25 évvel ezelőtt, amikor Csurka István a Magyar Fórum mellékleteként megjelentette nagyívű „dolgozatát” – ahogyan ő nevezte –, az ország, de még Amerika is a magyar rendszerváltozás népi-nemzeti antiszemitizmusának ékes bizonyítékaként hivatkozott a Néhány gondolat a rendszerváltozás első két esztendeje és az MDF új programja kapcsán című csurkai esszére. E vád nem volt új keletű, és persze leghangosabban az SZDSZ bírált vezetői harsog-ták, a mai Gyurcsány-párt Debreceni Józseffel karöltve. Pedig Csurka csak arra a magyar XX. századon átívelő ere-det szerinti összetartozás-tudatra utalt, amely kezdődött a Tanácsköztársaság zsidó vezérkarától, folytatódott a Galilei Körben, majd újra kommunista volt a II. világháború és a holokauszt rémtetteinek eredményeként. És aztán Aczél György – született Appel Henrik – Kádár-rendszerében túlélve vindikálni akarta magának a rendszerváltó jogot már antikommunistaként, hogy meghatározza a legújabb kori demokráciánk arculatát.
Csurka már 1992-ben rávilágít arra, ha az MDF nem tudja megszilárdítani a hatalmát, ha újra és újra teret enged az örök túlélőknek, és hagyja, hogy a magyarságot átverje zajos antikommunizmusával az SZDSZ, akkor 1994-ben visszajönnek majd a zsidó reformkommunisták, a zsidó belvárosi liberálisokkal összefogva, és Soros nyitott társa-dalma felé indul el a magyar élet, nem pedig egy önálló magyar utat kezd járni. És persze így lett.
Hogy Csurka antiszemita volt-e? Vagy csak rávilágított arra a történelmi tényre, hogy igenis a zsidóság esetében van egy olyan erős eredet szerinti összetartozástudat, amely önálló érdekhálóvá szövődik a politika, gazdaság, kultúra területén, és ezen önérdek gyakran felülírja a nemzeti érdekeket? 25 év után hál’ istennek szabadon vitázhatunk róla.
De mit is írt minderről Csurka?
„(…) Már ’87-ben, a lakiteleki sátorozás másnapján, szeptember 28-án megjelent a New York Timesban egy kom-mentár, amelyben nacionalizmussal és antiszemitizmussal vádolták meg a tábort. Csoóri Sándor, az egyik alapító akkor éppen ott kint tartózkodott, és már címére is zuhogtak a vádak. Ő maga is megírta már ezt a történetet. A vád látszólag abból a tényből táplálkozott, hogy néhány demokratikus ellenzékbelit, akik a korábbi monori közös rendezvényen fontos szerepet játszottak, nem hívtunk meg a sátorba. Valójában a baj az volt, hogy saját szerve-zetet mertünk alapítani. Ezzel szertefoszlott az az elképzelés, amit a Beszélőben és a pártközpont bizonyos irodái-ban oly sokáig dédelgettek, hogy tudniillik lesz majd egy közös nagy »ellenzéki« szervezet, amelybe mi – a népiek-nek mondott írók és egyéb szegénylegények – szállítjuk a tömegeket, az ország reánk figyelő középrétegeit, értel-miségét, és ők pedig betöltik a vezető posztokat, megtartják a »profi« politizálás privilégiumát. és ezzel teljes mér-tékben megnyugtatják azokat a barátaikat, rokonaikat, akik beleépültek a kommunista rendszerbe, és most két-ségek közt hányódtak. (…)
Az antiszemitizmus vádja az első perctől kezdve árnyékként követi a Fórumot. Ez ellen a vád ellen a kormány is fo-lyamatosan védekezni kényszerül.
