Azzal az egyébként egyre halványuló reménnyel köszöntöttük a 2022-es évet, hogy talán sikerül leszámolnunk a koronavírus pandémiával. Tegyük fel, hogy legyőzzük a világjárványt, rögtön új dilemma elé kerülünk: a koronavírus végérvényesen és visszafordíthatatlanul megváltoztatta világunkat.
Valójában nem csak a koronavírus, a járvány inkább csak feltette az i-re a pontot. A Világbank, az IMF és a geopolitikai portálok vonatkozó elemzései olyan világot prognosztizálnak, ahol a gazdaság lelassul, a vagyonelosztás még igazságtalanabbá válik, munkakörök szűnnek és újak jönnek létre, miközben az automatizált gyártósori rendszerek teljesen átalakítják a munkaerőpiacot. Ezek mind fájdalmas változásokat sugallnak, és az elemzők nem is rejtik véka alá, hogy legalább annyi buktatója van a pandémia utáni világnak, mint ahány lehetőséget kínál. Egy valami borítékolható: folytatódik a globalizált világ szövetének felbomlása, helyét pedig egyre inkább átveszi egy újfajta nemzetgazdaságokra alapuló modell.
A Geopolitical Futures egyik elemzésében úgy hivatkozik a történésekre, mint deglobalizációs folyamatra, ami ráadásul nem is járvánnyal vette kezdetét, hanem jó tíz évvel korábban, a 2008-as világválság kirobbanásakor. A globális pénzügyi, majd globális termelési válság lényegében nem ért véget, fokozatosan fejtette ki romboló hatását, majd a 2020-ban kibontakozó pandémia katalizátorként hatott rá.
“A deglobalizációt a gazdasági folyamatokba, de sokkal inkább a globális gazdasági rendszerbe vetett bizalom hiánya vezérli. 2008 után az emberek kételkedni kezdtek abban, hogy a globalizációnak csak pozitív következményei lehetnek az emberek életére, és abban, hogy a globális összeköttetések és az egymásrautaltság a stabilitás erejét jelentik”
írja a GPF.
A deglobalizáció megindulásával véget ért egy, a második világháború végével kezdődő korszak. Ebben az új korban pedig az emberek, a választópolgárok azt várják el a nemzeti kormányoktól, hogy védjék meg őket a globalizáció káros hatásaitól. Ez az alapvetés szította a tüzet a Brexit-népszavazás idején, és ez mozgatta az amerikai-kínai kereskedelmi háború szálait is. A tőke globális mozgása is jelentősen csökkent, a nemzetközi kereskedelem általános hanyatlása leglátványosabban az Atlanti-óceán két partja közötti kapcsolatok leértékelődésében mutatta meg magát.
Jött a koronavírus, és 2020-ban padlóra küldte a világgazdaságot. Aztán jött 2021, és lenyűgöző tempóban kezdett helyreállni a fogyasztás – ám nem a kínálat. Kínálati oldalon addig nem tapasztalt zavarok kezdtek megjelenni. Az ellátási láncok nem működtek. Az utazási korlátozások megfosztották a közlekedés-szállítási szektort a munkaerőtől, de a szektorban dolgozók rendkívül nagy igénybevétele miatt rengetegen mondtak fel egyúttal (a hatás igen szembetűnő volt Nagy-Britanniában az őszi üzemanyagválság idején, amikor sofőrhiány miatt nem tudták eljuttatni az szállítmányokat a benzinkutakhoz). Az egyébként is magas fuvarozási költségek globális szinten tízszeresére emelkedtek az előző évhez képest. Így indult útnak az infláció.
Alkalmazkodás
A fennakadások miatta a vállalatok kénytelenek voltak alkalmazkodni. A német IFO intézet felmérése szerint Németországban – Európa gazdasági központjában – a gyártó cégek 19 százaléka termelésleépítést tervez. Ami még érdekesebb, a leépítést tervező vállalatok kétharmada a jövőben kizárólag belföldi beszállítókra akar támaszkodni, mert a válságos idők megmutatták, milyen kockázatokat jelent az ellátási láncokba vetett vakhit.
Hol van már az az általános vállalatirányítási gondolkodás, ami a kiszervezést és az olcsó, jellemzően távol-keleti beszállítók megbízását költséghatékonysága miatt versenyelőnynek tartotta? A válságos időkben egekbe szökő ellátási kockázatok és az ebből fakadó költségek jó időre eltörölték ezt a doktrínát.
Németország egyébként jó példa erre. Ott az összes inputanyag 12 százalékát távol-keleti, főleg kínai gyárakból szerezték be, kisebb részt a Balkánról. Ez most meg fog változni, ami komoly dilemmákat, főleg foglalkoztatási gondokat fog okozni számos országnak.
Megállíthatatlanul tör előre az automatizáció – van választásunk?
