Remélem, emlékeznek még arra a fotóra a mentőkocsiban ülő, vérző fejű aleppói kisfiúról, amely 2016-ban bejárta a világsajtót, és többet elmondott a szíriai polgárháborúról, mint a híradók tudósításai. A Kislányomnak, Samának olyan, mintha azt a szívszorító képet néznénk másfél órán át.
A filmet, amelynek múlt pénteken volt a hazai online mozipremiere, egy fiatal anya készítette. Az ő szemszögéből láthatjuk az öt éven át tartó ostromot, melynek során a világ egyik legkorábbi települése szinte teljesen elpusztult. Házi videónak indult, a 2011-es diáktüntetésekkel kezdődik, a szabadságvágy által fűtött optimista fiatalokkal, aztán egyre gyakrabban tűnik fel benne egy orvos, akibe a dokumentáló egyetemista lány beleszeret. Amikor egybekelnek, már dúl az ostrom, a kislányuk pedig akkor jön a világra, amikor már eldöntötték: maradnak. Waad azért, hogy megörökítse az eseményeket, Hamza pedig azért, hogy ellássa a sebesülteket.
Az első két perc olyan, mint bármelyik családi videó. Közeliben csodálhatjuk a kisbabát, akinek az anyukája énekel, aztán robbanások hallatszanak, és egy pillanat alatt vége az idillnek, mindenki rutinosan fut a pincébe. A kis Sama előttünk cseperedik, a várost pedig bombázza az oroszokkal megtámogatott szír hatalom. Waad Al-Khateab nemcsak a család életét mutatja, hanem egy kisebb közösségét is, amely megpróbál alkalmazkodni az egyre nehezebb körülményekhez, mert az élet nem állhat meg. Örömünnep van, amikor sikerül egy szem friss gyümölcsöt szerezni. A környék gyerekei egy kiégett buszban játszanak. Sama apukája társaival provizórikus kórházat működtet, ahol alig vannak orvosi műszerek, de mindenki lelkes és elkötelezett. Aztán egyre több a sebesült, egyre felkavaróbbak a képsorok. A kétségbeesett hozzátartozók halottakat is bevisznek, és végig kell néznünk a fájdalmukat, amikor közlik velük, hogy itt már nincs segítség. A kamera percekig mutat két kisfiút, akik testvérük élettelen testét simogatják. Nem sokkal korábban még hármasban játszottak az utcán, aztán kezdődött a bombázás. Hol vannak a szüleitek, kérdezi Waad. Nem tudjuk, való-színűleg meghaltak, mondja az egyik pityergő fiú. A kórház padlója ragad a vértől. A kamera egy vastag vércsíkot követ a folyosón, a holttest ott fekszik a snitt végén. Egy anya sokkos állapotban az ölében cipeli halott gyermekét, nem hagyja, hogy segítsenek neki, hogy hozzányúljanak. Iszonyú mindezt végignézni. Amikor egy halott nőből kioperálják a szintén halottnak tűnő babát, és az orvosok percekig masszírozzák, ráz-zák, élesztgetik, a legedzettebb néző is azt mondja: elég, ezt már nem lehet elviselni. És akkor csoda történik, a baba felsír.
Waad és családja 2016 decemberében Angliában kapott menedékjogot, mert a nő éveken át készített tudósításokat Aleppo ostromáról a Channel 4 News számára. Ötszáz órányi felvétellel hagyta el a rommá bombázott várost, a többi 35 ezer emberrel együtt, akiknek Asszad katonái ezt nagy kegyesen lehetővé tették. A film összeállításában egy tapasztalt brit dokumentumfilmes, Edward Watts segített neki. A Kislányomnak, Samának (For Sama) 2019-ben készült el, és alaposan felpiszkálta a nyugati társadalom lelkiismeretét. Oscarra jelölték, eddig 45 díjat kapott különböző fesztiválokon, köztük az Európai Filmdíjat és a BAFTA-díjat. Nálunk a Szlovákiai Filmklubok Asszociációja (ASFK) forgalmazza.
Talán azért hat ennyire a nézőre, mert nem filmnek készült. Nem volt előzetes koncepció, nem azért utazott egy stáb a helyszínre, hogy rávilágítson egy problémára. Azaz a rendező nem használja az ismert dokumentumfilmes paneleket. Egy-szerűen csak megörökíti a mindennapokat. Ezekből a mindennapokból áll össze egy megrázó történet, amelynek mi már sajnos tudjuk a végét, amikor a felvételeket készítő diáklány még biztos benne, hogy majd ők, fiatalok fogják megdönteni Asszad elnök rendszerét a zászlóikkal és transzparenseikkel. És ami nagyon fontos: ezt a filmet nézve senki sem mondhatja, hogy manipulált valóságot lát, hogy talán nem is úgy történt, ami történt.
Nem tökéletesen a snittek, látszik, hogy amatőr csinálta őket, de pont ezért döbbenetesek. Néha megremeg a nő kezében a kamera, és ilyenkor mi is érezzük a tehetetlenséget, a rettenetet, amit ő érezhetett. Illetve megértjük, hogy ezt a nőt a dokumentálás önként vállalt feladata segítette a túlélésben. És szépen látszik, hogy az évek alatt szépen beletanul a filmes szakmába.
Waad Al-Khateab azzal kezdi a narrációt, hogy bocsánatot kér kislányától, amiért erre a gonosz világra hozta és ekkora veszélynek teszi ki. Ezt persze már nekünk, nézőknek is mondja, a forgatókönyv később született, a szabadságharc elvesztését követően, és azt követően, hogy minden áldozat feleslegesnek bizonyult. A család – immár két kislánnyal – jól érzi magát Londonban, de folyamatosan arra várnak, hogy hazamehessenek végre.
A díjözön ellenére nem ez a film fogja megváltoztatni a világot. A milliók életéről döntő politikusoknak nem szorul össze a gyomruk egy dokumentumfilmtől. Eleve olyanok nézik csak meg, akik nyitottak, érdeklődőek az országuktól távol történő események iránt is. Abban viszont sokaknak segíthet, hogy más perspektívából lássák például a menekültproblémát vagy az emberi jogokat. A Kislányomnak, Samának egyszerre személyes és nagyon is általános kérdéseket feszegető alkotás. A kétezres évek egyik legmegrázóbb háborús drámája.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
