Felemelő élményben volt része a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Miklós utcai Integrált Hajléktalanellátó Központ tizenegy gondozottjának: a munkatársak kíséretében öt napra Rómába utazhattak, részt vettek november 16-án a szentmisén, amelyet Leó pápa mutatott be a szegények világnapja alkalmából a Szent Péter-bazilikában és az azt követő ebéden a Vatikánban. Az együtt töltött napokról meséltek.
Tizennyolcan voltak összesen: szociális munkások; hajléktalan férfiak a Miklós utcai szállóról; nők, akik onnan kerültek ki, a legtöbben már dolgoznak, albérletben laknak, és kapcsolatban maradtak a Máltával. Voltak Leó pápa szentmiséjén a Szent Péter-bazilikában; a társaság egy része részt vehetett a vatikáni ebéden a szegényekkel; elmentek a szerdai általános kihallgatásra; megnézték a négy pápai bazilikát a szent kapukkkal, a Szent Lépcsőt, a Colosseumot és sok más látnivalót; voltak Ostiában a tengernél; a Máltai Lovagrend házában vendégeskedtek, és a Fokolár Mozgalom is meghívta őket két vacsorára.
„Életem legnagyobb élménye volt, az is marad, és büszke vagyok rá, hogy ilyen csapattal voltam” – foglalta össze Fodor Mihály, aki nemrég került a Miklós utcába.
„Intenzív volt és gyönyörű – kezdte az élménybeszámolót hasonló lelkesedéssel Silvia Scatragli, a szálló munkatársa, olasz fokolarina, az utazás főszervezője, akivel online beszélgettünk. – Velünk volt a Gondviselés.”
Tamás József, a Miklós utcai integrált intézmény esetfelelős szociális munkása négy bentlakó hajléktalan férfival együtt fogadott minket, hogy meséljenek az útjukról, amit valóban úgy éltek meg, mint zarándoklatot. Silvia tavasszal állt elő az ötlettel; Szentkereszty Tamás intézményvezető – aki aztán Forgács Etelka szakterületi vezetővel együtt maga is a zarándokokkal tartott – pozitívan fogadta, és elkezdődött a szervezés. Júliustól havonta tartottak találkozókat, hogy ne idegenként utazzanak, legyen köztük kapcsolódás. Beszélgettek Rómáról és arról, hogy mi a zarándoklat, a szentév, a szent kapu. A gyakorlati részletek sem maradtak el, hiszen nem mindenki repült korábban. Mindenki írt motivációs levelet; elmondták, mit szeretnének megnézni, milyen vágyaik vannak – így egyrészt közelebb kerültek egymáshoz, másrészt fokozatosan kialakult az útiterv.
Sűrű és jól szervezett program részesei voltak, amelyet mindennap imádság foglalt keretbe: korán reggel hatkor ezzel kezdődött a nap annak a néhány embernek, akik szívesen részt vettek rajta; az esti záró imádságon pedig már többen voltak. Minden munkatársnak jutott olyan nevezetesség, amelynek a bemutatására előre felkészült. „Számíthattunk egymásra, megosztottuk a felelősséget a munkatársakkal, de a velünk zarándokló hajléktalan társaink is lelkesen beálltak segíteni, mint egy családban.
– emeli ki Silvia.
Senki nem panaszkodott, pedig voltak, akik nehezen mozogtak. Bottal, bedagadt lábbal gyalogolni, buszozni, átszállni Rómában nem könnyű, de mindenki elment mindenhova. Mindannyian kiemelik, hogy egymást megismerni, új barátokra szert tenni is nagy élmény volt. A vendéglátóktól pedig el voltak ámulva, ahogy alázatosan felszolgáltak nekik, közéjük ültek beszélgetni. A római fokolár közösség kétszer is vacsorán látta vendégül őket a látogatóközpontjukban. „Elvittem őket oda, a családomhoz, ezzel tudom a legjobbat adni nekik: a közösségemet, ami a mindenem. Óriási ajándék volt, adtunk és kaptunk” – mesélte Silvia.
Elmentek a Szent Kallixtus-katakombába is, lefoglalták a kápolnát; az egyik munkatárs félórás vezetett imádsággal készült, a nem hívők is szívesen maradtak. A lateráni bazilikában pedig meglepetésükre éppen Árpád-házi Szent Erzsébetet ünnepelték szentmisében, amikor ott jártak.
A legnagyobb meglepetés pedig az volt, hogy
Át kellett gondolni, hogy mindenkinek jó legyen, hiszen tizennyolcan voltak. Áldás volt ezen a napon is: volt, aki kezet foghatott a pápával, közel ültek hozzá; aki pedig nem tudott bejutni, annak egy különleges ebédet szerveztek egy étteremben. Számtalan fogást, nagyon finom ételt kaptak.
Fodor Mihály – aki korábban főpincér volt – büszkén mutatja a videót, hogy a pápával ebédelt, XIV. Leó nagyon közel haladt el mellette. „Amikor megkérdezték, szeretnék-e jönni, körbenéztem, hol van itt a kandikamera. Hogyne, mondtam, és életem legjobb döntése volt” – mondja, és hozzáteszi, hogy a legnagyobb dolog számára az, hogy a Máltánál felkarolták. Két hónappal ezelőtt az utcán aludt, azóta megint van munkahelye, a Bethesda kórház konyháján; van hol laknia – ennél többet nem kívánhatna karácsonyra. A kórházban boldogan mutogatja mindenkinek a videókat, beteg gyerekek, anyukák, orvosok ámulnak rajta, hogy a pápával találkozott. „Amit Józsi úrék csinálnak, le a kalappal. Próbálok én is hozzátenni, amit tudok” – mondja, a mellette ülő Tamás Józsefre utalva. –
Séra István számára különleges volt látni a sok embert, aki összegyűlt a pápa körül. Nem hívő embernek vallja magát, de a pápát és ezt az összetartást látni felemelő volt számára. Ő is visszacsatolja ezt a csodálatos élményt a jelen helyzetre:
Vett egy füzetet, hogy beleírja az élményeit, nehogy feledésbe merüljenek. És titokzatosan jegyzi meg, hogy az utazás óta új terveken gondolkodik az életére vonatkozóan, még nem árulhatja el, de szeretne tanulni és másoknak segíteni.
Feri, aki a vezetéknevét nem szeretné velünk megosztani, már jó ideje a máltai közösség tagja, és büszke rá, hogy amire megkérik, azt megcsinálja. Ő sem vallásos, de meghatotta az a sok ezer ember, aki mind egy hullámhosszon volt. Különösen jó érzés fogta el, amikor a Szent Péter tér tele volt azokkal emberekkel, akik nem fértek be, és a mise előtt a pápa kijött és elnézést kért, hogy nem nagyobb a bazilika. Gyönyörű fotókat mutat a telefonján, és ő is megosztja a terveit: máltai segítséggel az idősebb korosztálynak indít tanfolyamot, hogy az általa annyira szeretett digitális eszközöket megismerjék, tanuljanak a digitális biztonságról, internetes csalás veszélyeiről.
Majorszki László hívő emberként vett részt a zarándoklaton. Számára „nagy élmény volt látni az alapot, amire épül mindaz, amit itt is kapunk. A hit gyökerét, amit Rómában nagyon érezni”. Hálás a Máltának, hogy nem hagyták elveszni, hogy ő is elkezdheti – úgy érzi, sikerrel – újjáépíteni az életét, és megértette, hogy van egy Anyaszentegyház, van egy krisztusi tanítás, amire mint egy kősziklára ráépül az egész. Nincs egyedül, rengeteg ember van együtt ugyanazon az alapon.
– hangsúlyozza.
Tamás József számára jó volt megélni, hogy közösségben, egységben vannak. Nem gondolták volna, hogy ennyire szorosan együtt lesznek – a szálláson két nagy, emeletes ágyas szobát kaptak, egyet a férfiaknak, egyet a nőknek –, de igazi egységet éltek meg, és folyamatosan érezték a Gondviselést, kezdve azzal, hogy gyönyörű idő volt. Nagyon büszke a csapatra, lehetett rájuk számítani, mindenki mindig ott volt, ahol kellett, nem kellett várni senkire. Előre megbeszélték, hogy alkoholt nem lehet inni, ez sem okozott problémát. Hazafelé a reptéren egy zarándokútlevelet kapott mindenki; és a folytatás sem marad el: lesz majd after party, ahol olasz ételeket esznek, felidézik az emlékeket, fotókat nézegetnek. Elmondja, hogy a lelki részét – ami a gercsei táborban kezdődött – is próbálják majd továbbvinni. Ferinek van is ötlete, a Sagrada Famíliát szeretné jövőre megnézni: „Józsi bácsi, intézze el!” – kéri.
A mesélés nem akar véget érni, sok-sok élmény kerül elő, és látszik, hogy
A nagy élmény mellett alig győzik sorolni a sok kis élményt, amit megéltek, mint például a sirályokat a Szent Péter téren éjszaka: tükröződött rajtuk a megvilágítás, „mintha rózsaszirmok vagy hópelyhek keringtek volna a levegőben”. Mutatnak videókat a városról, ahogy a busz épp a Circus Maximus előtt halad el, hatalmás pineák tövében. Sok szó esik a finom olasz ételekről, amelyek már alig fértek beléjük, olyan szíves volt a vendéglátás. Kiderül, hogy az egyik munkatársnak, Tinának szülinapja volt, reggelre feldíszítették a termet, és úton útfélen köszöntötték őt olasz szokás szerint.
József megoszt egy szép történetet Kolompár Máriáról, akinek még a kezét is megkérte egy beöltözött utcaművész, letérdelt elé egy szál virággal. Máriát mindenki nagyon szereti, süketnéma és írástudatlan asszony, aki azonban a maga módján szeret kommunikálni. Nagyon szép volt, hogy éppen vele történt ez a „lánykérés”, akinek különösen nehéz élete volt, süketnémaként, hajléktalanként, nőként egyedül az utcán, és akit a Málta felkarolt, most pedig már munkatársként dolgozik, önálló lakásban él egyedül.
Orosz Jani nem tudott ott lenni az esti találkozón, mert iskolába jár, ezért online meséli el őszintén, hogy júniustól absztinenciát fogadott, de egy lelki probléma miatt az utazás előtt egy héttel berúgott, majdnem borított mindent: szállást, munkahelyet, iskolát. Mellé álltak, segítették, és eljutott a zarándoklatra, amely mély hitélmény volt számára. Teljesen feltöltődött, azóta mosolyogva jár munkába, mindent jókedvvel csinál, segít másoknak. A Szent Lépcsőn felmenni különösen erős pillanat volt számára: „A közepénél felnéztem a képre, Jézus viszi a vállán a keresztet. Elgondolkodtam, hogy a mi testünk nincs megfeszítve, nincs töviskoronánk, mégis fájdalommal jár felmenni. Imádkoztam a Miatyánkot, az Üdvözlégyet, és innentől kezdve kéz nélkül, csak térden lépkedtem felfelé. Éreztem, hogy még jobban átélem azt a szenvedést, mélyen megérintett.”
„Nagy lélek, én tanulok tőle, hogy kell élni” – mondta Silvia Janiról, akinek zárszóként álljanak most itt a szavai:
A dolgozók, főnökök szolgáltak ki nagyon nagy alázattal. Nekem ez olyan jólesett, hogy nem azt mondják, hogy fúj, hajléktalan, hanem azt, hogy dobog a szíve ugyanúgy, mint nekünk.”
Fotó: Merényi Zita; Magyar Máltai Szeretetszolgálat
Thullner Zsuzsanna/Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
