Hihetetlenül gazdag életutat mutathat fel a mátyusföldi Felsőszeliből származó Pónya József, aki ma ünnepli nyolcvankilencedik születésnapját. Pónya József a paksi atomerőmű vezérigazgatója volt, barátjának tudhatta többek között Teller Edét is, a világhírű atomtudóst. Az ünnepen a Bibliotheca Pro Patria magánkönyvtár alapítója és gondozója, Oros László köszönti Pónya Józsefet egy írással. Oros László sorait olvashatják.
Oros László, elmondása szerint azért azért írta meg „születésnapi monográfiáját”, mert a szeliek és a mátyusföldiek bizonyára keveset tudnak egy olyan emberről, aki akár a felvidéki magyarság büszkesége lehetne.
Pónya József 1932. március 18-án született Felsőszeliben. A háború után az ő családja is részese lehetett a híres és hírhedt Beneš-dekrétumok hatásának, amikor Csehországba deportálták őket. Ezekről az eseményekről, illetve a gyermekkoráról kérdeztem őt. Levelében aztán ezzel kapcsolatban is sok mindent elárult magáról:
„Majdnem a falu végén, Alsókertalján laktunk és mint akkor mindegyik velem egyidős gyerek, nyáron klottgatyában futkároztunk a porban, télen pedig valamilyen saját találmányú szánkóval szánkáztunk. Mikor pedig a Vermek befagyott, ott korcsolyáztunk csavaros vagy fa korcsolyával. A négy elemit Szeliben, az evangélikus iskolában végeztem el. Emlékszem, hogy egyszer ellátogatott az iskolába Horthy Miklós kormányzó felesége és kaptunk tőle egy bögre kakaót, meg fél zacskó cukrot… De egy Szálasi Ferenc látogatásra is emlékszem. Mint kivezényelt tanulók sorban álltunk a szövetkezet előtt és a mellettem álló gyerektől megkérdezte: nem nagy neked ez a kabát? A fiú meg azt válaszolta, hogy kettőjüknek van egy lajbija a testvérével.
Négy elemi elvégzése után a galántai Polgári Iskolába jártam. Minden nap hat órakor indultunk Főszeg végéről egy ponváglin, ami egy fabódéból állt és egy ló húzta – ha jól emlékszem Celler Miska bácsi fuvarozott minket. A front közeledtével a negyedik osztály félbe maradt, amit én akkor nem is bántam. Nem értettem, hogy minek kell nekem tanulni, amikor én földműveléssel akarok foglalkozni. A szüleim azonban erőltettek, hogy tanuljak. Pedig nem tanultam jól, hisz elégséges eredménnyel csúsztam át a vizsgákon.
A háború után újra indult a Polgári iskola, most már szlovák nyelvű tanárokkal. Mi azonban egy kukkot sem tudtunk szlovákul, azt sem tudtuk, hogy éppen milyen óra van. Az év végén aztán mindenki elégségest kapott, és így végeztünk.
Ezután jött a deportálás. Minket is egy batyuval vittek el. A nővérem azonban nem jött velünk, átszökött Magyarországra… Majdnem két évig voltunk a szudéta területen, míg aztán a nővérem közbenjárására sikerült elintézni, hogy mi is átkerüljünk Magyarországra. Szob határállomáson várt minket. A magyar hatóságok akkor három lehetőséget kínáltak fel: a Baranya megyei Mágocsot, a Békés megyei Szarvast – nekem ez tetszett volna, de nem én döntöttem –, illetve a Fehér megyei Mány községet. Mivel ez volt a legközelebb Szelihez, hát ezt választották a szüleim.
Mány egyébként Bicske mellett van, csak harminc kilométerre Budapesttől. A környezete is nagyon szép. Mi egy százéves, romos házat kaptunk. Az összes élelmiszerünk pedig egy liter kacsa zsír volt, amit útközben Galántán egy rokonunk adott fel a vonatra.”-olvasható Pńya József levelében.
