Egymást nyugtató, ügyintéző körútra indultunk a nejemmel Ungvár–Munkács–Beregszász–Nagyszőlős–Tiszabökény vonalon. A feleségem családja herszoni rokonokat fogadott a családi házba, közreműködik az ellátásukban. Kikapcsolódni vágyik, hogy újra visszanyerje lelki egyensúlyát. Ungváron nem csillapodott az orosz–ukrán háború, az élet-halál harcok okozta feszültség már beköltözött mindennapjainkba.
Ezreket gyötörnek a kétségek: győzelmet, elhúzódó háborút vagy megszállást hoz a holnap? A háború második „szent” vasárnapján a különböző felekezetű templomokban a megváltó békéért imádkoznak az emberek, mert csak a Jóisten tudhatja, mit hoz a holnap. Ungváron és más városokban folyamatos a tömbházak alatti, kijelölt óvóhelyek, pincék takarítása, a belső menekültek tanintézetekben történő elhelyezése, ellátásának megszervezése stb. Nándor fiam például a Márk iskolájában éjszakai ügyeletet vállalt, ugyanis a Dayka Gábor Középiskolában menekülteket helyeztek el.
A szállodák, motelek, vendégházak Ungváron és környékén telt házzal működnek. Megannyi, belső Ukrajnából érkezett luxuskocsival is találkozhatunk. Csak araszolva tudtunk a városból kikerülni, mert az Uzsoki-, Vereckei- és más hágók felől érkező járművek, valamint magyarországi, szlovákiai adományszállító mikrobuszok lassítják a megszokott napi forgalmat.
Munkácson megrázó kép fogad. Az egyik helyőrség előtt síró anyák, feleségek búcsúztatják a frontra, az élet-halál harcba vonuló katonákat. Bereg-vidék félig elnéptelenedett falvaiban is feszültséggel terhes csend uralkodik. Beregszász is egy felbolydult méhkas, önkéntesek fogadják a menekülteket és a karitatív szállítmányokat.
Marcsák Gergelyék családi házában leadjuk a Kárpátaljai Kovács Vilmos Irodalmi Társaságnak szánt húszéves Együtt folyóirat ez évi első számait, amelynek szerkesztésében az őrhelyén maradt Gergely barátom olvasószerkesztőként közreműködött. Felesége, Tímea írónő, a tipegő kislánya társaságában finom kávéval fogad minket, hogy bírjuk az utat Nagyszőlősig. Itt Marinics Sándor grafikussal találkozunk, az Együtt idei első számát az ő munkáival illusztráltuk. (…) A hogyan tovább kérdésre válaszolva a családi ház különálló műtermére mutat, itt marad és az alkotásba temetkezik.
A tiszaújlaki hídon a kialakult zsúfoltság miatt csigalassúsággal érünk a határátkelő felé. Borzasztó látvány fogad. Mondják, reggel alig volt forgalom, késő délután pedig néhány kilométeres sorok alakultak ki. Közel 200 kocsit számoltunk meg. Az országból menekülők döntő többségének belső ukrajnai rendszámtáblája van. Többségében nők és gyerekek. Soraikban azonban meglepően sok a jól öltözött katonaköteles férfi. Helyiek beszélik, hogy a feltehetően dúsgazdagok, tehetős üzletemberek az éjszakai órákban próbálkoznak átjutni a határon, dollárokban, euróban számolva ezreseket is felajánlanak a határőröknek. Akiknek ez nem sikerül, a cigarettacsempészekhez fordulnak, akik pénzért átkalauzolják őket a zöldhatáron számukra ismert és rejtett ösvényen. Itt is azt tapasztaltuk, hogy a történelmi egyházak karitatív szervezetei által eleséggel megrakott asztalok mellett a környékbeli, mélyszegénységben élő roma közösségek képviselői lakomáznak. Sőt, egyesek átgyalogolnak a határátkelőkön és a túloldalon maradnak reggeltől estéig, majd megrakott eleséggel, cuccokkal visszatérnek. Élelmesek, nem hagyják kárba veszni a magyar emberek felkínált adományait, ami iránt kevésbé érdeklődnek a luxuskocsikkal átkelt utasok.
A tiszaháti magyarlakta falvak is félig kiürültek. Főleg azok maradtak – tudom meg Kutasi Magdolna, Tatár Viktória, Dupka Éva, Molnár István földijeimtől, a bökényi római katolikus egyház karitatív csoportjának aktív tagjaitól –, akiknek nincs hová menniük, akiknek jól működő háztáji gazdaságuk van, és a háziállatokat is gondozni kell. Ha átmennének a menekültekkel Magyarországra, akkor a nulláról kéne kezdeniük az életüket, tehát maradnak. Sokan így döntöttek, féltik egy emberöltőn át kemény munkával összehozott vagyonukat. Szülőfalumban a nemrég általunk átadott játszótéren egy-két szülőt, gyereket látok. Mondják, a gyerekes szülők sokan már a határ túloldalán kerestek oltalmat. Nagyné Szagkadáti Rita, a helyi képtár és múzeum igazgatója, a református egyház karitatív csoportja tagjának közlése szerint itt azok maradtak, akik elszántan teszik napi dolgukat, egymást nyugtatják. Nagy Barna önkormányzati képviselő, a református egyház helyi gondnoka is megerősíti, hogy a kistérségi polgármesteri hivatal és a történelmi egyházak, helyi magyar szervezetek által szervezett önkéntesek, az itthon maradt férfiak járják a környéket, zabrálóktól őrzik, védik szülőfalujuk békéjét, biztonságát és az üresen hagyott portákat. Beszédükből is kiolvasható: nagyapáik, dédapáik földjét nem hagyják el. Ők sem értik, ha Kárpátalja a béke szigete, és itt nem lőnek, nincs robbantás és említésre méltó akció, akkor miért menekülnek el a helyiek. Azonban a jobb élet reményében az anyaországba átmennek a vagyontalan, a mélyszegénységben élő kárpátaljai családok is.
Őszintén mondva, az itt maradtak nem oroszpártiak, szolidárisak azokkal, akik valóban az életüket, családjukat mentve, a háborús övezetből törtek ki, mert nem akarnak élő pajzsként a vesztükbe rohanni az ostromlott városban. Isten óvjon minket a romboló háborútól!
Dupka György, Ungvár
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
