Csend honolt az ajtó mindkét oldalán. Aztán újra kopogtattak, ezúttal erősebben. Éva lassan elhátrált, miközben az ajtót fixírozta. Bénultsága lassan engedett csak fel.
Az előszobában állt egy fa asztalkán a telefon. Miközben Attila harmadszor is kopogtatott, Éva tárcsázta a rendőrséget.
Míg kicsörgött, Attila eltűnt a bejárat elől, hallatszottak a léptei, ahogyan távolodik. De nem az autójához ment.
– Halló? Szombathelyi Rendőrkapitányság – hallatszott a vonal túloldaláról.
– Éji Éva vagyok – szedte össze magát Éva. Nagyjából tudta, mit kell mondania. – Bántalmazott nő. A férjem utánam jött, itt áll a bérelt házam előtt. Kérem, küldjenek egy járőrt erre.
Kis csönd után az ügyintéző hangja hallatszott.
– Bent van a lakásban a férje? Betört oda?
– Nem, de itt járkál a ház körül, és…
– Folyt vér, éppen bántalmazza önt?
– Ha nem jönnek, mindez megtörténhet.
Másodpercnyi hallgatás után válaszolt a rendőr.
– Rendben van, mondja a címet. Küldök egy járőrt arra.
Kopogtatás hallatszott – de ezúttal hátulról, az üveg tolóajtó felől. Éva mozdulni sem mert, tudta, becsukta a tolóajtót, az kívülről nem nyitható. Viszont az egész nappalit be lehet onnan látni.
Újra kopogtattak, ezúttal hosszabban. Ez így nem mehet, gondolta Éva. Be fog szerezni egy önvédelmi eszközt. Paprikasprayt, vagy valami hasonlót. Beszélni fog Zsuzsával.
A csendben feszülten figyelt: merre járhat most Attila? Honnan tudta meg, hogy itt lakik? Nagyon magabiztosan viselkedett, mint aki tudja, kit talál a címen, bár amilyen kapcsolatai vannak, nem is csoda.
– Éva! Tudom, hogy itt laksz. Kérlek, beszéljük meg! Engedj be. Nem bántalak.
Ismét a felhajtón járkált Attila, tisztán lehetett hallani, amint kavicsra lép a térkő felszínén.
– Hibáztam, hallod? Szeretlek. Nem tudtam kezelni a nyomást, ami a felelősséggel szakadt rám.
Autó állt meg az utcán, hallatszott, ahogyan kiszállnak belőle. Éva reménykedve hallgatózott.
– Jó napot, itt lakik?
– A feleségemé a ház, vagyis ő bérli. Hozzá jöttem.
– Értem, de itt lakik?
Attila hangján kényszeredettség ütközött ki.
– Nem.
– Bejelentés érkezett hozzánk, hogy illetéktelen személy tartózkodik a ház körül.
Attila felcsattant.
– Nem vagyok illetéktelen. A bérlő férje vagyok. Feljelentett talán?
– Erről nincs tudomásom. Álljon kicsit odébb.
Éva átkozta magát, hogy korábban csak a menekülésre gondolt és a saját pillanatnyi biztonságára. Esze ágában sem volt Attilán bosszút állni, vagy jól betartani neki – most látta, hogy a szükséges önvédelem része lett volna, ha megteszi. Azt hitte naivan, eljön, elbújik és vége. Fel kellett volna jelentenie.
Csengettek, Éva összerezzent.
Mély levegőt véve kinyitotta az ajtót. Előtte állt egy magas, vállas rendőr, hátrébb még egy, alacsonyabb, kettejük között pedig Attila, bőrkabátban, nyakkendővel.
Esőillatot hozott a szél, Éva megborzongott a hűvösétől.
– Itt álltál egész végig – mondta Attila Évának vádlón.
Az Éva előtt álló rendőr végigfuttatta a tekintetét a nőn, nem gyanakvón, inkább elismerőn, majd tisztelgett.
– Hívás érkezett, hogy egy bántalmazott nő veszélyben van ebben a házban. Ön volna az?
Éva érezte, hogy a rendőr lélekben az ő oldalára állt. Hangosan válaszolta:
– Igen. Az a férfi valóban a férjem. Még nincsen egy hete, hogy elmenekültem előle. Súlyosan bántalmazott.
– Asszonyom, vetetett fel látleletet, tett feljelentést?
– Még nem.
A rendőr burkolt nehezteléssel folytatta.
– Ezek az ön érdekében fontos lépések. Tegye meg minél előbb, mielőtt a bántalmazás nyomai teljesen eltűnnek. Kívánja látni a férjét?
– Nem.
A rendőr Attila felé fordult. Az nem várta meg, míg felszólítják, beült az autójába és elhajtott.
A rendőr visszafordult Éva felé.
– Kérjen távoltartást ellene. Minden jót – ismét tisztelgett és távozott.
***
Molnár Zsuzsa szorgalmasan gépelt.
„A vezető politikusok között, a cégek felső vezetésében, a brókerek között, a tudományos életben a nők alulreprezentáltak. Mindebből látszik, hogy férfinak lenni kiváltságos helyzetet jelent még ma is Magyarországon. A hatalom, vezetés birtokosai ők, és a nők egyetlen lehetősége a velük való békés együttélésre, ha behódolnak nekik. Vagy lázadnak elnyomóik ellen, ahogyan a Mai Nőkért Egyesület állítja, hogy ez elkerülhetetlen és szükséges, vagy saját fiaik lesznek azok, akik brutálisan elfojtják majd apjuk nyomán az ő egyéniségüket és szabadságukat.”
Elégedetten dőlt hátra. A „Szombathely – ma” című lapba írta cikkét.
A MANE központjában ült, a konyhában a notebookkal. Kiskegyed, a cirmos cicája a notebook mögött dorombolt, békésen hunyorogva. Szerettek itt dolgozni, otthonos helyiség volt. Aznap délelőtt egy másik nő várta a befutó hívásokat és ellenőrizte az emailokat.
Megcsörrent a telefonja.
– Szia, Éva! Hogy mi? Ott járt a szemétláda? Nem vetettél látleletet? Gyere, a következő csoportig ráérek, elkísérek. Tudod, mit mondok még neked? Egy önvédelmi fegyvert, vagy… igen, gázspray is jó. Itt vagyok a központban, a Kámoni Kórház mellett, gyere ide!
A 11-es Huszár úton, a MANE központ előtt nemsokára fékezett a kis Ford. A délelőtti forgalom csúcson volt, kellemesen melengetett a tavaszi nap.
Zsuzsa beszállt Éva mellé és elindultak. Éva óvatosan kikanyarodott a MANE elől és a belváros felé vette az irányt.
– Bunkó, paraszt férfiak. Azt hiszik, örökre leuralhatják a nőket. Mert egyszer megbíztál bennük, akkor szexuálisan, munkaerőben és mindenhogy a rendelkezésükre kell, állj.
Éva csak hümmögött. Örült Zsuzsa segítségének, nagy szüksége volt rá, de zavarta kicsit a csúnya beszéd, ami folyamatosan ömlött a szájából – ha férfiakról beszélt. Éva nem gondolta, hogy minden férfi Attila – féle lenne.
– Minden az ő kényelmüket szolgálja, az egész világ körülöttük forog. Vezető akarsz lenni? Pöcsöd kell, hogy legyen. Az orvosokat férfiak testének gyógyítására okítják ki, a medicina férfiak testére van optimalizálva, az eszközeinket az ő kezükre tervezték. Köpni tudnék ettől az egész rohadt rendszertől.
A kórház elé kanyarodtak, ahol Éva csak jó messze talált parkolóhelyet.
Zsuzsa a karjára tette a kezét.
– Mivel nincsen olyan sok időm, ezért, hogy hatékonyabbak legyünk, én most elmegyek a Military Shopba, ott van paprika spray – a homlokára csapott – Áhh, te még nem jártál a traumatológián. Oké, elmagyarázom, hogy merre van a Shop, elmész majd egyedül, én meg bekísérlek téged a Radóczy főorvoshoz. Ő rögtön jelzi majd a rendőrségnek, hogy mi történt.
Éva most vonta össze először a szemöldökét.
– Ezt én is meg tudom tenni. Köszönöm, de nem kell gyámkodni felettem.
– Jaj, ne legyél már olyan kényes. Csak segítünk.
Hátra kellett menniük, a nyolcas épületbe, ahol az emeleten jelentkeztek be. A múlt század eleji stílus uralkodott mindenütt az építészetben, de fotocellás ajtók nyílottak – zárultak utánuk. A falak színe a világoskék – fehér volt.
Radóczy soron kívül fogadta őket. A szűk, hosszanti rendelőben egy asszisztensnő várakozott a számítógép előtt ülve. A főorvos – hosszúkás, finom vonású arcán kis bajuszka keretezte a száját – halk hangon kérte meg Évát, hogy vetkőzzön melltartóra és bugyira.
Kicsit később a már sárguló és halványuló ütésnyomokat vizsgálgatva megjegyezte:
– Ennél sokkal korábban kellett volna jönnie. Még megállapítható a bántalmazás, de már éppen csak. Zsuzsika kérésére természetesen igazolom és kiadom a látleletet. Viszont egy röntgent még meg kell csinálnunk.
Zsuzsa gyorsan közbeszólt:
– Átkísérem Évát a röntgenre, csak kérem, szóljon oda, hogy soron kívül fogadják.
– Ilyen hatalommal nem szeretnék élni, Zsuzsika – utasította el szelíden Radóczy a feministát.
– Akkor nem tudok segíteni, nekem fél óra múlva a Pszichiátriai Gondozóban kell lennem.
Radóczy érdeklődve, felvont szemöldökkel nézett Évára.
– Zsuzsika a barátnője felnőtt nőnek tűnik. Szerintem egyedül is megtalálja a röntgent és vissza is tud jönni.
Zsuzsa sértődötten szipákolt egyet, majd sarkon fordult és kiment.
A főorvos szeretettel mosolygott utána.
– Vadóc ez a Zsuzsa, de mindig is az volt.
***
A föld alatti helyiségben folyamatosan tiszta levegőt fújt be a mennyezet alatti ventilátor. Félhomály uralkodott, bár a falra szerelt régies lámpák igyekeztek megvilágítani a teret. A Panciban, ahogy Kőszegen hívták a helyet, csak két asztalnál ültek. Egy magas, vállas, méltóságteljes, bajszos férfi ette komótosan a méltán híres zsíros kenyeret (hagymával, csípős paprikával és jóféle borral), illetve a szomszéd asztalnál Ádám, Tibor és Péter ültek.
Bor állt előttük is, de inkább csak maguk elé néztek és keserűen beszélgettek. Eszter volt a téma köztük. Távoltartást kért Péter ellen, és mivel a kapitány szeretője volt, ezt mindenféle bizonyíték nélkül meg is kapta.
A férfiak már elküldték Esztert mindenféle rokonába, inkább a jövőt tervezték.
– Amint tudok, elköltözöm albérletbe, de addig tűrj még meg kicsit – fordult Péter Ádám felé. Az csak legyintett.
– Maradhatnál nálam is, talán nem vagyok rossz lakótárs – válaszolta végül.
– De akkor rendes bérletet fizetek neked – kötötte ki Péter.
– Megállapodunk – csippentett a szemével Ádám.
– Azért azt nem hiszem el, hogy az ilyen Eszter félékkel nem lehet mit kezdeni – rajzolgatott a mutatóujjával egy borfoltban Tibor. – Felháborító az a nő.
– Össze kellene fognunk nekünk, akikkel kitoltak a nők. Valami egyesületet alapítani, feljelenteni őket, vagy hasonló – tette hozzá Ádám. Bólogattak.
– De hogyan? – kérdezte kese válla fölül Péter.
Ekkor zaj hallatszott. Mögöttük az addig eddegélő férfi fölállt és hátratolta a fapadot, amin addig ült. Megfordult és a tányérját az asztalon hagyva, hozzájuk lépett.
– Elnézést kérek, hogy ilyen ismeretlenül ide jöttem – mondta zengő hangon –, de akaratlanul is hallottam az önök afférját ezzel az Eszterrel. Azt nem tudom, mi a megoldás ebben az ügyben, de a közösség alapítási terveikhez hozzá tudok szólni. Szabad? – intett a Tibor mellett lévő szabad helyre.
– Persze – húzódott az odébb.
– Pillanat – emelte fel a mutatóujját az ismeretlen, azzal visszalépett a boráért, nyugodtan felemelte, kortyolt belőle, majd áthozva azt leült Tibor mellé.
– Veres Pál – nyújtott kezet mindenkinek az asztalnál.
– Szóval, uraim. Amilyen férfiközösséget keresnek, vagy alapítanának, olyanok már léteznek Magyarországon. Nem sok, de vannak. Férfisátor, MentorforMen, Férfihang, Apák az Igazságért, Valódi Egyenlőségért, Férfiak Klubja, amelyek most hirtelen az eszembe jutnak. A kérdés, hogy alapítani akarnak – e, vagy csatlakozni? Esetleg a kettő együtt?
Mindenki csodálkozva nézett Veres Pálra.
– Én magam a Valódi Egyenlőségért tagja vagyok. Mi a nők jogai mellett, sőt főképp, a férfiak jogaira helyezzük a hangsúlyt, és valljuk, hogy ma már társadalmi segítségre szorul sok férfi is. Amúgy nem csak az ilyen Kicsi Eszterek miatt.
Ráérősen ivott a poharából. Új vendégek érkeztek, a pultnál megálltak, egyikük rágyújtott, cigarettafüst illata kanyargott körülöttük.
– Az iskolaelhagyók legtöbbje fiú, egyre több nő diplomázik le, míg a férfiak egyre jobban elmaradnak tőlük. Amikor egy férfi elválik a feleségétől, apasága leértékelődik. Sokszor vérre menő küzdelmet kell folytatnia a gyerekeivel való kapcsolattartásért és még így is elbukik a jelenlegi rendszerben. A férfiasság, a férfias erő és tartás mérgezőnek van kikiáltva, tőlünk nyugaton már lányokká próbálják átnevelni a fiúkat. Egy férfi miután belelőtte a magját a nőbe, minden joga kérdésessé válik mint apának, a nő döntésétől függ minden, míg kötelességei szilárdan állnak. Vagyis kötelessége van, akkor is, ha becsapták, joga nincsen. És még tudnám sorolni miért is küzdünk mi petíciókkal, blogokkal, közösségi média tartalmakkal, utcára kiállással.
Pál sóhajtott és ezúttal egy pillanatig ő bámult maga elé, az asztalra. Aztán körbehordozta a tekintetét és folytatta.
– Szívesen segítenék megalapítani a társaság helyi, kőszegi magját. Amennyiben van rá igény.
– Mit kellene tennünk? – kérdezte Ádám.
– Először belépni a Facebook csoportunkba, olvasni az ottani tartalmakat. Van internetes, tőlünk független férfijogi újság is, a Férfihang. Javaslom azt is olvasni és megosztani, de előre szólok, sok a magánéletében és/vagy társadalmilag sebzett férfi, aki küzd önmagával és a rendszerrel. Ezt érteni kell a tartalmak olvasásakor.
– Na, jó, de ennyi az egész? Olvassunk az Interneten? Nekem nincs is Facebook fiókom – vetette közbe csalódottan Tibor.
– Nekem ez az egész miben segít? Az a nő kitúrt a saját házamból. Csak az autóm és szerszámaim vannak meg, mert azt „könyörületből” odaadta – szúrta közbe Péter.
– Nem könyörületből. Kötelessége volt – vágta rá Tibor. – A távoltartásnak a munkaeszközeidhez semmi köze. Viszont – fordult Pál felé –, kártérítésre perli, több tízmillió forintra. Rámehet a háza. EBBEN tudtok segíteni?
Pál kitárta a karját, picit.
– Rövid távon nem, de az Apák az Igazságért Egyesületnek remek jogászai vannak. Persze nem ingyen, de kiváló tanácsokat adnak, vagy leveleket írnak, akár képviselnek és el is járnak. Csak ajánlani tudom őket. Ti pedig adjátok Péternek a lelki támogatást, mert sokszor az is kell. Vagy én is szívesen, mentálhigiénés végzettségem van.
– Köszönöm, megoldom egyedül – húzódott picit távolabb Péter.
– Úgy érti, megoldjuk mi – enyhített Ádám Péter elutasításán.
– Persze, persze – legyintett Pál.
– A közösség, a közösségi élmény rettentően fontos. Gyertek össze, kifejezetten férfi tartalmakat megbeszélni. Az életeteket, férfijogi témákat, a nők valódi természetéről férfiszemmel.
Hümmentett.
– Aztán a figyelemfelhívás. Közhírré kell tenni, hogy baj van. Bajban vagytok, bajban vagyunk. Nem lehetünk családfők, kitúrnak az otthonunkból, a párkapcsolat egyre kockázatosabb ma egy férfinak. Sokan nem is akarják látni, milyen a női természet valójában. Nem rossz, csak más, mint ahogyan az elterjedt a világban.
Ádám összevont szemöldökkel nézett Pálra.
– Ez meg mit jelent?
Pál komolyan Ádám szeme közé nézett, és hegyesen azt mondta.
– Például a nők állítólag hűségesek és monogámok. Valóban egyhez ragaszkodnak egyszerre. De igazából hipergámok, vagyis felfelé választanak. Ezért olyan frusztráltak a csúcsvezető nők, mert felettük már nem áll férfi, akihez szívesen köthetnék magukat. Ezért is panaszkodnak arra, hogy „eltűntek az igazi férfiak.”
– És mi a helyzet azzal, hogy nőelnyomó patriarchátusban élünk? – kérdezte Tibor. Pál harsogva felnevetett. Tibor megbántva nézett rá, erre Pál a vállára tette a kezét.
– Ne haragudj, nem rajtad nevettem. Miben vannak elnyomva a nők? Nem kereshetnek pénzt? Nem indulhatnak politikai választáson? Nem szavazhatnak? Nem választhatják meg, kihez mennek feleségül? Az élet nehéz, terhes és küzdeni kell az előrejutásért, de erről nem a férfiak tehetnek. Az Isten, a sors vagy a kvarkok, ki – ki eldönti maga.
– Mégiscsak tele a Parlament férfival – vetette ellen Tibor.
– Akkor küzdjenek érte, hogy a női jelöltekben jobban megbízzanak a választók, vagy több nő induljon. Azok a férfiak mind beválasztva kerültek oda, mert mások megbíztak bennük. Férfiak és nők bíztak meg bennük. Valamennyien férfiakat ÉS nőket képviselnek, nem pedig egy titkos férfi lobbi kényét – kedvét szolgálják ki. Épp ez az, hogy a férfi lobbi még gyerekcipőben jár, miközben a női már veszedelmes egyezményért helyez nyomást a törvényhozókra.
– Milyen egyezményért? – kérdezte Péter.
– Az Isztambuli Egyezményért.
Hirtelen jelentőségteljes csend ereszkedett az asztal köré. A helyi három férfi kíváncsian várta erről mit mond Pál, az viszont sokat mondóan hallgatott. Aztán mégis kibökte.
– Ha bevezetik bármelyik sértődött nő kapcsolati erőszakra hivatkozva vitetheti el rendőrökkel a férjét vagy élettársát. Bemondásra, mint amilyen a metoo mozgalom is. Egy nő hasra ütve bajba kever egy férfit – híresek, pénzesek előnyben – és máris kettőbe tört a karrierje. Amiért általában az a férfi keményen megdolgozott.
Pál hirtelen az órájára nézett.
– De erről máskor. Mennem kell. Alapítsunk helyi közösséget? Alapítotok? Önsegítő jelleggel, meg mi, többiek is besegítünk nektek. De most a buszom negyed óra múlva indul, és ennyi idő alatt érek ki biztonságosan a buszállomásra. Folytassuk ezt a beszélgetést az interneten. A Facebook – on fennvagyok, jelöljetek, és én visszaigazollak. Örültem nektek.
Forrás:ferfihang.hu
Tovább a cikkre »
