Raniero Cantalamessa kapucinus szerzetes, a Pápai Ház szónoka december 10-én tartotta meg második adventi prédikációját Ferenc pápa és a Római Kúria tagjai jelenlétében. Isten elküldte a szívünkbe Fiának a Szentlelkét címmel a Szentlélek szerepéről elmélkedett, aki megismerteti velünk a fogadott fiúság lelkületét, és segít, hogy hálás szívvel átéljük keresztény létünk ajándék voltát.
Elmélkedése kezdetén Cantalamessa atya az „ókeresztény feliratok királynőjére”, az Aberkiosz-feliratra utalt. Szent Aberkiosz, a frígiai Hieropolisz 200 körül meghalt püspökének görög nyelvű sírfelirata az üldözések korában rejtett nyelven mondja el hitét, páratlan frissességgel:
„A nevem Aberkiosz, s tanítványa vagyok a szent Pásztornak, aki nyáját hegyeken és dombokon legelteti, s oly nagy szeme van, hogy átlát mindenen. Ő tanított engem a hitre méltó írások ismeretére. Elküldött Rómába, hogy lássak egy birodalmat, s egy királynőt arany ruhában és arany cipőben. Egy népet láttam ott, ragyogó pecséttel. Szíria földjét is láttam, minden városát, s miután átkeltem az Eufráteszen, Niszibiszt is. Mindenütt találtam hozzám hasonlóan gondolkodókat; Pál volt a kísérőm. A hit vezetett engem mindenütt, bárhol jártam, eledelül egy rendkívül nagy, tiszta forrásból való hallal táplált, melyet egy tiszta szűz fogott; ezt adta a barátaimnak mindenütt ételül, kínálva hozzá vízzel kevert bort és kenyeret.”
A nagy szemű pásztor Jézus, a hitre méltó írások a Biblia, az arannyal átszőtt ruhájú királynő az Egyház, a ragyogó pecsét a keresztség, a kísérő Pál, az apostol; a hal Krisztust jelzi, a szűz Máriát, a kenyér és bor az Eucharisztiát. Róma királyi háza nem a császárvárosra, hanem az Egyház lelki központjára utal – értelmezte a feliratot a kapucinus szónok, akit a sírfelirat „frissessége és lelkesültsége” fogott meg, valamint Aberkiosz csodálattal eltelt tekintete, ahogy „a világban a hit szemével meglát egy másik világot”.
Ma is erre a szemléletre van szükségünk, hogy „az Egyházat belülről és fényben szemléljük” – mondta Raniero Cantalamessa. – Negyvenéves prédikációs zarándokutaim során a világban járva én is találkoztam ezzel az „új néppel”, amelyet a II. Vatikáni Zsinat „messiási népnek” nevez, és „melynek fője Krisztus, Isten gyermekeinek méltóságával és szabadságával felövezve, a szeretet új parancsolatának törvénye alatt, miközben Isten uralma felé halad” (vö LG 9). Maga a zsinat jelzi, hogy „az Egyház egyszerre szent és bűnös”, ahogy az egyházatyák is nevezték. Ez a kettőség, bűn és szentség jelen van nemcsak az Egyház egészében, hanem minden tagjában is.
Mi csak időnként választjuk ezt a második utat, amely napjainkban talán még nehezebb és még elhanyagoltabb.
A Pápai Ház szónoka felidézte a Galata-levél negyedik fejezet alapgondolatát: „Isten az idők teljességében elküldte Fiát, hogy elnyerjük a fogadott fiúságot”. Ennek próbája a tény, hogy Isten a szívünkbe árasztotta Fia Lelkét, aki kiáltja: „Abba, Atya” (vö Gal 4,4–6). Elmélkedjünk most erről szerepről, amelyet a Szentlélek tölt be fogadott fiúságunk elnyerésében, ahogy a Római levél 8. fejezete tanítja: „Nem a szolgaság lelkét kaptátok ugyanis, hogy ismét félelemben éljetek, hanem a fogadott fiúság Lelkét nyertétek el, általa kiáltjuk: Abba, Atya! A Lélek maga tesz tanúságot lelkünkben, hogy Isten gyermekei vagyunk” (Róm 8,15–16). Ennek az új állapotnak a felfedezését szolgálják az Írások, az Isten Szava, de Pál apostol beszél egy „újabb tanúról”, a Szentlélekről, aki „segít megízlelni az Atyától nyert gyermekség édes ízét”.
Ennek kapcsán Szent Bonaventúra így ír a lélek Istenhez emelkedésének útjáról: „Ezt a titkos misztikus bölcsességet senki nem ismeri, csak aki befogadja, de senki nem fogadhatja be, hacsak nem kívánja, és senki nem kívánhatja, hacsak nem kapta meg a bensőjében a Szentlelket, akit Krisztus küldött a földre.” Más szavakkal,
Nyilván ez „nem lehet valamiféle külső és jogi aktus, mint a természetes örökbefogadás” – fogalmazott a kapucinus szerzetes.
A nehézség abban áll, hogy ezt az istengyermeki állapotunkat többnyire „úgy fogadjuk be hittel, hogy közben nem mozdul meg semmi a bensőnkben: hisszük az elmével, de nem éljük át a szívünkkel!” Ebben segít a Szentlélek, akit megkaptunk ugyan a keresztségben, de továbbra is kérnünk kell. A Szentlélek „tanúsítja”, hogy Isten fiai vagyunk, de itt és most is tanúsítja, nemcsak akkor, amikor megkaptuk őt a keresztségben.
De hogyan segít nekünk ebben a Szentlélek? – vetette fel a kérdést a szónok. – Meg kell tisztíani az Atyáról alkotott képünket, mert őt sokszor szigorú úrnak képzeljük, aki szembeszáll földi vágyaink kielégítésével: Ezt nem szabad, azt sem! – mondja, mintha ellenezné a boldogságunkat. Saját lelkigyakorlatos tapasztalatára utalva Cantalamessa atya megemlítette, hogy a résztvevők sokszor tartanak a Miatyánk imádság „Legyen meg a te akaratod!” kérésétől. Ennek az lehet az oka, hogy öntudatlanul is a kellemetlen és fájdalmas dolgokat társítjuk Isten akaratához, ami áldozatot, lemondást követel, és ami – úgy tűnik – sérti a szabadságunkat. Mintha Isten ellene lenne minden ünnepnek, örömnek és tetszésnek! Ha ilyenkor látnánk lelkünk arculatát, bizony sötét, savanyú és keserű lenne: „Ha valóban nem lehet másként, akkor, na jó, legyen meg az ő akarata!” Nézzük meg, hogy mit csinál a Szentlélek, hogy kigyógyítson minket Ádám e szörnyű örökségéből! Valójában a keresztség és a megszentelő kegyelem minden eszközével egy másik istenarcot kezd felfedni előttünk, amelyet Jézus tárt fel az evangéliumokban róla, aki úgy szeret bennünket, hogy „a saját Fiát sem kímélte értünk”. Ez a tapasztalat óhatatlanul e kiáltásban tör ki: Abba! Atya! Mögötte ott áll az Isten gyermekének benső élménye, amelyet Pál apostol az említett római levélben így nevez: „Ha Isten velünk, ki ellenünk?” (Róm 8,31).
A Szentlélek az „imádság révén tesz ismételten csodát”, amely által megtapasztaljuk, hogy Isten fiai vagyunk. Ez az imádság a „Lélek belénk árasztott kegyelme” révén működik, és ez az „imádság örömhíre”. A hívő ember „Abba!” kiáltása jelzi, hogy aki bennünk imádkozik, az maga az Úr Jézus, a Lélek által. A Szentlélek ugyanis maga nem fordulhatna az Atyához ezzel a kiáltással, hiszen ő nem „született”, hanem csak „származik” az Atyától. Azonban megteszi ezt, mint az egyszülött Fiú Lelke, aki a tagokban folytatja a Fő imáját. A Lélek küldi a szívünkbe az istengyermekség érzését, aki nemcsak tudatja velünk, hanem meg is érezteti velünk istengyermeki állapotunkat. Néha egészen váratlanul és hirtelen érkezik ez a mély tapasztalat, és egészen különleges élménnyé lesz az úgynevezett „Lélekben való keresztség” esetében. Ezek az élmények megmutatják, hogy mit jelent valójában Isten atyasága, amikor a szív megrendül, és a lélek átéli az újjászületést.
Más esetekben Isten méltóságának és transzcendenciájának élménye kapcsolódik az Atya kinyilatkoztatásához. Nem véletlenül nem tudják a nagy szentek minden további nélkül végigimádkozni a Miatyánkot, mert az első szavaknál elragadtatásba esnek, mint például Sienai Szent Katalin. Ez az intenzív élmény általában nem tart sokáig, és a lélek visszatér a rendes kerékvágásba, amikor nem érez különösebbet az imádság során. A hívő ember „Abba!” kiáltása minél kevésbé teszi boldoggá magát az imádkozót, annál inkább boldogítja az Atyát, aki meghallgatja azt, mert tiszta hit és ráhagyatkozás van benne – mutatott rá Cantalmessa atya az imádság egyik kevéssé ismert, de nagyon fontos szabályára. E titok megvilágítása érdekében a Pápai Ház szónoka Beethoven esetére utalt, aki süketen is folytatta a zeneszerzést és a vezénylést, anélkül, hogy egyetlen hangot is hallott volna belőle. Amikor így dirigálta a 9. szimfónia ősbemutatóját, a mű elhangzása után úgy fordították a mestert a közönség felé, nem hallotta a hatalmas éljenzést. Lám, miként a süketség sem oltja ki a zenében a dallamot, éppúgy a szárazság sem szünteti meg az imádságot, ha állhatatosan kitartunk benne – hangsúlyozta Cantalamessa atya, arra buzdítva a Római Kúria tagjait, hogy gondoljanak bizalommal az Atya érzéseire, hogy ő mekkora szeretettel fogadja a mi imádságainkat, amikor Atyánknak szólítjuk őt.
Beszéde záró részében a kapucinus szerzetes arról tanított, hogy mit üzen a Lélek az Egyháznak. Latakiai Ignác ortodox metropolita híressé vált szavait idézte, melyet 1968-ban, egy ökumenikus összejövetelen mondott: „Ha az Egyház Szentlélek nélkül van, akkor az Isten távoli, Krisztus a múltban marad, az evangélium halott betű, az Egyház puszta szervezet, a tekintély uralommá lesz, a küldetés propaganda, a kultusz csak felidézés, a keresztény cselekvés rabszolgák erkölcse. De a Szentlélekkel a kozmosz felemelkedik, és sóhajtva megszüli az országot, az ember a test ellen tusakodik, Krisztus jelen van, a küldetés pünkösd, a liturgia emlékezés és elővételezés, és átistenül az emberi cselekvés.”
Nagyon üdvös dolog az imádság előtt a csendes ráhangolódás a Szentlélek hullámhosszára, mert így élettel telik meg az imádság, és elevenné teszi az életünket.
Ahogy Szent XXIII. János pápa a zsinat céljáról beszélt: „A zsinatnak új pünkösdöt kellett megvalósítania, és éppen a pünkösd feladata, hogy megvalósítsa a zsinatot.” Az Egyházban a 9. századtól énekeljük a Veni Creator Spiritus éneket, aki megújítja a föld színét és a lelkünket – zárta második adventi prédikációját Raniero Cantalamessa bíboros, kapucinus szerzetes, a Pápai Ház szónoka.
Forrás: Vatikáni Rádió
Fotó: Vatican News
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
