Nyitókép: Körkép.sk
2024. szeptember 13-án, pénteken ismét új kiállítás nyílott a komáromi Limes Galériában, jelenleg a Magyar Képzőművészeti Egyetem Festő Tanszék mesterei és egyetemi hallgatói, továbbá kívülről csatlakozott más művészek csoportos kiállításának együtteséből. Az alkotások összessége a SUB LIMES címet viseli, amelynek értelmezési halmazáról többféle magyarázat is elhangzott. A jelenlegi tárlat megvalósítása a Magyar Alkotó Művészek Szlovákiai Egyesülete gondozásában jött létre.
Az ünnepséget Balla Rita művészeti menedzser nyitotta meg, aki üdvözlő szavait követően bemutatta a kiállítás ifjú festőművészeit, képzőművészeit, akik a következők:
Antal Vivien, Baksai József, Horváth Dániel, Horváth Rita, Jakab Borbála Róza, Kondor Attila, Lentovits Laura, Mézes Tünde és Szalay Péter.
Balla Rita, a rendezvény háziasszonya az ünnepség elején egy szép virágcsokor átnyújtásával köszönetet mondott Balogh Júliának, aki két éven át segítette munkáját a galéria működtetésében, amit a jövőben már nem tud vállalni.
A SUB LIMES címet viselő tárlatot Horváth Dániel festőművész, a kiállítás kurátora mutatta be, aki maga is szerepel az alkotók között. A tárlat egységére vonatkozóan a következőket hallhattuk:
„A művészeti doktori fokozat megszerzésének egyik feltétele egy mestermunka bemutatása, amely ideális esetben összefügg a doktori kutatással. Miközben erre a kiállításra készültem és azon gondolkodtam, a kiválasztott művészek melyik munkáját kérjem el, rájöttem, hogy valójában ez a tárlat lehetne a mestermunkám 2.0 -ás verziója, hiszen kiválóan megjeleníti a doktori kutatásom esszenciáját.
A disszertációm címe Mi, romszemlélők volt, és a gondolati ív a romosodás esztétikai vizsgálatától a fenséges tudatállapot liminális élményéig húzódott. Liminális, limes, a limes alatti, a határ alatti, sublimes.
A kiállításon látható és hallható alkotások a fenséges élményének különböző rétegeit tárják fel. Számomra így teljes a kép. Hiszen mi a fenséges, ha nem a bizsergető titokzatosság, az elengedés melankóliája, a pusztulás rettenete, az időtlenség csendje, a kizökkentés szívdobbanása, vagy az átmenet kimerevedése.
A kiállítás címe szójáték, játék a galéria nevével és játék egy nem létező angol kifejezéssel. Ezt a kifejezést úgy fordítanám magyarra: a fenségességek. Ez a kifejezés utal a sokfajta megközelítésre, és egy szóban összefoglalja, ami másképp szavakkal leírhatatlan, tehát ennek a tudati élménynek a lényegét, jelesül a határhelyzet bizonytalansága általi kényszerű elengedés lélegzetelállóan felemelő érzetét.”
A festőművész összefoglalóját követően még egy performance előadást láthattunk Bánhidi Rózsa Bence közreműködésével – de mindez előtt érdemesnek tartom a laikus szemlélő tekintetével bepillanttatni a tárlat valós anyagába.
Előre bocsátom, magam is így nézem, a laikus szemével, hiszen nem vagyok hivatásbeli szakképzett műkritikus, nincs ilyen irányú végzettségem – tehát csakis azt tudom elmondani, amit látok.
Ahogy belépek a Limes Galériába, sejtelmes fény fogad, oldalvilágítással, nem is látok teljesen tisztán. Aztán balkéz felől egy nagyon jó képet pillantok meg a falon, egy sivár épület helyiségének hosszú padján arccal a fal felé fordulva hason fekszik egy kamasz – látszólag rátört a világfájdalom. Semmi sem érdekli, semminek sem látja értelmét. A kép alkotója határozottan tehetséges.
A szemközti falnál, jobboldalt, két, függőlegesen kifeszített, egymás között rést alkotó lepedőre rögzített apró hétköznapi tárgyak – alsóneműk, evőeszköz, stb. képezik a látnivalót. Ezek egységébe sok mindent bele lehet gondolni.
Aztán a túlsó falon megint egy jó kép, tán egy folyosó belső terét ábrázolja, ahol több ajtó nyílik egymásból, egymást követően, de a talajt fél-fal magasságig mintha víz borítaná. Negatív jövőkép gondolatát villanthatná föl, főként így árvíz idején, amikor a víz elbirtokolhatja az emberi építményt, de szerencsére az utolsó ajtón, (vagy ablakon) beáramlik a fény.
A valós templomtér középpontjában egy kis asztalka, ráhalmozva ezernyi lim-lom: régi komód, félig nyitott fiókkal, benne személyes iratok halmaza, festőecsetek. Az asztal másik oldalán agyonhasznált konyhai eszközök, tönkrement serpenyők, rozsdás húsdaráló, régen levetett ruhadarabok, híres, tört karú szobor másolata. Az asztal két szélén kilóg egy megkopott, mindennapi használatban elsilányosodott abrosz; de ugyanakkor a lim-lom halmazából dominánsan elővillan egy gyönyörűséges, kézi hímzésű, kalocsai mintás abrosz, tarka virágaival. Elképzelem azt az asszonyt, aki hosszú téli estéken át nagy-nagy szeretettel hímezgette, szívét-lelkét is belevarrva. Értékes családi örökség is lehetne, de egyben nemzeti örökségünk is – és bizony, a szemétdombra kerül.
A látványtól végtelenül elszomorodom, hiszen a való-világot mutatja, azt, amivel saját magam is gyakran szembesülök, hiszen harmadik emeleti lakásom egyik ablaka éppen a lakótelepi szeméttárolókra néz.
Amikor valamelyik panellakó végképp befejezi földi pályafutását, és az örökösök számára csakis a lakás az érték, a kegyelet teljesen elveszik, s a megboldogult személyes tárgyai a szeméttárolók mellett sorakoznak, vagy, ha beleférnek, egyenesen a kukában landolnak.
A megpakolt asztaltól picit arrébb, egy vitrinben, elektromosan mozgásba hozott, lüktető, lehullott díszes vakolat halmazát látom. A közelében, a talajon szőnyegszerű műalkotás – bármi lehet, pl. lábtörlő, de akár egy nagy tábla mogyorós csoki is.
A galéria több pontján tartókba rögzített, elszáradt őszi növényzet jelzi az elmúlást, ezt szépnek látom, kiváló hangulatkeltő, lakásdísznek is mutatós; kint a mezőkön, vízpartokon gyakran gyönyörködöm benne, hiszen a természet tudja a saját dolgát – minden tavasszal újjászületik.
A valódi templomhajó szentélyének legbelső falán megint egy jó kép látható, egy ajtó, tán egy templom-bejáratot ábrázol, vagy ravatalozót, sötétséget sejtető beltérrel. Az ajtó fölött, a homlokzaton tán keresztény jelkép, (nem látom jól) ami a reménység szikráját gyújtja.
E kapu előtt, a valós templom szentélyének közepén, egy másik, kecses kis gömbölyű asztalka áll, tetején üveglappal, körbeszegélyezve zöld növényzettel, mint egy koszorú. Alatta hagyományos, fonott, üres bevásárlókosár. Mindezek fölött egy zsinegen megpakolt fekete szemetes-zsák lóg az asztalka fölé. Bizonyára mindegyik tárgynak megvan a saját jelentéstartama. És ezekkel a tárgyakkal kezdődik a performance előadás.
