A kommunista időben kezdte papi szolgálatát, személyesen találkozott Szent VI. Pál pápával és Kalkuttai Szent Terézzel, részt vett egy új egyházmegye létrehozásában. Fodor Andrást ötven évvel ezelőtt szentelték pappá. A jubileum alkalmából kérdeztük életéről, hivatásáról.
– Milyen szellemi-lelki örökséget hozott a gyerekkorából?
– Mély vallásos lelkületű környezetbe születtem bele. Az egész család, kivéve a nagyapánkat, hitét gyakorló volt. Minden este közösen imádkoztunk, az volt a nap zárása, utána ment mindenki aludni. Édesapánk halálakor is abból tudtuk, hogy valami nagy baj lehet, hogy nem ért haza a családi imára. Ilyen azelőtt soha nem fordult elő. A Szeged környéki falvak, tanyák lakói katolikusok. Azzal, hogy más felekezethez tartozó emberek is vannak, csak felsős koromban szembesültem Szegeden.
– Már papjelöltként kezdte meg a középiskolai tanulmányait. Mi motiválta abban, hogy ilyen korán döntsön a jövőbeli hivatásáról?
– Volt egy szent életű nagymamám és édesanyám. A nagymamám a röszkei tanyák „Kalkuttai Teréz anyja” volt. Betegeket látogatott, a gyermekágyas édesanyáknak tyúkhúslevest vitt, vezette, szervezte a különböző kilencedeket. Abban az időben ezek voltak a tanyasi élet fénypontjai. Nem volt tévé, a téli estéken az emberek szívesen jöttek össze közös imára, éneklésre. Nagymamám minden reggel ment a hét órakor kezdődő szentmisére, három-négy éves koromtól kezdve pedig én is mentem vele. Akkor még rács előtt térdelve járultak az emberek szentáldozáshoz. Én is mindig odatérdeltem a nagymamám mellé, bár nem kaptam szentostyát. Emlékeim szerint valamikor egy ilyen alkalommal ötlött fel bennem, hogy ha pap lennék, adnék ostyát a gyermekeknek is – talán így kezdődött. Nem én választottam ezt a hivatást, hanem Isten hívott meg, ő választott engem. Ötéves sem voltam, amikor elkezdtem ministrálni. Még nem jártam iskolába, amikor elsőáldozó lehettem.
Felső tagozatos koromban már sokat piszkáltak a hitem és a templomba járásom miatt. Ekkor kezdett foglalkoztatni, hogy magamnak is komolyabban megfogalmazzam, miért szeretnék pap lenni. Az egyik tanárom azt mondta, hogy a mai embereknek már nincs szükségük a papokra. Tanuljak inkább orvosnak, vagy készüljek valami más hasznos feladatra. Ám én ezek után is csak arra jutottam, hogy papként többet tudok segíteni, mint orvosként. Az orvos csak a testet gyógyítja, a pap pedig Isten kegyelmével a lelket is meg tudja erősíteni.
– Kik voltak a példaképei?
– A röszkei plébános, Boris István, a káplánok – Gyulay Endre és Lohmann Ferenc –, Orbán Dénes, az általános iskolai matematikatanárom, Kecskeméten Jelenits István és Lukács László volt rám nagy hatással. Szegeden Dévény István, Merx Elemér, valamint Wagner Viktória szociális missziós nővér. A szentek közül Don Bosco, Kalkuttai Teréz, Loyolai Ignác, II. János Pál pápa, de én ide sorolom Roger Schützöt is.
– Hogyan emlékszik vissza a szegedi évekre?
– A papságra készülés csodálatos ideje volt. Itt tárult fel előttem igazán, hogy milyen magasztos hivatást kaptam az Úrtól. Ugyanakkor nagyon küzdelmes is volt. Minden évfolyamra járt néhány, nem az Úrtól „küldetést” kapott személy, akik igyekeztek megzavarni a szeminárium életét.
– Kápláni szolgálatát Ásotthalmon kezdte meg. Milyen kihívásokat jelentett a tanyavilág lelkipásztori ellátása?
– Én magam is tanyán születtem és éltem a gyermekkoromat, így nem volt idegen a légkör. A dispozícióm 1971. július 1-jétől szólt. Már szeptemberre minden tanyasi iskolában legalább három-négy gyermeket beírattak hittanra. A központi iskolában ez csak a következő évben sikerült. A tanyasi iskolákban a tanítók nem akadályozták a munkámat, így nem csak a beíratott gyerekek lehettek ott a hittanórákon. Nagy örömmel igyekeztem lelkesíteni a tanyasi gyerekeket, úgy éreztem, szinte isszák a szavaimat. Jártam a betegekhez, a házszentelések alkalmával pedig nagyon sok háznál általános „javítómester” lettem. Háztartási gép, motor, szivattyú, ajtózár ― alig volt olyan, amit ne tudtam volna megjavítani, ha nem ott helyben, akkor másnapra elkészült, és vittem vissza. Soha nem éreztem úgy, hogy nincs itt szükség rám.
– Papságának első évtizedei a kommunista diktatúra idejére estek. Említene egy-két jellemző esetet ezekből az évekből?
– Ásotthalmon szólt a helyi rendőr, hogy a központból azt a parancsot kapta, vegye el a jogosítványomat. A falu központjában, közvetlenül a templom mellett keresztezte a főutcát a vasút. Figyelmeztetett, hogy ott mindig vigyázzak a szabályos közlekedésre. A hittanbeíratással kapcsolatban sok levelet írtam a szülőknek, átütő papírra egyszerre tizenöt-húsz példányt is tudtam gépelni. Egy ilyen indigós példányt mutatott a szegedi rendőrségen egy fiatalember, aki civilben volt, nem árulta el a rendfokozatát, és azzal vádolt, hogy megszegtem a sajtótörvényt, ezért fel fognak jelenteni Végül semmi következménye nem lett a dolognak. A legemlékezetesebb kijelentés akkor hangzott el, amikor ugyancsak az ifjúsági csoportom miatt hívattak: „Fodor úr, tudjuk, hogy csődöt mondott a nevelésünk, mégsem engedjük, hogy maguk neveljenek.”
Apátfalván egy nap meglátogatott az Állami Egyházügyi Hivatal titkára, akit magunk között bajszos püspöknek hívtunk. Éppen a gyerekekkel futballoztam a templomkertben. Kifogásolta, hogy mit keresnek ott a gyerekek iskolaidőben. Mondtam, hogy most éppen továbbképzés van a tanároknak, ezért nincs tanítás. Erre azt nehezményezte, hogy tanítási szünet esetén miért én foglalkozom a gyerekekkel. Majd kérte, hogy menjünk be a templomba. Az egyik padba stabilan beállítottam a vetítőgépet, kérte, hogy vegyem ki belőle a diatárat. Láttam, hogy nagy csalódást okoztam neki, mert csak a magam fényképezte énekszövegek voltak benne előkészítve a következő szentmiséhez.
– Kétszer is súlyos betegségen esett át. Mi segített átvészelni a nehéz hónapokat?
– Az első alkalommal nagyon hamar beláttam, hogy engem most nem a püspököm, hanem maga az Úr disponált. Látogatási tilalom volt a szegedi kórházakban, én pedig papként bentlakást kaptam. Késő este az éjjeliszekrényen miséztem, közben hallottam a betegek nyögését, jajgatását – mindezt Jézus keresztáldozatához kapcsoltam. Nem azt éreztem, hogy ki lettem vonva a forgalomból, ellenkezőleg, hiszen ott volt rám nagyobb szükség.
A második eset egy perforált vakbélgyulladás volt. Amikor éreztem, hogy nagyon nagy a baj, eszembe jutott, hogy már többször felajánlottam az életemet: kispapként a szemináriumi élet Istennek tetsző alakulásáért, Ásotthalmon pedig egy fiatal, négygyermekes édesapa életéért cserébe. Arra gondoltam, hogy Isten most fogadja el a felajánlásomat. Aztán kiderült, hogy még további tervei voltak velem.
– Találkozhatott VI. Pál pápával, Szent II. János Pál pápával, Teréz anyával és Roger Schützcel is. Hogyan emlékszik vissza ezekre az eseményekre?
– Isten nagy-nagy ajándékának tartottam mindegyik találkozást. Nem győzök hálát adni azért, hogy olyan korban élek, amikor ilyen szentekkel lehet találkozni. Mindegyikük megerősített abban, hogy Isten vezet engem az úton, amelyet ő jelölt ki a számomra.
– Debrecenben a Svetits Gimnázium hittanára is volt. Mit emelne ki ebből az időszakból?
– Tizenhat évig voltam hittanár, de soha nem untam az óráimat. Olyan gondolatokat kaptam tanítás közben, hogy magam is megdöbbentem. Ennyire igazak Jézus szavai: ne töprengjetek azon, hogy mit mondjatok, majd adatik nektek abban az órában. Mindennap két misét mondtam még a tanítási idő megkezdése előtt. Egyet a nővéreknek, egyet pedig a diákoknak. A gyerekek miséjén mindig tömve volt a kis kápolna. Hol egy-egy osztálynak volt valamilyen szándéka, amiért imádkoztunk, hol valamilyen otthoni nehézséget hoztak az Úr elé. Úgy voltunk együtt, mint egy nagy család. Fegyelmezési gondom sohasem volt, úgy szívták belőlem az erőt, hogy közben magam is feltöltődtem, látva, hogy harminc-negyven szempár figyel rám. Szükségem is volt erre, mert az iskolai munka után következett a városi szolgálat. A fiatalokkal házaknál jöttünk össze, a templom nem volt erre alkalmas hely abban az időben.
– Szent II. János Pál pápa 1993. május 30-án, pünkösd ünnepén megalapította a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegyét, amelynek a megszervezésében Önnek is sok feladat jutott. Milyen tapasztalatokat szerzett ez idő alatt?
– Olyan feladatokat hozott ez számomra, amelyekről nem is gondoltam, hogy képes vagyok ellátni. Korábban soha nem foglalkoztam építkezéssel, gazdasági kérdésekkel, számvitellel, adóügyekkel, oktatási intézmények szervezésével – és most mindez a nyakamba szakadt. A saját bőrömön tapasztaltam, hogy ha Isten feladatot ad, akkor kegyelmet, képességet is ad hozzá. Többen kérdezték tőlem a pap testvérek közül: nem unalmas ez a munka? Én pedig csodálkoztam, hogy miért volna unalmas, hiszen ezzel is Isten országát építem. Ugyanúgy lelkipásztori munkának tartottam ezt is, mint a tanyasi emberek elromlott eszközeinek a javítását, vagy a Svetits oktatástechnikai kellékeinek a karbantartását.
– Az egyik fő szervezője volt a gyimesfelsőloki zarándokház és iskola építésének. A debreceni Tócóskert Szent Család-templomának létrehozása is az Ön nevéhez fűződik. Mesélne ezekről?
– 1993 pünkösdjén tettük le a gyimesfelsőloki Sziklára Épített Ház alapkövét, ugyanakkor, amikor a szentatya megalapította a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegyét. Az én feladatom egy volt egyházi ingatlan visszaszerzése és püspökséggé alakítása lett. Itt szereztem az első építkezési tapasztalataimat. Gyimesfelsőlokon már ezek birtokában tudtam segíteni az építkezést, bár az ottani kihívások sokkal keményebbek voltak. Míg itthon mesterekkel építtettem, ott kint magunknak kellett gyűjtenünk a köveket az alaphoz a patakokból. Minden tábort oda szerveztem, cserkészekkel, egyházmegyés kispapokkal, svetitses lányokkal. A Máltai Szeretetszolgálat kisbuszaival úgy jártam Debrecen és Gyimesfelsőlok között, mintha itthon mentem volna fel a hegyekbe. Szerencsére a famunkákhoz a helyieknek nagy szakértelmük van, így az alap felhúzása után már kevesebb feladat hárult ránk. A fa kivételével minden mást itthonról kellett odaszállítani: szigetelő anyagokat, épületgépészeti felszereléseket, a tetőhéjazathoz a kanadai zsindelyt. Volt, amikor hat pótkocsis IFA indult megrakodva Debrecenből.
A püspökség épületébe 1994 júniusában költözött be Bosák Nándor püspök. A gyimesfelsőloki tervezett zarándokházból végül iskola lett, és 1996-ban költözött be az első osztály a ház egyik szárnyába, miközben a többi rész még javában épült.
A Szent Család-kápolna lelkészeként 1996. október 1-jén kaptam a megbízást, hogy Debrecen- Tócóskertben, egy tízemeletes épületblokk földszintjén készítsem elő egy lakótelepi templom építését. A tervpályázatot úgy hirdettem meg, hogy olyan templom tervezését kérem, amely oldja, ellensúlyozza a lakótelep szögletességét, és családias légkört teremt az ott összegyűlő híveknek. Még ugyanabban az évben, Szent Család ünnepén letettük a templom alapkövét. Kőszeghy Attila olyan templomot tervezett, amelyen nehezen lehet két párhuzamos vonalat vagy derékszögű csatlakozást találni. A templom felszentelésére 1998. augusztus 15-én, Nagyboldogasszony ünnepén került sor. Addigra sikerült egy kis egyházközséget is kialakítani. Huszonegy évig voltam ennek az egyházközségnek plébánosa úgy, hogy közben elláttam a püspökségi feladatokat is. A templom felszentelése után, szinte azonnal megbízott a püspököm egy másik lakótelep templomának a felépíttetésével. A Megtestesülés-templomot 2000. augusztus 19-én szentelte fel a főpásztor. Ugyanebben az évben sikerrel pályáztam egy egyházi szociális otthon létesítésére, és 2001 tavaszán megkezdtük a Szent Erzsébet Otthon építését a kerekestelepi Tátra utcában. A házat 2003 októberében vehették birtokba a lakók.
– Milyen érzésekkel tekint vissza erre az ötven évre?
– Nagy-nagy hálával és köszönettel a mindenható Istennek. Ha valaki előre megmondja, hogy ez lesz az életutam, biztosan nem hittem volna el neki. Újmisésként ezt kértem: Jézusom! Add, hogy napról napra alkalmasabb eszközzé váljak Isten népe szolgálatában (vö. A II. vatikáni zsinat Presbyterorum ordinis kezdetű dekrétuma a papi szolgálatról és életről, 12.). Úgy érzem, mindezt megkaptam. Ez nem az én művem, hanem az övé. Annak idején az újmisés emlékképre ezt írtam: Érted és sokakért – veled és általad.
Fotó: Kovács Ágnes
Baranyai Béla/Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. május 16-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
