Ha nem vennék meg a szociális alapon kiosztott tűzifát a szegény csobánkaiaktól a falu tehetősebb lakói, akkor lehet, hogy nem égetnének cipőket, PET-palackokat, bontásból visszamaradt, festett ablakokat a falu végén. Ha mindez megvalósulna, akkor valószínűleg a Levegő Munkacsoport sem tudna olyan méréseket végezni a Pilis gyöngyszemének nevezett településen, amelyek szerint szennyezettebb itt a levegő, mint a szmogtól fuldokló Pekingben. A csobánkai valóságot elnézve azonban sajnos úgy fest, hogy mindez jó darabig álom marad.
Terepszínű nadrágban üldögél egy férfi a Csobánka közepén álló kocsmában. Előtte söröskorsó, ami félig van csak teli. Vagy félig üres, ahogy vesszük. Amikor a falu légszennyezettségéről kérdezzük, úgy válaszol, mintha ebből a látványból merítene ihletet.
– Nincs igazság ebben az ügyben – mondja.
Szerinte amúgy sem jól fűtött lakásokból kell igazságot tenni a kérdésben, sőt ő épp a jó meleg villáknak a pénzügyi hátterére lenne kíváncsi.
– Vannak itt olyan házak, hogy ihaj – mondja körbemutatva, utcaneveket sorolva; ekkor vesszük észre, hogy féldecis pohár is van előtte. Történetesen teli van, de biztosak vagyunk benne, hogy hamar üres lesz.
Csobánka igazi zöld település. Önmagát a Pilis gyöngyszemének nevezi, a második világháború után kitelepített svábok pedig Kis Svájcnak hívják. A polgármesteri hivatalban, a falu címerében is a zöld szín dominál. Zöld ruhában fogad minket Winkler Sándor Józsefné polgármester asszony is, aki nagyon dühös. Haragjának kiváltója egy sárga színű teherautó megjelenése, és az, hogy már külföldről is azzal hívják fel, hogy a minap olyan mérési eredménnyel állt elő a Levegő Munkacsoport környezetvédelmi szervezet, amely szerint a Pilis hegyei között megbúvó településen a szállópor koncentrációja a normális értéknek a huszonötszöröse. Ez az érték kétszerese a Pekingben mértnek. Winkler Sándor Józsefné elismeri, hogy időnként problémát jelent a légszennyeződés, de szerinte az nem létezik, hogy az itteni levegő olyan, sőt még rosszabb lenne az erdők által határolt Csobánkán, mint abban a gyáraktól ölelt Pekingben, ahol nem ritkán látni sem lehet már a szmogtól.
Sárga teherautó
Fotó: Végh László / Magyar Nemzet
– Áldozatok azok az emberek, akik arra kényszerülnek, hogy hulladékfával fűtsenek – mondja a polgármester asszony, hangsúlyozva, tart attól, hogy a mérésről beszámoló tudósítások majd etnikai feszültséget okoznak Csobánkán, hiszen könnyen „le lehet majd gyilkosozni” a falu végén élőket. Ami meglehetősen fonák helyzet lenne, hiszen a faluban létező jelenség az, hogy a rászorulók, akik között valóban sok a cigány származású, eladják az önkormányzat által szétosztott szociális fát Csobánka tehetősebb lakóinak. Rövid távon így ugyanis mindenki jól jár: a szegények egy kis pénzhez jutnak, a vásárlók pedig jó tűzifához – jóval a piaci ár alatt. Winkler Sándor Józsefné szerint mindez nem tömeges jelenség, de úgy tudja, hogy a szétosztott mintegy 100 köbméter fa kis hányada került az elegáns hegyoldali házak kandallóiba. Létezik a falopás is; a település vezetője szerint egyre kevesebb, ám az erdő közelében élők szerint valóságos ipar épült a tevékenységre. Keskeny nyomtávú szekerekkel hajtanak be a fák közé, amiket aztán kényelmesen, derékmagasságban vágnak ki. Mindig van 14 éven éven aluli gyerek is a fatolvajok között, hogy ha jön a rendőr, akkor őt otthagyják, mert vele nem tudnak mit kezdeni a hatóságok.
– A vevőkör sajnos már jó ideje kiépült, pedig mindössze 2-300 forinttal olcsóbb a lopott fa mázsája, mint a piaci ár, de van, akinek ez is számít – magyarázza a helyi viszonyokat jól ismerő emberünk, aki elmagyarázza azt is, milyen könnyen lehet bővíteni a vevőkört: egyszerűen leszólítják a főtéren a boltba igyekvőket.
A polgármester asszony megjegyzi, hogy persze, ha nem mutatkozna kereslet a lopott fára vagy a szociális tűzifára, akkor valószínűleg kínálat sem lenne, de legyintéséből látszik, hogy tudja ő is, nem olyan egyszerű helyzet ez.