1948-ban tehát a család Magyarországra került. Az édesapa cipész volt és össze tudott szedni annyi szerszámot, hogy cipők javításából eltartsa a családot. József fia pedig egy időben napszámba járt a helyi gazdákhoz, amiért azonban nem pénzt, hanem terményt kapott… Utána ipari tanulóként vasesztergályosnak tanult Budapesten, majd 1952-ig a Székesfehérvári MÁV Járműjavító Vállalat esztergályosa. 1952 és 1957 között a Budapesti Műegyetem Villamosmérnöki Karának hallgatója volt. 1957-ben szerzett mérnöki diplomát és még abban az esztendőben munkába lépett a tatabányai Hőerőműnél.
Végigjárta ott a szakma minden fokozatát, míg aztán 1972-től ő irányította a céget. 1974-ben a Magyar Villamosművek Trösztnél miniszteri megbízott-helyettes lett, 1976-79 között a Paksi Atomerőmű Vállalat műszaki igazgatóhelyettese, majd igazgatója, végül 1979 és 1992 között az erőmű vezérigazgatója lett.
Lényegében az ő vezetése alatt kezdték meg a termelést a paksi atomerőmű reaktorai. Vezérigazgatóként pedig sokat tett az erőmű nukleáris biztonságáért, a társadalmi elfogadottságáért
– mert már akkor is veszélyesnek tartották egyesek az erőmű létét –, és hát rendkívül fontosnak tartotta a magas szintű szakemberképzést is.
Pónya József 1992. január 1-én vonult nyugdíjba, azonban továbbra is kapcsolatban állt a vállalattal és a későbbiekben is sok fontos tanáccsal látta el őket. Munkája elismeréseként számtalan kitüntetést kapott: Állami díjat (1985), Eötvös Loránd-díjat (1992), Wigner Jenő-díjat (2003), de 1996-ban Paks díszpolgárává is megválasztották.
Pónya József tehát mindenképpen gazdag szakmai életutat tud felmutatni. A fent említettek mellett van azonban egy olyan érdekesség is, amivel csak nagyon kevesen tudnak „dicsekedni”. Ez pedig a Teller Edével tartott kapcsolata, sőt barátsága. Teller Ede, a neves atomtudós 1998. január 15-én töltötte be a kilencvenedik évét. Erre az ünnepségre Magyarországról ketten kaptak meghívót: Marx György (1927–2002) akadémikus és Pónya József. Hogy Marx mellett miért éppen ő kapta ezt a meghívást, azt Pónya József így mesélte el a fent említett levelében:
„A szocialista rendszer Teller Edét – finoman szólva – nemkívánatos személynek tekintette. Mi azt hallottuk róla, hogy nem szívesen barátkozik a magyarokkal. Amikor a Magyar Tudományos Akadémia meghívására először Magyarországra érkezett, leginkább az Atomerőművet kívánta meglátogatni. Meglepett viszont, hogy engem akkor név szerint keresett. Ezt annak tulajdonítottam, hogy valószínűleg Amerikában érdeklődött utánam. Ugyanis jó kapcsolatban voltunk az amerikai atomerőművekkel, hisz kölcsönösen szakembereket cseréltünk, sőt a nagy energiagépeket gyártókkal is kereskedtünk. Így aztán több alkalommal is meghívtak az amerikai erőművek éves értekezletére, egyedüli külföldiként…Teller Edével történet első találkozásunkkor kicsit tartottam tőle – a híre miatt. Féltem, hisz a tudáskülönbség nagy volt köztünk – természetesen az ő javára. Meglepődtem azonban, hogy milyen tapintatosan és barátságosan viselkedett minden találkozásunk alkalmával. Nagyon érdekelte őt minden, talán főleg a szovjet típusú erőmű miatt is (…) Több alkalmam volt vele négyszemközt is beszélgetni. Ilyenkor aztán nem a szakmáról, hanem a fiatalkoráról meg a jelenről is beszéltünk.
Nagy műveltségű ember volt, érezni lehetett ezt a nagyságot. Sok magyar tudóssal volt kapcsolatom, de azokkal közel azonosnak éreztem magam – ők azt tudják, én meg ezt. De Teller más dimenzió volt.Valamelyik találkozásunk alkalmával az egyik magyar akadémikus azt mondja nekem, hogy te miért nem tegezed a Tellert. Azt feleltem, hogy a tiszteletem nem engedi. Egyébként is ilyen szépen, hangsúlyozottan beszélni magyarul hatvan év után, mindenképpen példamutató. Adyt és Petőfit szavalt, jól zongorázott klasszikusokat. Többször tartottunk közös előadást a fizikatanároknak. Ő kért meg erre.Legutolsó amerikai ténykedése az volt, hogy Reagan amerikai elnököt meggyőzte a csillagháborúról. Ezt úgy mesélte, hogy ez vetett véget a hidegháborúnak.
Az egyik magánbeszélgetésünk alkalmával mondta, hogy amikor Gorbacsov látogatást tett Amerikában Reagan elnöknél, Reagan felsorakoztatta tanácsadóit, akik között Teller is ott volt. Az elnök név szerint bemutatta az embereit, Gorbacsov kezet fogott velük. Amikor Tellerhez ért, továbblépett anélkül, hogy kezet fogott volna vele. Reagan megjegyezte, hogy ő az a nagy Teller. Gorbacsov jelezte: tudom, de mégsem fogott vele kezet. Tellert egyébként a „hidrogénbomba atyjának” nevezik. Amerikában, sokan háborús megszállottnak is tartják. Ő viszont erre azt szokta mondani, hogy az amerikaiknak fogalmuk sincs, hogy mi az a háború. Azt igazán csak az európaiak tudják. Az egyik egyetemi előadásán megkérdezték tőle, hogy mint fizikusnak, mi a véleménye: van-e Isten? Azt felelte, hogy pontosan tudja a választ: nem tudom! (…) Elmondhatom még azt is, hogy többször voltunk a lakásán. Egy átlagos, egyszerű lakásban lakott. A feleségével magyarul beszélt, kivéve akkor, ha a gyerekeikkel voltak.
Erről így ír levelében:
„Találkoztam Wigner Jenővel, mert Pakson is járt. Egy aranyosan viselkedő bácsika volt. Mindenért bocsánatot kért, de nagyon odafigyelt a válaszokra és rögtön észrevette, ha valaki ellentmondásba került. Elvittük a budapesti Gundel étterembe vacsorázni. Este cigányzene volt. Elővett egy százforintost és mindenáron a hegedű vonójába akarta tenni, hogy elhúzassa a nótáját. Mi nem győztük lebeszélni. Mondtuk, hogy ezek jómódú zenészek és ma már ez nem szokás. De ő továbbra is azt hajtogatta, hogy ez így illik, ha valaki nótát rendel.
Az igazság az volt, hogy legalább egy ezrest illett volna a vonóba tenni.
Egyébként Teller talán a legjobb barátja volt Wigner Jenőnek a kint élő magyar tudósok közül. Wigner és az olasz Enrico Fermi atomtudósok alkották meg az első atommáglyát, ami az atomerőmű elődje volt. Ő volt az első atommérnök a világon. Mindketten Nobel díjat kaptak.
Egyszer Teller azt mesélte, hogy Németországban együtt hallgatták Einstein előadását. Hazafelé azt mondja Teller: én nagyon buta vagyok, mert egy szót sem értettem az előadásból! Az is vagy! – mondta neki Wigner és mentek tovább.
Nos, ezzel az apró visszaemlékezéssel fejezem be Pónya József élettörténetét. Azét az emberét, aki bátor vezetője volt az erőműnek, de tetteit sohasem a népszerűség vezérelte, hanem a becsületes munka. Ezt pedig mindig szívvel-lélekkel végezte és bizony példaképe lehet nem csupán a felsőszelieknek, de a felvidéki magyarságnak is.
Végezetül még egy mondat a családjáról, amiről Pónya József eddig szerényen hallgatott:
„Hatvankét éve vagyunk házasok. A feleségem Németh Erzsébet. Két gyermekünk van – Zsolt és Mónika –, és mindkettőjüknél két-két lányunokánk van” – mondta Pónya úr… és mellékelte azt a lapot is, ahol nagyon sok szeretettel üdvözölte a szülőfaluját.
Nagyon jó egészséget, erőt és sok boldogságot kívánunk neki a szerető családja körében.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
