Augusztus 24-én volt fél éve, hogy a második világháború óta újra háború dúl – néhány kivételtől eltekintve – a béke szigeteként létező Európában. A keleti szomszédunk és Oroszország között zajló fegyveres konfliktus sok áldozattal járt, ahogy a háborúk általában: a polgári lakosság mérhetetlen szenvedését hozta, hatásai azonban messze túlmutatnak Ukrajna határain. És e sorok írása idején még nagyon nem látszik a vége.
Február 24. csütörtöki napra esett. Erre valószínűleg minden hírfogyasztó emlékszik. Korábban érkeztek hírek arról, hogy az orosz–ukrán határ közelében nagy orosz haderő-összevonás zajlik. Az oroszok azt mondták, ez csak hadgyakorlat, a világ pedig – a nagyon kis létszámú hírszerzői közösségen kívül – el akarta hinni nekik, hogy tényleg az, és az orosz csizmatalpak nem fognak ukrán területen csattogni. De a Csehovnak tulajdonított mondás szerint: „Ha az első felvonásban a falon függ egy puska, akkor annak az utolsó felvonásban el kell sülnie.”
Baljós árnyak
A geopolitikának vannak bizonyos sarokkövei (bár mi, magyarok Trianon óta tudjuk, hogy ezek nem feltétlenül igazak minden esetben). Ilyen például, hogy egy adott ország hol fekszik, mekkora a kiterjedése, kik a szomszédjai. Ezeken a tényezőkön, rövid távon nem, legfeljebb történelmi léptékben lehet változtatni. Akinek tehát Oroszország a szomszédja, jó, ha ennek tudatában éli mindennapjait, változtatni ugyanis nem tud rajta. Arra, hogy Ukrajna és Oroszország viszonya nem lesz rózsás, legkésőbb 2014-ben azok is rájöhettek, akik nem figyelik napi szinten a külpolitika történéseit. Ugyan nem puskalövés nélkül, de Oroszország könnyedén annektálta a Krím félszigetet, megerősítve fekete-tengeri jelenlétét. S mit tett a világ többi része? Legfeljebb nyilatkozatban ítélte el a megszállást, ami megerősítést jelentett az oroszoknak, igen, ezt is megtehetik, büntetlenül.
Február 24-ét követően is ezek voltak az első hangok. A világ csaknem minden vezetője elítélte az „Ukrajna demilitarizálására és denacifikálására irányuló különleges katonai műveletet”, ahogy az oroszok a háborút nevezik.
A tényleges – a jelenlegi horizontról vitatható hatékonyságúnak mondható – ellenlépésekig meg kellett várni, míg a világ felocsúdik döbbenetéből. Ez idő alatt az Ukrajnát kelet-északkelet felől harapófogóba záró orosz hadigépezet haladt előre, egy északról nyomuló ék pedig a fővárost, Kijevet fenyegette.
Keletre tarts!
E szűkre szabott terjedelemben nincs lehetőségünk arra, hogy közel 200 nap minden hadmozdulatát tételesen áttekintsük, de a Kijev felé tartó, hatvan kilométeres konvojra talán még mindenki emlékszik. A harckocsikból, önjáró lövegekből, vontatott tarackokból, teherautókból álló konvoj lelassulását, majd megtorpanását sokan szimbolikusan értelmezték. De miközben a világsajtóban elemzők azt kérdezgették (maguktól, egymástól?), hogy miért nem halad előre, március 11-én csak elérték valahogy Kijev külvárosát, a fővárossal azonban nem bírtak.
Egyes interpretációk szerint nem is akarták elfoglalni, ez csak egy elterelő hadművelet volt, annak viszont drága.
Március végéhez datálható a különleges katonai művelet második szakasza, mely Kelet-Ukrajnára, a luhanszki és a donyecki régióra fókuszált. Szergej Sojgu orosz védelmi miniszter július 3-án jelentette be, hogy az Oroszországon kívül már Szíria és Észak-Korea által is elismert „Luhanszki Népköztársaságot felszabadították”. Donyeck egyelőre keményebb diónak bizonyul. S bár az erőteljes ukrán kommunikációs offenzíva minden egyes parittyalövést stratégiai ellencsapásként igyekszik láttatni, a térképet elnézve azt látjuk, az oroszok szisztematikusan haladnak előre.