Annál indulatosabb lesz viszont, amikor egy másik „iparról” beszél nekünk. Felemeli a hangját, és széles karmozdulatokkal, szikrázó tekintettel magyaráz. Azt ecseteli, hogy kerül a fahulladék a faluba. Szerinte ennek gyökereit nem Csobánkán, sőt nem is a környező városokban kell keresni, hanem Budapesten.
– Ott bontanak csak olyan házakat, amelyeknek ölnyi vastag, korhadt gerendái vannak – mondja lapunknak. Ilyen szemetet látott ugyanis annak a sárga teherautónak a platóján, ami tonnaszáma alapján amúgy be sem hajthatott volna Csobánkára. Nagyon magabiztos lehet az illető, hiszen a média tele van vele, hogy nyomoznak az ügyében, ráadásul feljelentést tett a Párbeszéd párt Pest megyei elnöke, Hegyesi Beáta is. Winkler Sándor Józsefné ezt a sárga autós vállalkozót büntetné inkább a tőle vásárló szegények, vagy ahogyan ő fogalmaz, az áldozatok helyett. Javaslata szerint meg kellene változtatni a törvényt, hogy egy Csobánka méretű falu is tudjon brikettálót és komposztálót üzemeltetni. Így a falu két legyet ütne egy csapásra: nem kerülne az erdőbe a hétvégi házakból begyűjtött zöld hulladék, hanem helyben brikett készülne belőle, amit megkapnának a rászorulók. Máris kisebb igény mutatkozna a korhadó gerendára.
Fűts okosan
Arról egyébként sokan nem is tudnak, hogy a bontási hulladékok eltüzelése mennyire veszélyes. Ezért a Csobánkai Hírlevél című helyi újságba is bekerült a Földművelésügyi Minisztérium Fűts okosan címen futó kampányának a felhívása. Ebben egyébként egyetlen szó sem esik arról, hogy a bontásból származó tüzelőanyag milyen veszélyekkel jár.
A kampányt a Levegő Munkacsoport kezdeményezésére indította a kormányzat, ám a környezetvédő szervezet részéről Lenkei Péter elmondta, hogy noha a tájékoztatás irányát nagyon jónak tartják, szerintük a rendelkezésre álló néhány tízmillió forint kevés a célok eléréséhez. Legalább tízmilliárd forintot költenének a szemléletformálásra, mivel információ hiányában szó szerint egészségromboló, téves döntések születnek, amiket a munkacsoport szerint nem is feltétlenül a szegénység eredményez.
Fotó: Végh László / Magyar Nemzet
– Épp most érkezett egy panasz egy nyugat-magyarországi faluból, hogy szinte mindenki rádobja a szemetet a tűzre, pedig a szelektív hulladékgyűjtők házhoz mennek, és minden háztartásban van autó is – mondja lapunknak Lenkei. De, hogy a rászorultság és a hulladékfával fűtés mennyire összefügg, azt azért jelzi, hogy a Levegő Munkacsoport azt tanácsolja a kormánynak, hogy újabb 10 milliárd forintot építsenek bele a szociális tűzifa támogatási rendszerbe. Egyrészt, hogy senki ne fagyjon meg, másrészt szociális okból senki ne szoruljon rá a szemétégetésre.
Mert bizony egy kelet-magyarországi faluban, a Heves megyei Kerecsenden ez a szennyezett levegő problémájának a gyökere. Ha lecsap a fagy, akkor itt is ég minden, ami mozdítható: Sári László polgármester szerint nem ritka, hogy a lángra kapó gumiabroncs vagy használt ruha ad meleget a családnak. A mélyszegénységgel küzdő faluban 120 köbméter fát osztottak szét, de egyrészt a rekordhidegben nagyon gyorsan elfogyott, másrészt az önkormányzat sokkal több tüzelőt, 300 köbmétert igényelt a Belügyminisztériumtól. Ám Sári László a Magyar Nemzetnek elmondta, ő sem tudja, miért kaptak most kevesebbet. Ezért a település weboldalán és szerte az utcákon kifüggesztett plakátokon szolidaritásra kéri a lakosságot: „amennyiben olyan személyről vagy családról van tudomásuk, akiknek a rendkívüli időjárás miatt segítségre van szükségük, jelezzék azt az Önkormányzati Hivatalban vagy bármelyik önkormányzati alkalmazottnál. Kérem továbbá, hogy aki teheti, nyújtson segítséget rászoruló polgártársainak élelemmel, meleg ruhával, fűtőanyaggal.”
A társadalmi feszültségen túlmenően óriási kárt okoz az egészségben is a levegőbe kerülő ultrafinom, 2,5 mikrométernél kisebb részecskék által okozott szennyezés (PM 2,5). Lenkei Péter szerint hazánkban a PM 2,5 közel háromnegyede, mintegy 74 százaléka, télen 80-90 százaléka írható a fűtés számlájára. A szakember az Egészségügyi Világszervezet tanulmányára is felhívja a figyelmet, mely szerint Magyarországon a légszennyezés által okozott kár eléri a GDP 19 százalékát. Ezért a Levegő Munkacsoport tagjai úgy látják, hogy az ő húszmilliárdos javaslatuk legalább százmilliárdos károkat előzhetne meg.
