Fekete Szabolcs Benedek szombathelyi segédpüspök, a Katolikus Karitász elnöke írásával kívánunk Istentől megáldott, boldog karácsonyt Kedves Olvasóinknak!
Még azon gyakorló katolikus hívek is, akik életkoruk vagy életállapotuk miatt személyesen nem tudnak karácsonyi szentmisén részt venni, tudják: az ünnep alkalmából Szent János evangélista prológusát olvassuk fel. Örülünk annak, hogy a Megváltó emberi testet öltött, beleszületett időnkbe és történelmünkbe. Hazaérkezett, a sajátjaihoz, de, és itt meg kell ismételnem az apostol szavait: övéi nem fogadták be (vö. Jn 1,11)! Minden karácsonykor felolvassuk ezt híveinknek, évszázadok óta.
Még mielőtt rátérnék arra, hogy van-e ennek látszatja, tekintsünk ki a Világegyházra.
Leó pápa Assisi Szent Ferenc ünnepén aláírta első apostoli buzdítását Dilexi te (Szerettelek téged) (vö. Jel 3,9) címmel, amely a rászorulók, a betegek, az erőszak áldozatául esett nők, az anyagi okokból taníttatásuktól megfosztott gyerekek, a szülőföldjükről menekülésre kényszerült emberek védelmében emeli fel hangját. Mindazok érdekében szól, akik meg vannak fosztva az otthon érzetétől, és telis-tele vannak hiányérzettel.
Ilyen értelemben megnyugtató, hogy a karácsonykor felolvasott prológus mellett a 20. és a 21. századi pápák írásaiban is ott van a figyelemfelhívás: tennünk kell annak érdekében, hogy a történelem ne ismételje önmagát!
Bizony, sokszor és sokat vétkezünk e téren, mégis pozitív példát fogok felvillantani újságunk ünnepi hasábjain. Név és helyszín említése nélkül.
Az ukrajnai háború első heteiben történt. Az érintett magyarországi egyházközség képviselő-testülete arról határozott, hogy a rentabilitás érdekében bérbe adja a plébánia szolgálati lakását. Egy előesti szentmise előtt telefonhívás érkezett az egyházmegyei karitászvezetőtől, hogy egy kismama a férjével és hároméves kisfiával menedéket keres. Az esti szentmisén már ott is voltak. A végén a lelkipásztor kihívta őket az oltár mellé; az izgalom, a kétségbeesés miatt beköszönő és kérő szavak nemigen hangzottak el. De mindenki tudta, értette és érezte: itt nem kell újabb testületi ülést összehívni, sem szavazásra bocsátani az ügyet, sem jegyzőkönyvet készíteni, mert Krisztus lelkülete fontosabb, mint a forma, a dokumentum, a hagyomány (tudniillik azelőtt mindig egyházi személyek laktak itt). És Jézusunk tanítása fontosabb, mint az intézmény és a bürokrácia.
A remény évében ezt különösen is hangsúlyozom: nem hiábavaló, nem útszélre vagy kövek és tövisek közé hulló isteni magvak ezek. Rengeteg jó ember él itt a Kárpát-medencében, akiknek szíve befogadó, termékeny talaj, ahol Isten igéje kicsírázik, él és hajtást sarjaszt.
Néhány hónappal később az említett plébánián megszületett egy egészséges kislány. Mintha mindenki a sajátjának érezte volna. Ő miénk! Tulajdonába jött, és övéi befogadták. Úgy, ahogyan a szülei is befogadták és elfogadták.
A plébános a keresztelő előtti napokban értesült bensőbb információkról. Ezek egyike az volt, hogy az édesanya nem katolikus, de látva ennek a közösségnek a viselkedését, ők egy ilyen közösséghez kívánnak tartozni. Idehozok egy úgynevezett utóigazolást Leó pápai apostoli buzdításából:
Isten szeretete nem statikus, hanem áradó, „mozgásban lévő” szeretet, amely cselekszik, átalakít, meggyógyít, felemel. Az Egyház ezért nem zárt közösség, hanem kifelé irányuló misszió: a szeretet mozgása az emberiség felé. Így bővült egy újabb taggal az adott egyházközség is.
Amit utólag még megtudhatott az említett atya: Munkácson a várandósság korai szakaszában Down-szindrómát diagnosztizáltak a babánál, ezért javasolták az elvetetését. A háború még ki sem tört akkor, de a viszontagságos jövő már érzékelhető volt, a szülőknek döntést kellett hozniuk. Meghozták: ő a mi gyermekünk! Ha beteg, ha gondozásra szorul is, ő a miénk, Isten ajándéka! Tulajdonába akar jönni, és mi befogadjuk! Micsoda prédikáció!
Van értelme karácsonykor évről évre a prológust olvasni. A kislány megszületett, makkegészségesen, az anyaország biztonságot nyújtó közösségében.
Bár Babits Mihály a legnagyobb ünnepünkre írta Húsvét előtt című versét, mégis a legszentebb ünnepünkkor idézem imáját, könyörgését, minden ártatlan, nélkülöző és üldözött nevében:
(…)béke! béke már!
Legyen vége már!
Aki alszik, aludjon,
aki él az éljen,
a szegény hős pihenjen,
szegény nép reméljen.
Szóljanak a harangok (…)
Szívből kívánom, hogy az ünnepi harangszó ébressze fel a Krisztusban hívők lelkét, legyen békesség a földön a jóakaratú embereknek, fogadjuk be őt, a tulajdonába jövőt, méghozzá a béke nagy ajándékával!
Fotó: Fábián Attila (Francesco della Robbia mázas terrakotta alkotása, 1490-es évek, Angyalok királynője-kápolna, Alverna, Olaszország); portré: Merényi Zita
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. december 21–28-i ünnepi számában jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