Azt, hogy az MDF-ben antiszemiták vannak, nem a demokratikus ellenzék találta ki, hanem csak örökölte az Aczél-féle agitpropon működő éceszgéberektől. Elég a történetet ’45-től újra levezetni. Akkor a német megszállás után iszonyatosan megtizedelt, Magyarországra visszatérő, vagy a bujkálásból előmerészkedő magyar zsidók egy je-lentős része a kommunista pártban látta az egyetlen biztosítékát annak, hogy nem térhet vissza még egyszer a ’44-eshez hasonló állapot, és újra lehet kezdeni az életet. Ennek nemcsak az volt az oka, hogy a hatalmat a kezébe kaparintó moszkovita négyesfogat minden tagja zsidó volt, hanem még inkább az, hogy az itthoni baloldal, a kommunista maradvány is az egykori liberális zsidóság anyagi támogatását élvezte. Összenőtt vele, egyáltalán nem volt ritka a nagypolgári családokban a kommunista ifjú, aki apanázsa egy részét pártcélokra költötte.
A berendezkedő és hamarosan fenevaddá váló Rákosi-rendszer természetesen a zsidó magántulajdont is elrabol-ta, és a kitelepítésből sem hagyott ki valakit, akinek a villájára szemet vetett egy ávós, pusztán azért, mert zsidó volt. Sztálin mintájára Rákosiék akár zsidó orvospert is rendeztek volna, mégis a végösszeg az volt: vészkorszakra nincs kilátás, veszély nincs, a Rákosi-rendszert el kell fogadni.
’56 után új helyzet állt elő. Tito és Hruscsov úgy döntöttek, hogy a Rákosi-korszak után, a forradalomra következő rezsim élvonalában láthatóan ne legyen zsidó. Így talán könnyebb lesz konszolidálni a lázadó szellemű magyaro-kat… Különben is a begyükben volt a Nagy Imre körül csoportosult reformerek zsidósága. Rontották az összképet és veszélyeztették a megtorlást. Ma a 301-es parcellában pihennek ezek a magyar mártírok. Angyal István és tár-sai, akik hősként haltak meg, a nemzet többi mártírjához méltó módon, és akiknek az önfeláldozása sajnos nem volt elég a megbékéléshez.
Hruscsov és Tito alapító szempontján kívül volt azonban egy másik intés is, amit Kádárnak figyelembe kellett ven-nie. Amikor Eisenhower akkori amerikai elnök az előtt a nehéz döntés előtt állt, hogy a számára sokkal súlyosabb szuezi válság ellenére, valamint a potsdami szerződést áthágva beavatkozzék-e a szovjet érdekszféra »belügyé-be«, a magyar forradalom vérbe fojtására szabad kezet adó döntést megkönnyítették a New York-i Zsidó Világ-kongresszus előtte megjelenő vezetői, akik azt állították, hogy Budapesten zsidókat ölnek a magyarok.
Kétségtelen, hogy Budapesten nagy veszélyben volt néhány tucat főávós verőlegény, Péter Gábor és Farkas Mi-hály néhány különösen gonosz hóhérsegédje és veszélyben volt az a biztonságérzet, amit a Rákosi-rendszer nyúj-tott. Pogromnak, antiszemitizmusnak azonban nyoma sem volt.
Kádárnak tehát ennek a másik, nem kisebb mértékben súlyos elvárásnak is meg kellett felelnie, és meg is felelt. Nyilván Moszkvából is figyelmeztették, hogy ehhez is tartsa magát. Az ÁVO fő vérvonalai érintetlenül maradtak, a kultúra és a nyilvánosság Szirmai és Aczél kezébe került. Felül mindenki népinek, munkásnak és parasztnak mutat-kozott. Új életrajzok születtek, a forradalom zsidó mártírjait a többivel együtt kirekesztés nélkül kellett elfelejteni, és mindenről együtt kellett hallgatni és hallgatni.
Végül is a magyar zsidóság otthonosságérzete a Kádár-rendszerben nagyobb lett, mint valaha. Ehhez az is hozzá-járult, hogy a nemzet nem zsidó többségének túlnyomó része egyszerűen el is felejtette, vagy a fiatalabb nemze-dékek esetében meg sem ismerte a zsidókérdést. Magyarországról ’56 után elenyészően kevés ember vándorolt ki Izraelbe, miközben Románia kiárusította zsidó polgárait, tetemes kárt okozva ezzel az erdélyi és összromániai kul-túrának, civilizációnak. Budapest és Bécs volt ebben az önmagát túlélt, beteges korszakban az a két világváros, ahol a zsidóságnak szava volt, nyílt vagy rejtett befolyása, ahol meghatározó elem lehetett.
Ezt a hegemón helyzetet látták veszélybe kerülni a Magyar Demokrata Fórum megalakulásával mind az MSZMP aczélos liberálisai, mind pedig a velük szoros információs kapcsolatban álló úgynevezett demokratikus ellenzékiek. (…)
Az, hogy már Lakitelek másnapján megjelenhetett New Yorkban az MDF antiszemitizmusát taglaló írás – valójá-ban egy fenyegető figyelmeztetés –, az nem tudható be pusztán a demokratikus ellenzék jó kapcsolatainak, gyor-saságának. Ehhez együttműködésre volt szükség… Már leírt banki összeköttetések, a konzulátussal és a sokkal korábban kiépített titkos vonalakkal. (…)
Mindehhez, az SZDSZ kemény magja, akármennyire bolsevista központosító vasfegyelemmel dolgoztak is ezek az emberek, önmagában édeskevés lett volna, nem is szólva a Fidesz egyöltözőnyi ifjúsági csapatáról, ehhez az egész állampárti apparátus adatszolgáltató tevékenysége és besegítése, a bankrendszer hathatós nemzetközi támoga-tása kellett. Az amerikai támogatók, élükön az alapítványi formát öltő, korábban behívott Sorossal, nem sajnálták a pénzt a nagy cél érdekében. A megindult választási kampányban az SZDSZ-Fidesznek nagyságrendekkel na-gyobb összegek álltak rendelkezésére. A sajtó őket futtatta, az MDF-et pedig akadályozta.(…)
Az Aczél nevével fémjelzett hálózat az újkori magyar történelem legravaszabbul és legalaposabban összeszerkesz-tett politikai, gazdasági és pénzügyi televénye. Nemzetközi kapcsolatai minden égtájra kiterjedtek, belföldön pedig semmi sem történhetett nélküle. Emberei révén nemcsak rálátása volt a titkosszolgálatokra és a belső elhárításra, hanem a közvetlen irányítása alá tartozott még olyankor is, amikor látszólag háttérbe volt szorítva pártjában. Úgy ragadt rá Kádárra, mint a pióca, és ezzel a legfontosabb döntéseket tudta befolyásolni. A módszere az volt, hogy előbb kíméletlenül lehetetlenné tette az értelmiségit, akár tudóst, akár művészt, majd amikor vagy megtört, vagy a gyötrésnek már nem volt politikai haszna, ő nyúlt a hóna alá, és a párt balszárnyával szemben ő segítette hozzá az alkotómunka lehetőségéhez. A háttérben ő rakatta fel a bilincseket, ő irányította a tiltásokat, ő adta a kitüntetése-ket. A gépezet ma is működik, a lekötelezettek serege végtelen.
(Egyszer majd, egy nyugalmasabb időben talán valaki megírja, hogyan mozog a magyar társadalom testében az az ejtőernyős csapat, amelyik szükség szerint hol Galilei Kör, hol polgári liberális gondolkodók folyóirata, majd Kun Béla és Szamuely Tibor gyilkos terrorlegényeivé lépnek elő, majd moszkvai emigráció lesz belőlük, akik Bécsben és Berlinben székelnek, majd itthon pártolják halálra József Attilát, az a csapat mindig változó alakban, mindig elítéli az előzőt, miközben folytatja, s ezzel ott van minden nagy társadalmi változásban. De hát ez most nem ide tarto-zik.)
(…) Magyarság, igazságosság, népiesség: ehhez, erre kell politikát és gazdasági politikát csinálnunk. Eddig fordítva történt.”
(Folytatjuk.)
Zárug Péter Farkas – www.demokrata.hu
Köszönettel és barátsággal!
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