Az infláció, és az ellátási láncok válsága felgyorsította a deglobalizáció folyamatát. A globalizációt az 1980-as évektől az alacsonyabb költségű termelő országok adta lehetőségek táplálták. A deglobalizáció folyamatában ez rejti a csapdát. A lassuló innováció és a gyorsuló infláció miatt a fejlett gazdaságok feldolgozóipara inputanyagok és munkaerő nélkül maradhat. Ami az inputanyagok hiányát illeti: nézzük meg mi történt az autóiparral a chiphiány következtében, és hogy hogyan reagáltak rá a nyugati félvezetőgyártók: a közel-keleti olcsó munkaerő helyett a fizikai és geopolitikai értelemben közelebbi partnernek számító Európában hoznának létre új félvezetőgyárakat. A szükséges munkaerő hiánya már egy másik kérdés.
Eben a kérdésben a szakértők a legtöbbször az automatizációt emlegetik megoldásként. Ez némiképp meglepő, hiszen ideológiai vonalon sokkal inkább a migrációt emlegetik ezen a téren a mainstream sajtóban. A végeredmény mégis az lehet, hogy miután kellőképpen megutáltatták az emberekkel a migrációt és következményeit, könnyebb lesz elfogadtatni a automatizált, néhány ember által elvezetett gyártósorokat. Ez sem ma kezdődött. Már 2015-ben voltak olyan hírek, amelyek arról szóltak, hogy világmárkák telepítik haza üzemüket azzal a feltétellel, hogy otthon robotizált gyártást folytathassanak.
A 2008-as válság okozta ennek a lehetőségnek a megnyitását. A kormányok a válságot kamatcsökkentéssel próbálták kezelni, ami azt is jelentette, hogy a gyártósori robotok költségei jelentősen csökkentek. Azóta azt láthatjuk, hogy Németországban 1000 munkásra 7,6 robot jut már, Dél-Koreában 6, Japánban pedig – ami egykor világelső volt ezen a téren – négy. Az Egyesült Államok azonban kissé megmosolyogtató módon lemaradt ebben a versenyben. Ott másfél robot jut ezer dolgozóra.
Az IMF ezzel kapcsolatban egy múlt tavaszi elemzésében megjegyzi, hogy a robotok térnyerését nagyban segíti, hogy a termelőtőkére (esetünkben a robotokra) globális átlagban 15 százalékos adóterhet kell számolni, míg a munkára 25 százalékosat. A két érték közötti különbség pedig tovább nő a tőke javára.
Mindez abba az irányba mutat, hogy az automatizált termelési rendszerek kulcsfontosságú szerepet kapnak a pandémia utáni világban.
Az EU joggal aggódik saját szerepe miatt
A deglobalizáció járulékos hatásaként pedig a nemzetgazdaságok kevésbé lesznek sérülékenyek, mint ma – de sebezhetőbbek lesznek a belső folyamatokkal szemben. Ez elég kemény kérdéseket vet fel Közép-Európa vonatkozásában is. Nem lehet félvállról venni Szijjártó Péter magyar külgazdasági és külügyminiszter azon kijelentéseit, miszerint iszonyatos, vérre menő verseny zajlik a COVID-utáni világ gazdasági erőforrásaiért és pozícióiért. E tekintetben van miért aggódni a szlovák külügyminisztérium és gazdasági minisztérium tétlensége miatt, amely babérjain ülve olyan halaszthatatlan problémákkal foglalkozik, mint az amerikai-szlovák védelmi paktum, vagy a határon keresztül érkező magyarországi állami támogatások.
Az EU is joggal aggódik saját szerepe miatt. A nemzetgazdaságok felértékelődése a globalizációval szemben felértékeli a kétoldalú kapcsolatokat is a multilaterális kapcsolatokkal szemben. Nézzük meg, hogyan kerüli meg az USA a NATO-t kétoldalú védelmi megállapodásokkal Kelet-Közép-Európában, vagy hogyan ültette fel saját szövetségesét Európában, Franciaországot az AUKUS (amerikai-brit-ausztrál tengeralattjáró-paktum) megkötésével.
Úgyis mondhatnánk, az EU szó szerint a vesztét érzi, és próbál minden erejével küzdeni az ellen, hogy a globalizált világ szabályrendszere leépüljön – vagy legalább lelassítaná a folyamatot. Valóságos, többfrontos háborút indít minden ellen, ami kétségbe vonja a globalizmus mindenhatóságát, legyenek azok legitim kormányok (Lengyelország, Magyarország) vagy ideológiai ellenfelek (kereszténység, konzervativizmus). Olyan témákat emel piedesztálra, amelyek a multilaterális kapcsolatok szereplőinek globális összefogását teszi szükségessé és jelentőségét emeli ki (klímaváltozás elleni harc).
És miközben az emberek a globalizmus káros hatásai ellen követelnek védelmet a kormányoktól, a globális elit a tömegek akaratát úgy kötné gúzsba, hogy aláássa a társadalmi kohéziót. Ha kell migrációval, ha kell azzal, hogy anélkül hirdet küzdelmet egy valódi vagy álkisebbség jogaiért, hogy az egy nappal korábban védelmébe vett csoport jogait még kise vívta (MeToo, LMBTQ, gender, feminista-transzgender szembenállás).
A 2022-es év kétségkívül szintén a gazdasági és társadalmi feszültségek éve lesz.
Körkép.sk/Komjáthy Lóránt
Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »
