Népszerű, de nem egyszerű műfaj a szatíra. Nehéz megtalálni azt a hangvételt, amely képes megmutatni a valóság humoros oldalát úgy, hogy a mélyéről előbukkanjon a drámai is. Nem könnyű úgy egyensúlyozni a tragédia és a komédia között, hogy alkotásunk ne billenjen át az egyik vagy a másik oldalra.
Sok emlékezetes, ma már klasszikus, történelmi és társadalmi kérdéseket feszegető film is képes volt erre. Gondoljunk csak a Dr. Strangelove, avagy rájöttem, hogy nem kell félni a bombától, meg is lehet szeretni, A tanú, az Amikor a farok csóválja…, a Sztálin halála vagy a Négy oroszlán című mozikra. A jó szatíra a mulatságos és a drámai elemek váltogatása révén ülteti fel a nézőt egy érzelmi és értelmi hullámvasútra. Csak a végén vesszük észre, hogy miközben jót nevettünk a vicceken, derülve néztük a tréfás jeleneteket, világunk egy olyan oldala tárult fel, amit addig észre sem vettünk. Sőt, a humor által értettük meg igazán a múltat vagy a körülöttünk zajló eseményeket. Emellett a szatíra egyszerre tud elfogulatlan lenni, és egészen közel lépni a valósághoz. Paul Thomas Anderson legújabb, Egyik csata a másik után című filmje kétségkívül a szatíra műfajába sorolandó, ám az már egy másik kérdés, hogy mitől és milyen módon tart távolságot.
Perfidia (Teyana Taylor) és csoportjának tagjai vállvetve küzdenek a társadalmi igazságosságért. Olykor kiszabadítják a fogva tartott illegális migránsokat, de sokkal szívesebben robbantgatnak. (Elgondolkodom: ha valamit a földdel tesznek egyenlővé, az segíti az emberek közötti különbségek felszámolását?) A robbantás szakértője a nő szerelme, „Rakétás” Bob (Leonardo DiCaprio). Ám a férfi „csak toporog, miközben Perfidia, akinek már a felmenői is forradalmárok voltak, szalad”. Olyannyira be van sózva, hogy a gyermekük, Willa megszületése után sem tud leállni, mondván, senki sem kényszerítheti bele őt az anyaszerepbe. S mivel „a romos férfiego nem tud forradalmat csinálni”, ő nem maradhat tétlen. Az erőszakmentes erőszaknak – akcióik során eddig senki sem sérült meg – egyszer mégis csak lesz egy halálos áldozata. Egy bankrablás során – miközben társa a fekete hatalomról szónokol – Perfidia lelő egy színes biztonsági őrt. Menekülés közben elkapják, Lockjaw százados (Sean Penn) pedig arra kényszeríti, hogy árulja be a társait. Így Bobnak – és a csecsemőnek is – menekülnie kell.
A történet tizenhat évvel később folytatódik. Bob rejtőzködve él a lányával (Chase Infiniti). Lockjaw – aki immár ezredes – éppen bebocsájtást kér a Karneváli Kertészek Közösségébe. Nem, rosszul emlékeztem, a Karácsonyi Kalandorok Klubjába. A tiszt úgy sejti, hogy Willa az ő lánya. A Kalandorok azonban nem nézik jó szemmel, ha egy tagjelöltnek fekete nőtől van gyereke, ezért Lockjaw megpróbálja Bobbal együtt elfogni a lányt. Amikor Willát kimenekítik Bob elvtársai, a férfi pánikba esik, és a nyomába ered.
A film nagy részében ezt az őrült hajszát látjuk: Willa a menedékhely felé tart, Bob a nyomában lohol, Lockjaw pedig üldözi őket. Az abszurd és groteszkbe hajló jelenetek mögött – Bob egy házikabátban rohangál fel és alá – előtűnik a drámai is. Amikor például Willa edzője, a szenszei (Benicio Del Toro) higgadtan nekilát, hogy eltüntesse Lockjaw és pribékjei elől a nála menedékre lelt bevándorlókat. De a kergetőzésnek is vannak áldozatai.
A filmben nagy szerepet játszanak a jelszavak. Az elvtársak általában sem bíznak egymásban, de az illegalitásban élők azonosításához szintén jelszavak kellenek. Ennek is van humoros oldala, hiszen amikor Bob nem tudja, mit kell válaszolnia arra, hogy hány óra van, a kérdést csak fél füllel halló szenszei segít neki: hát negyed kilenc. Többször is előkerül egy fura jelszó: „Green Acres, Beverly Hillbillies és Hooterville Junction.” Ez Gil Scott-Heron 1971-es dalából, azaz inkább zenei aláfestéssel tálalt politikai kiáltványából való. A The Revolution Will Not Be Televised (A forradalom nem tévéműsor lesz) szövege itt Paul Henning amerikai televíziós producer közkedvelt szappanoperáira utal. Arra Scott-Heron sem gondolt, hogy valamikor a „közvetlen cselekvés” éppolyan népszerű lesz, mint egy valóságshow. Amikor a radikális rádióbemondót elviszik a rendőrök, a helyére lépő gyerekek leadják a riasztást: „Billy kecske elrepült, életbe lép a pikk-pakk-pukk terv.” Az értelmetlen jelszavak ugyanakkor jól jellemzik a csak önmagáért létező aktivizmust.
„A forradalmi erőszak az egyetlen út. Nincs szavazósdi… Ennek vége, megfizettek” – üzeni Perfidia a hatalom embereinek. Azt viszont nem tudjuk meg, hogy pontosan mi ellen küzdenek, és ki a valódi ellenség. A szélsőbaloldali lózungok tömege és a forradalmi romantika ugyanúgy vicc tárgyává válik, mint a fajvédő társaság működése. Persze leginkább a Kalandorok közé vágyakozó Lockjaw válik nevetségessé. A filmben valóban az egyik csatát követi a másik, a szereplők megállás nélkül küzdenek: mások ellen, a társadalmi igazságosságért – de leginkább önmagukkal.
Nem véletlen, hogy a „forradalmárok” kerülnek közelebb hozzánk, ők válnak emberivé. Felelősség, menekülés, rejtőzködés, megállapodottság és önazonosság – e kérdések csak náluk merülnek fel. A másik oldal tagjai nemcsak erőszakosak, de ellenszenvesek és utálatosak is – kit érdekel a lelkiviláguk? Egy darabig úgy tűnik, hogy az alkotók a családi életet választó Bob mellett teszik le a garast. Ám később mégis arra jutnak, hogy a forradalmárkodás jó móka, érdekes, izgalmas is, és amúgy sem lehet abbahagyni.
S végül, csak azért, hogy senki ne kerüljön kellemetlen helyzetbe, megadom a választ a „hány óra van” kérdésre: „Az idő még nem létezik, de akkor is ural minket.” Senkinek ne adják tovább!
Baranyai Béla/Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. december 7-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
