Egy nehéz nap délutánja: az MKP elfeledett évfordulójára Lakatos Krisztina2024. 07. 02., k – 11:27
Emlékeznek rá a kedves olvasók, hogy tavaly, a Magyar Koalíció Pártja (MKP) megalakulásának 25. évfordulóján hány elemzés és visszaemlékezés jelent meg a honi sajtóban? Nem? Nincsenek egyedül. Össznépileg feledkeztünk meg róla. Persze, valahol érthető, hiszen egy éve a közvélemény éppen a Szövetség elaprózódásával, a közelgő választással volt elfoglalva, és a hektikus belpolitikai történések eléggé lefárasztottak minket. Pedig az, ami 1998. június 21-én a dunaszerdahelyi művelődési központban történt, később komoly hatással volt Szlovákia történetére, sőt, kis túlzással az európai viszonyok alakulására is. Emlékezzünk meg hát róla legalább a 26. évforduló apropóján.
Esemény előtti pirulák
Érdekes módon, azt pontosabban tudjuk, hogy előző nap mi történt ugyanezen a helyen. A dunaszerdahelyi művelődési központban zajlott ugyanis a Magyar Polgári Párt (MPP) utolsó közgyűlése. Parázs hangulatban. Az MPP 1989-ben, szinte a bársonyos forradalommal egy időben alakult liberális párt volt. Eredetileg Független Magyar Kezdeményezés (FMK) néven futott, és eleinte a rendszerváltó Nyilvánosság az Erőszak Ellen (Verejnosť proti násiliu – VPN) volt a fő szövetségese. Az 1990-es választáson a VPN listáján indult, így lett a szövetségi rendszerben működő Csehszlovákia törvényhozó testületeinek és a szlovák kormánynak a része. A VPN szétesése után a magyar párt egyedül próbált szerencsét, de az 1992-es választáson nem sikerült mandátumot szereznie. Csehszlovákia felbomlása után egy évvel, 1994-ben már a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalommal (MKDM) és az Együttéléssel koalícióban jutott parlamenti mandátumhoz.
Az MPP utolsó közgyűléséről fennmaradt részletes jegyzőkönyvből kiderül, hogy a belső válságokkal küzdő párt tagjainak néhány nappal korábban lett csak világos, hogy eltaktikázták magukat. Az MKDM és az Együttélés őket kihagyva állapodott meg az tervezett egyesült párt belső felépítéséről és működési elveiről. Ezzel gyakorlatilag lezárta a három párt hónapok óta tartó megbeszéléseit, ami közben mindegyik fél próbált külön alkukat kötni és a lehető legjobb pozícióba kerülni. Végül az MPP-nél maradt a Fekete Péter. A Bugár–Duray-különpaktumnak köszönhetően ugyanis a tervezett három helyett csak két platform alakulhatott, mégpedig úgy, hogy az MPP által alakított polgári-liberális platform húszszázalékos súllyal bírt az egyesült pártban, míg az Együttélés és az MKDM által közösen alapított keresztény-konzervatív-népi platform nyolcvanszázalékossal. Az akkor már A. Nagy László vezetésével működő MPP-t viszont nem is ez, hanem leginkább a platformok vétójogának eltörlése érintette érzékenyen. Sokan úgy érezték, ezekkel a feltételekkel csak statisztikát javító adatok lesznek az új pártban.
Az MPP személyeskedésektől sem mentes utolsó kongresszusán, ahol számos meghatározó személyiség kilépett a pártból, végül minősített többséggel úgy döntöttek, hogy részt vesznek az MKP másnapi alakuló kongresszusán.
Nyomasztó évek
Mielőtt rátérünk az egyesülés napjára, érdemes röviden feleleveníteni a korszak történéseit. Kezdjük a magyar pártokkal. Az Együttélés és az MKDM 1990-es megalakulásuk óta koalícióban indultak a parlamenti választásokon, bár a két elnök – Duray Miklós és Bugár Béla – viszonya feszültségekkel volt terhes. Az MPP, ahogy fentebb már kitérünk rá, eleinte a szlovák társpártjával közösen politizált. Ez a különállás sok nézeteltéréshez vezetett az MPP és a másik két párt között. Az MKDM és az Együttélés szerint nem képviselték elég határozottan „a magyar ügyet”. Tehát egyik oldalon ott állt az Együttélés és az MKDM, amely országos szinten együtt politizált, de a viszonyukban jelen volt a bizalmatlanság és a vetélkedés is. A másik oldalon pedig az MPP (korábban FMK), amely kezdetben teljesen eltérő politikai taktikát követett, és a magyar érdekképviseleten túl számos általános célt tűzött ki maga elé.
Ami a feleket 1994-re mégis egy koalícióba terelte, az Vladimír Mečiar előretörése volt. Mečiar és köre a független Szlovákia megalakulása után rendkívül kiélezte a szlovák–magyar viszonyt. Emlékezetes esemény volt az 1994 januárjában összehívott komáromi nagygyűlés, amelyen a szlovákiai magyarság közel 3500 önkormányzati képviselője, polgármestere, parlamenti képviselője vett részt, hogy egy előnyösebb területi-közigazgatási felosztásról és a magyarok alkotmányos jogállásáról tárgyaljon. A hatalom hisztérikusan reagált, és megfélemlítő intézkedésekkel nehezítette a szervezők dolgát.
A magyar pártok félretették a kölcsönös ellenérzéseiket, és annak érdekében, hogy biztosan megugorják a koalícióban induló politikai erők számára meghatározott 7%-os választási küszöböt, létrehozták a Magyar Koalíciót (MK). Az Együttélés, az MKDM és az MPP közös listája az 1994 választáson 10,18%-ot szerzett, így a magyar politikusok simán bejutottak a parlamentbe.
A kormányrúd viszont továbbra is Mečiar kezében maradt. A magyarellenes intézkedések pedig sokasodtak. Gondoljunk csak a magyar iskolák számára kidolgozott alternatív oktatási koncepcióra, az iskolai bizonyítványok egynyelvűsítésére vagy a magyar kulturális és oktatási intézmények igazgatóinak a leváltására. A feszült helyzet számos kisebb-nagyobb tiltakozó megmozdulásban kulminálódott. Ezzel párhuzamosan a szlovák belpolitika is viharos éveket élt meg. Hogy csak néhány példát említsünk: a titkosszolgálatok elrabolták Michal Kováč köztársasági elnök fiát, majd ezzel összefüggésben meggyilkolták Róbert Remiášt. A hatalom vegzálta a kormányellenesnek titulált médiumokat, és elszabotált egy népszavazást.
A kocka el lett vetve
1998 elején az is egyértelművé vált, hogy Vladimír Mečiar kormányfő a szeptemberi választás előtt úgy szeretné megváltoztatni a választójogi törvényt, hogy megakadályozza a kisebb pártok koalícióban indulását. A célja ezzel az volt, hogy ellehetetlenítse a széttöredezett ellenzéket. A magyar pártok megértették: vagy egyesülnek, vagy külön-külön kell indulniuk. A második esetben pedig valós esélye lett volna, hogy egyikük sem szerez mandátumot.
Ahogyan a cikk elején utaltunk rá, konfliktusos egyeztetési folyamat következett, amelynek a vége felé úgy tűnt, hogy az egyesült párt elnökét az Együttélés adhatja. Minden jel arra utalt, hogy Duka-Zólyomi Árpád lesz az új párt elnöke. Duka-Zólyomi az Együttélés egyik alapítója és alelnöke volt, polgári foglalkozását tekintve atomfizikus. Közkedvelt alakja volt a kornak, és nagy eséllyel elfogadható lett volna közös elnöknek a másik két párt számára is. Ez nem volt elmondható az Együttélés elnökéről. Pedig Duray Miklós ismertsége és tekintélye vitathatatlan volt: a Charta ’77 aláírója, aki a szocializmus éveiben kiállt a magyar iskolák megmentéséért, a hatalom folyamatosan vegzálta és börtönbe is csukta. A másik két párt valószínűleg mégsem tudta volna elfogadni közös vezetőnek.
1998 kora nyarán, az egyeztető megbeszélések hosszú sora után a tárgyaló felek véglegesítették az új magyar párt alapszabályát. Megvolt, ki lesz az elnök, már csak a választási lista helyeinek az elosztása körül zajlott vita. De ez a vita egyre parttalanabbá vált, és váratlanul, kilenc nappal az egyesülő kongresszus időpontja előtt minden borult. Bugár Béla és Duray Miklós külön megállapodást kötött. Duray beáldozta az Együttélés részére kialkudott elnöki posztot – cserébe a vétójog eltörléséért, a három helyett két platform létrehozásáért és előnyösebb „együttéléses” pozíciókért a választási listán.
Bugár ezzel megszerezte az MKDM számára az elnöki posztot. Duray motivációját nehezebb meghatározni; saját elmondása szerint az alakuló párt stabilitását akarta növelni a paktummal.
A Bugár–Duray-paktumnak írásos nyoma nem maradt, de a későbbi eseményekből arra következtethetünk, hogy a megállapodás része volt az is, miként választják majd ki a keresztény-konzervatív-népi platform elnökjelöltjét.
A D-nap
Így érkezett el 1998. június 21., az egyesülés napja. A reggeli órákban a dunaszerdahelyi kultúrházban elsőként az MKDM százhúsz jelöltje ülésezett. A tanácskozás ideje alatt a tragikus sorsú Agócs Béla nádszegi pedagógus koncerttel egybekötött tiltakozást tartott az épület előtt. Agócs a kétnyelvű bizonyítványok eltörlése elleni karakán kiállása kapcsán lett országosan ismert. A dunaszerdahelyi vmk elé viszont azért ment tiltakozni, mert úgy vélte, antidemokratikus lépések előzték meg a magyar szövetségi párt létrejöttét.
Eközben bent a művelődési házban – ahogy utaltunk rá, vélhetőleg a Bugár–Duray-paktum értelmében – az MKDM-nek első körben a saját soraiból kellett kiválasztania a két elnökjelöltet. Ez Bugár Béla és Csáky Pál lett. Csáky visszaemlékezése szerint ő kapott több szavazatot. 11 óra tájékán csatlakozott hozzájuk százhúsz együttéléses küldött is. Közös szavazáson választották ki a két jelölt közül a platform elnökjelöltjét. A korabeli sajtóbeszámolók szerint ezen a szavazáson Bugár 27 szavazattal kapott többet, pedig előzetesen sokan Csákyt tartották esélyesebbnek. A kortársak visszaemlékezéseiből az rajzolódik ki, hogy Duray az Együttélés küldötteit arra biztatta, Bugárt válasszák. Állítólag Bugárt befolyásolhatóbbnak tartotta, és ne felejtsük, a paktumot is vele kötötte. Bugár Béla a 90-es évek elején viszonylag ismeretlen politikusként vette át az MKDM vezetését. Fokozatosan vált egyre népszerűbbé, a szlovák médiumok is felfedezték maguknak, végül országos szinten is a legismertebb politikusok között jegyezték.
Közben elmúlt dél, és az MPP hatvan küldöttje is bevonult. Abban a pillanatban vette hivatalosan is kezdetét az MKP alakuló közgyűlése. Az izgalomnak viszont még ekkor sem lett vége. Néhány visszaemlékező szerint az MPP tagjai megkeresték Csáky Pált, hogy szívesen elindítanák a saját polgári-liberális platformjuk elnökjelöltjeként, annak ellenére, hogy a másik platform tagja volt. Ha ez a felkérés valóban megtörtént, akkor ennek az MPP részéről a Bugár elleni bosszú lehetett az oka. A Bugár–Duray-paktum miatt az MPP-ben sokan nagyon dühösek voltak Bugárra, akit korábban inkább a szövetségesüknek hittek. Csáky a visszaemlékezéseiben szintén megemlíti ezt momentumot, azzal, hogy végül nem fogadta el a felkérést. A mából visszatekintve: nem lett volna esélytelen.
Eggyé váltak
Mindent összevetve, délutánra megalakult a Magyar Koalíció Pártja. Elnöke Bugár Béla, a tiszteletbeli elnöke Duray Miklós lett. Az általános elnökhelyettesi tisztséget Duka-Zólyomi Árpád foglalhatta el.
Újságírókat nem engedtek be az egyesülő kongresszusra, és egyelőre csak egy vázlatos jegyzőkönyv került elő a Fórum Intézet levéltárából, ráadásul az egykori résztvevők visszaemlékezései helyenként ellentmondanak egymásnak. Rengeteg dolgot nem tudunk erről a napról. Nem tudjuk, hogy Bugár Béla valóban egyedüli jelölt volt-e a végső szavazásnál, nem tudjuk, milyen arányban nyert, hány küldött volt jelen, miről szavaztak még.
Egy biztos: a szlovákiai magyar politikusok között feszülő – sokszor áthidalhatatlannak tűnő – ellentétek ellenére is létrejött az egységes magyar párt. Amely így részt vehetett Szlovákia újkori történetének az alakításában, Vladimír Mečiar leváltásában, az Európai Unióhoz és a NATO-hoz való csatlakozásban, az ország gazdasági fellendítésében. Politikusai, még ha szerény mértékben is, de alakítói voltak Európa és a világ történelmének. Valljuk be, ez nem túl gyakori jelenség egy kisebbség esetében.
A kiszámíthatatlan politika
Az MKP megalakulásához vezető eseményláncból kitűnik, a közpolitikát többféle tényező alakítja. Nem sokon múlott, hogy Bugár Béla helyett Duka-Zólyomi Árpád vagy Csáky Pál legyen az MKP első elnöke, vagy hogy kettő helyett három platformmal kezdje meg a működését a párt. De az is tény, hogy – bár hajlamosak vagyunk megfeledkezni róla – ha nincs a belebegtetett választójogitörvény-módosítás, akkor MKP sincs, legfeljebb működött volna tovább a hárompárti koalíció. Mind-mind egy teljesen másik történet lett volna.
Köteles Szabolcs
A szerző politológus, a Pátria rádió munkatársa, az Összepréselve – A szlovákiai magyar pártok 1998-as egyesülése című könyv szerzője
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