Kommunikációs küzdelmek
E hasábokon sokszor leírtuk már, ez egyenlőtlen háború, melyben a világ második legnagyobb hadserege próbálja eltángálni a világ 22. legnagyobb hadseregét. Anélkül, hogy listáznánk a rendelkezésre álló arzenált, érezzük a nagyságrendbeli különbséget, még akkor is, ha a Nyugat soha nem látott fegyveradományokkal próbálja felpumpálni a szó szerint egyre több sebből vérző ukrán hadsereget. Bizonyos források szerint a nyugati fegyverek egy része nem jut el a fronton harcoló katonákhoz, hanem a feketepiacra kerül. Az ukránok ezt az információt természetesen orosz propagandának tartják.
Kommunikációban viszont az ukránok vezetnek. Könnyű dolguk van, a Twitter, a Facebook és az Instagram ugyanis a háború kezdete óta elérhetetlen Oroszországban,
de a kisebb közösségi oldalak is korlátozásokat vezettek be, így ezeken a platformokon jóval könnyebb az ukrán nézőpontot érvényesíteni, már csak mennyiségi okokból is. Volodimir Zelenszkij ukrán elnök májusban blokkolta az „orosz Facebookhoz”, a Vkontaktehoz való hozzáférést Ukrajnában, így a felek csak a Telegramon feszülhetnek egymásnak. A nyugati sajtóhoz így értelemszerűen több ukrán információ jutott el, mint orosz, a híradások sokáig egyoldalúak voltak. Időközben több, mértékadó nyugati sajtóorgánum is rájött, hogy a dolgok ebben a háborúban sem csak feketék vagy fehérek.
Számok, sorsok
Mi, felvidéki magyarok, keserű történelmi tapasztalataink okán talán jobban át tudjuk érezni, mit jelent, ha valaki egy bőröndnyi, vagy egy személyautónyi tárgyat vihet magával addigi életéből. A miheztartás végett közlünk néhány számot, de a számok mögé ugyanannyi sérült, megjelölt életet kell odagondolnunk.
Ukrajna lakossága az év elején 43 528 136 fő volt. Február és augusztus között több mint 11 millió ember lépte át Ukrajna határait, és 4,7 millió ment vissza.
Közülük Szlovákiába 736 475-en érkeztek, és 499 668-an távoztak. Magyarországra több mint 1,2 millióan jöttek. Oroszországba 2,2 milliónyian, bár egyes információk szerint egy részük nem önként. A belső menekültek száma 6,6 millióra tehető.
A civil halálos áldozatok és sebesültek számáról eltérő adatok állnak rendelkezésünkre, de a mértékadónak elfogadható ENSZ szerint a konfliktus kezdete óta több mint 5500 ukrán civil vesztette életét, és közel nyolcezren sérültek meg.
Járulékos veszteségeink
S miközben a Telegramra feltöltött videón azt látjuk, hogy a két hét kiképzés után az orosz tüzérség pergőtüzébe vetett területvédelmi erők egy-egy szakasza éppen egy társuk rájuk fröccsenő vérében fürdik, elgondolkodhatunk rajta, „szabad-e sírni a Kárpátok alatt”, ha holnap éppen nem lesz meleg víz?
Annak ellenére, hogy Ukrajna nem NATO-tagállam, korábban példátlan összefogás bontakozott ki megsegítése érdekében, számolatlanul kapja a nyugati anyagi és tárgyi segítséget.
De szponzorai közül ennél nyíltabb konfliktust senki sem szeretne vállalni Oroszországgal, ezért a gazdasági hadviselést választották, eddig hét szankciós csomaggal sújtva a világ legnagyobb országát. Az intézkedésektől azt várták, hogy majd térdre rogy az orosz gazdaság. Ezek kétségkívül nem maradtak hatástalanok, de messze nem olyan mértékben gyengítették meg az orosz gazdaságot, ahogy azt a nyugati közgazdászok íróasztal mellett elképzelték. Oroszország most éppen, demonstratív módon, egy hatalmas gázfáklyában égeti el azt a földgázt, amelyre a téltől már előre fázó Nyugatnak oly nagy szüksége volna. A (hadi)gazdasági lépésekre (hadi)gazdasági lépésekkel válaszolt. A gázfegyvert pedig egyelőre ő kezeli.
A megváltó amerikai palagáz igézetében az utoljára egy hete hideg vízben tusoló Európa, a közvilágítás nélküli városokban, drága benzinnel félig tankolt autójában ülve, erkölcsi fölénye biztos tudatában várja, hogy járulékos veszteség legyen.
Megjelent a Magyar7 hetilap 35. száma.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