Festett ablakkeret
Óriási szám ez, és ha úgy vesszük, Csobánkán már most meg is mutatkozik a szennyezés gazdaságra gyakorolt hatása. A falu főterén álló kocsma pultosnője szerint amióta megjelent a szerinte amúgy „nem frankó” hír a pilisi légszennyezettségről, azóta megcsappant a forgalma, és kevesebb turista tér be hozzá. A vendégek is szkeptikusak voltak a „pekingi” számokkal kapcsolatban, a szegények által égetett hulladékról pedig azt mondták, bent a faluban ennek nem érzik a szagát. Ennek oka az, hogy Csobánka úgy helyezkedik, hogy egészen másfelé fújja az észak-nyugati szél a Plandics tér, a Szabadság-hegy és a Petőfi utca füstjét: Budapest felé.
A Plandics téren viszont nagyon is lehet érezni az orrfacsaró bűzt. Három ház – feketéllő kéményeik mellett rozsdás parabolaantennák – udvarán is fehérre festett ajtó- és ablakkeretekből álló óriási kupacok állnak. Csak úgy csillog rajtuk a fagyos hó.
– Uram, nem telik másra – mondja bűnbánó tekintettel egy szakállas férfi, aki épp azon dolgozott ott jártunkkor, hogy lefeszegesse a bontásból származó fahulladékról a műanyag szigetelést, azt nem égeti el. Sóhajtva jegyzi meg, hogy a festéket, azt nem lehet levakarni az ablakkeretekről. Mikor azt kérdezzük, hogyan és mennyiért jut a festett fához, félrepillantva csak annyit mond:
– Hozzák, ingyen.
Szomszédja is nagy munkában van, ami nem is csoda: nála két és fél méter magasra vannak halmozva az ablakkeretek. A fiatalember pozdorjalemezeket tördel, és egy kék felmosóvödörbe dobálja őket. Ő már azt mondja, hogy nem ingyen kapja a tüzelőt: neki 15 ezer forintjába volt ez a halom, ami számításai szerint három hónapra elég neki. De hogy honnan kapja, azt nem hajlandó elárulni.
– Hozzák – ennyit mond csak ő is, közben a földre hullott forgácsokat és lepattogzott festékdarabokat nézi. Tudja ő, hogy mérgező és veszélyes, amit csinál, „de hát ott a gyerek, nem fázhat meg”. Állítja, hogy ő nem kap szociális tűzifát, így aztán eladni sem tudná. Tud olyanról viszont, aki eladta, de nem akar beszélni róla.
Stihl-vizsga
Fotó: Végh László / Magyar Nemzet
Egy idősebb cigány férfi zsebre tett kézzel, hangoskodva nézi végig beszélgetésünket. Az erdő felől jött, láncfűrészét a földre tette. Egy levegővel mondja el, hogy itt néha még cipővel is fűtenek, ezért ő is köhög ettől a füsttől, mert ő bizony nem dohányzik, ő ugyanis Jehova tanúja, aki közeledni akar Istenhez. Olyan hangosan beszél, hogy hangjára még a Plandics téren kószáló kóbor tacskó is felkapja a fejét. Büszkén mondja, hogy ő az erdészetben dolgozik, háromszor is eldicsekszik vele, hogy letette a „Stihl-vizsgát”, azaz elvégezte a motorfűrész-kezelő tanfolyamot. Ilyenkor fejével mindig a hóba rakott láncfűrész felé bök. Szerinte engedni kéne a szegényeknek, hogy összeszedjék az erdőben lehullott fát, nem pedig megbüntetni őket. Dagadó kebellel, mutatja a házát, pontosabban a kéményét:
– Nézzék meg, az aztán nem fekete! – valóban nem az. A kerítése mellett viszont egy rakás széttört parkettát veszünk észre. Rá sem kell kérdeznünk, a férfi magától mondja, hogy egy szegény rokonának gyűjtötte össze, így segíti őt.
Nem messze innen viszont találunk egy szurokfekete kéményt egy szép nagy házon. Éppen nem füstöl. Az udvaron, talán mondani sem kell már, pozdorjadarabok és szétfűrészelt ablakkeretek. Egy kalapos férfi kedélyesen, fütyörészve, szinte ütemre aprítja fejszéjével a tűzifát. Nem szeretne nekünk nyilatkozni, de annyit azért elmond, hogy azért fűt ilyen anyagokkal, mert „ez van, ezt kell szeretni”.
– Ilyen világban élünk – mondja, közben fejszéje csattog tovább, és a vidám fütyörészés is újraindul. Hamarosan újra füstölni fog majd a szurokfekete kémény is.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