A mennyezetről lelógó szemetes-zsák a jelenet elején mozgásba lendül, egyre nagyobb ívet írva. Előtte egy lehajolt ember. A jelenlévők síri csendben várják a fejleményeket, senki meg sem pisszen, feszült a csend – ha a szerző ezt akarta elérni, sikerült.
Végül az ingázó szemetes-zsák megáll, várjuk a fejleményeket. A hétköznapok valóságában is megtapasztalt cselekménnyel folytatódik a jelenet: egy személy odamegy és felhasítja a szemeteszsákot. Tartalma nagy robajjal a kecses kis asztalka üveglapjára esik, azt számtalan apró darabra töri, és minden recsegve-ropogva hullik a talajra. Néhányan tapsolnak, a többségre döbbent csend nehezedik.
A szemetes-zsák széthullott tartamát messziről nem látni a félhomályban, hát egészen közel megyek. Elszörnyedve látom, hogy valós állati tetemek maradványai hullottak alá, kimúlt nyúl füle, lába, hatalmas marha-lábszárcsont, a zsák hasadékából pedig további, ehhez hasonló tetemrészek kandikálnak elő. Elfog a borzadály. Ha a döbbenetkeltés volt a cél, akkor az kiválóan sikerült.
Nem tudok szabadulni a látványtól. Be kell vallanom, én nem értem az egész valós célját. Persze gondolhatom, hogy tán a jóléti társadalom túlzott, pazarló életmódjára hívná fel a figyelmet, ami bizony súlyos következményekkel járhat – de az ilyen típusú figyelemfelkeltés vajon segít? Nem értem, miért kell az enyészetet ilyen formában egy galéria falai közt megmutatni. Mi célból?
Hiába keresem, ebben képtelen vagyok meglátni a fenségeset. Mentségemre szolgáljon, hogy mint már jeleztem, nem vagyok hivatásbeli műkritikus, csupán egy közönséges szemlélő – csakis így tudom értelmezni a látottakat. A szemeteszsák az szemeteszsák.
Persze, nem vitatom, lehet találni a romosodásban gyönyörűséget; amint egy büszke vár-rom magas hegytetőn hirdeti régi idők dicsőségét, vagy amint egy elhagyott, omladozó ház ódon bejáratát körbefutja a vadrózsa – mesés idők hangulatát idézhetik képzeletünkbe. És egy élet munkában megfárad ember ráncos keze is szép, a százéves arc életrajzolta mély barázdáival pedig gyönyörűséges.
El kell azt is mondanom, a látottaktól nem jött éjszaka álom a szememre; nem hagyott nyugodni a téma, a kizökkentés tökéletesen sikerült. Mert a fenti jelenséget azért a legtöbben ráerősítés nélkül is látjuk. A kukák közelében nap mint nap szó szerint szembesülhetünk vele. A kivezető utat, azt nem találjuk…ehhez kéne az iránymutatás… Mert kell lennie kiútnak…
Az ifjúság a jövő reménye. Bennük kell, hogy éljen a vágy, hogy képesek egy szebb, egy jobb világot teremteni, hogy igenis, világmegváltók akarjanak lenni – mert ez a természet törvénye!
Remélem, az ifjú alkotó-csapat jövőre egy friss kiállítással jelentkezik a LIMES -ben, és lehetőségem nyílik újabb, már pozitív szemléletű alkotásaikat is megtekinteni. Képzeletem előtt tarka, virágos rét lebeg, zümmögő méhek rajával – mert ők a túlélés kulcsai; aztán zöld mező ösvényén andalgó ifjú szerelmes pár – kézenfogva – egy férfi és egy nő; meg vidám, kacagó kisgyerek, aki színes pillangót kerget a tavaszi napsütésben.
Csak azért az óhaj, hogy az enyészet ellenpólusa is meglegyen. Hiszen az elmúlás a születéssel kezdődik. A világ pedig szép és élni jó!
Buday Mária
A fotók a szerző felvételei
Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »
