Az 1941-ben született Quittner Jánost fiatal fejjel rabul ejtette a tánc, a magyar néptánc. Az ötvenes évek közepe táján tizenéves fejjel már táncosa volt a Pozsonypüspökiben, a Csemadok helyi szervezetében akkor működő Felső-csallóközi Népi Együttesnek; annak a vezetője, Sztriezsenyec-Horváth Rudi volt az első mestere. Ő adta meg az induláshoz oly fontos kezdő lendületet.
Nem sokáig bírta, hogy más alkotta szabályok szerint táncoljon. Hamar felébredt benne az előadói vágy mellett az alkotói vágy is – mindkettőt kellően táplálta. Táncolt, hogy tánckészségét tökéletesítse; tanult, hogy alkotói vágyának nyelvezetet találjon. Táncosként is nagyokat alakított. Máig él bennem a Csallóközi Dal- és Táncegyüttes általa koreografált Cigánytáncában nyújtott kép. A Vajda szerepét táncolta, a színpad hátsó felében asztal, rajta Jancsi, majd hopp, egy nagy szökkenés és az asztalról térdre, a földre ugrik János. Nagy jelenet volt, térde élete végéig viselte a nyomát, az emlékét.
Vagy a másik, a Három erdélyi tánc, igazából ez hozta meg számára Martin György barátságát. Ez már a Szőttes egyik korai bemutatóján történt. Szóval, tanulta a mozgás mesterségét. Egyszer gondolt egy nagyot, és süvölvényként beállított Rábai Miklós nagymesterhez, a Magyar Állami Népi Együttes akkor már Kossuth-díjas koreográfusához. Elment Budapestre, a Corvin térre, és elmesélte Miklós bácsinak, hogy ő bizony nemcsak táncos, de koreográfus is akar lenni. Ahhoz az együtteshez ment tanulni, amely akkor már európai szintre emelte az Ecseri lakodalmast, megalkotta a Balladák műsorát: a Barcsai szeretőjét, a Kubikosokat, az Orbán és az ördög kompozíciókat, mely műsor utat mutatott a követésre elénk tárt szovjet minták ellenében a magyar néptánchagyomány táncszínházi megfogalmazása, illetve feldolgozása részére.
A Magyar Állami Népi Együttes 1958 nyarán Csehszlovákiában turnézott, a mi Ifjú Szivek Magyar Dal- és Táncegyüttesünk pedig Bodrogközben. Kvocsák József koreográfus társammal Királyhelmecről vonattal felutaztunk Prágába, mert a Barcsai szeretője, a Kubikusok, és Orbán és az ördög táncszámokat csak ott mutatták be a meghívott szakembereknek, hogy láthassák a szovjet mintától eltérő Rábai Miklós-formát. Hatással volt ránk is, mert Kvocsák példának vette a Feketekői kastélyhoz a Barcsai szeretője kompozíciót, én pedig az Orbán és az ördög kompozíciót az Illyés Gyula versére alkotott Csodafurulyás juhász koreográfiámhoz.
Ezek a benyomások és még sok-sok más ráhatás, meg a szorgalmas tanulás eredményezte János állandó emelkedését. Ruditól ő vette át a közben az 1960-as területi átszervezés kényszerhatására megszüntetett Somorja járási székhelyről Dunaszerdahelyre, az új járási székhelyre költözött, nevében is Csallóközi Dal- és Táncegyüttesé vált együttes vezetését, mely rendszeres résztvevője lett a Csemadok rendezésében évente megvalósuló hazai országos rendezvényeinknek, Zselíznek, az Országos Magyar Népművészeti Fesztiválnak, majd később Gombaszögnek, a magyar országos kulturális ünnepélynek. Ő is elvégezte a Szlovákiai Népművelési Központ szervezésében az amatőr koreográfusok és együttesvezetők részére szervezett hároméves koreográfusképző tanfolyamot. Akkor ez volt nálunk az amatőrök részére a legmagasabb képzési fórum. A végzést igazoló oklevelet szakérettségiként ismerték el az állami népművelési intézmények. 1968-ban már hivatásos dolgozója volt a Dunaszerdahelyi Járási Népművelési Központnak. Jól jött a papír, mert már nemcsak dolgozhatott, fizetést is kapott. És János dolgozott éjjel-nappal.
Azt a bizonyos tanfolyamot – ilyen minőségben Szlovákiában a magyar koreográfusok képzésében az elsőt – olyan koreográfusok végezték, akik már „nagyok voltak a hazai piacon”, pl. Quittner János, a dunaszerdahelyi Csallóközi, Takács János, a füleki Palóc, Kamarás Imre, a rimaszombati Gömör, Drdos Tibor, a deáki Győzelmes Út együttes vezetője.
Aztán jött 1968 „tavasza” meg a folytatása, a „számonkérés”. János a kritikus években az előbb megnevezett intézet megbízott igazgatója is volt. Az igazgató Izraelbe ment nyaralni. No, János is sok minden csinált, amire a felsőbb szervek megkérték… a számonkérés elől, a konszolidációs évek kezdetén Jánost Pozsonyba a Csemadok-központba menekítettük, a Csemadoknak éppen szüksége volt egy táncos szakemberre, János az előzetes munkájával kiérdemelte azt a posztot, 1969-ben ott alkotta meg élete főművét, a Szőttes Kamara Néptáncegyüttest.
1966-ban részt vett egy háromnapos, országos méretű magyar szeminárium hallgatójaként, melynek vezető előadója Martin György volt, Tardoskedd és Kéménd falvak hagyományos táncainak feltárásában. A gyűjtés előkészítője Tóth Margit, a Csemadok KB szakelőadója volt. Ott már János is filmezőgéppel dolgozott, akárcsak én. Vezető szervezője volt 1968-ban a vásárúti és vámosfalui gyűjtéseknek, 1969-ben egy hétig jártunk Erdélyben, ahol Martin Györgynek segítettünk, s mivel Magyarországon erre nem találtak saját autóval rendelkező és utazni hajlandó koreográfust, Tinka kérésére saját kocsimmal, Quittner kíséretével, én szállítottam utána a Kodály Zoltán által akkor beszerzett hangos-színes filmfelvevő gépet. Ekkor vettük hangosfilmre Magyarpacalkán a látványos hajdau román táncot is, melyet mostanra már minden valamire való táncegyüttes legalább egy koreográfiai változatban a műsorára tűzött, majd következett a sor: Gömör, Zoboralja, Ipoly mente, a szlovák Sáros és Szepesség, Jóka, meg a többi hazai tájegység. És ezek a gyűjtött anyagok fokozatosan füzetekben, a pozsonyi Népművelési Intézetben, a nemzetiségi osztály gondozásában jelentek meg, és bekerültek a Szőttes és a többi felvidéki magyar és a magyarországi táncegyütteseink műsorába. Alkotói nyelvet, stílust újítottak. A Szőttes lett a megújulás hazai vezető együttese.
A pozsonyi munkahely vállalásával János lett a Csemadok Központi Bizottságának országos néptánc-szakelőadója, én a Csemadok KB kulturális titkára voltam abban az időben. Így már nemcsak az együttesvezetés és alkotás volt a feladata, hanem a virágkorát élő szlovákiai magyar néptáncmozgalom egyik szervezője is ő lett.
Együtt szerveztük az országos versenyeket, fesztiválokat, ünnepélyeket. A pozsonyi Népművelési Intézet szervezésében tovább folyó 2-3 éves koreográfusi tanfolyamokon oktattunk: eredeti táncokat, koreográfiai, és együttesvezetési elméleteket tanítottunk, műsor- és módszertani füzeteket írtunk, szerkesztettünk, melyek közül kiemelkedik a Sebők Gézával közösen jegyzett Dél-Szlovákiai magyar falvak hagyományos táncai című füzet. 1976-tól a gombaszögi országos kulturális ünnepélyről a Szlovák Televízió Kassai Stúdiója számára rendszeresen évente egyórás helyszíni közvetítést szerkesztettünk és színpadilag rendeztünk. A sorozat indításaként János a felvidéki magyar tájegységek leánytáncait, Rudi a páros csárdásokat, én pedig a vasvári verbunkot dolgoztam fel, és mutattuk be a jelen levő csoportok közös táncaként. Lett is belőle országra szóló szenzáció. Az akkor meghonosított koreografálási módszert minden nagyobb méretű népművészeti rendezvényen napjainkig alkalmazzák. 1981-ben a szlovák televízióval félórás néprajzi filmet készítettünk Jóka falu hagyományos táncairól, valamint annak színpadi és táncházi megjelenési formájáról, arra számítva, hogy ebből is sorozat lesz. Nem lett.
1983 tavaszán, egy péntek délutáni beszélgetéskor, a munkahelyről búcsúzáskor úgy váltunk el egymástól, hogy én menjek Komáromba a Hajós Néptáncegyüttes ötéves évfordulója alkalmából rendezendő bemutató előadást megnézni – útba esett, mert onnan a fülekpüspöki Palóc Táncegyüttes összpontosítására utaztam Hrádokra, ő pedig családostól megy Bécsbe, ahol egy idősebb táncos barátja ráhagyta az értékes táncirodalmi könyvtárát, azt veszi gondnokságába. Mire estére Komáromba értem, az előadás előtt ott már azzal a kérdéssel fogadtak, hogy sikerült-e Jancsinak átjutnia a határon.
Én a rövidebb kiruccanást választottam, három nap múlva otthon voltam. Ő azóta a visszaköltözéséig csak vendégként járt haza.
Ausztráliában vált mesterévé a magyar néptáncnak, a magyar néptánc mozgáskultúrája alapján alkotott táncszínházi alkotásoknak. Ott létrehozta az Új Szőttes Néptáncegyüttesét és azzal járta az földrész nagyságú országot. Később hivatásos táncosokból egy-egy bemutatóra testületeket szervezett, és azzal is járta az országot. Közben Melbourne-ben a Magyar Ház segítségével iskolákat nyitott, és ott magyar néptáncot tanított.
Magasan kvalifikált szakemberként óraadó tanár volt több ausztráliai táncszakiskolákban. A munka mellett feleségével, Rózsikával együtt gondosan ügyeltek arra, hogy a család egyben maradjon, gyermekeik, Yvett és Jancsi egyetemet végezzenek. Együtt olyan gazdag munkáséveket éltek, hogy tetteiket még sokáig sorolhatnám. Az Itthon havilap márciusi számában olvashatták János részletes életrajzát, de végezetül szükségesnek tartom kihangsúlyozni, hogy e hányatott, küzdelmes életben a magyarságát családjával együtt mindvégig megőrizte. 1989-ben elsők között élt a lehetőséggel és hazaköltözött Magyarországra, a Rajka melletti Dunaszigetre.
Visszajötte után nálunk is erőteljesen bekapcsolódott a munkába: a kilencvenes évek elején igazgatója, művészeti vezetője volt az Ifjú Sziveknek, utána dramaturgja a Szlovák Állami Népművészeti Együttesnek, ahol Juraj Kubánka koreográfussal több műsort alkotott. Tanácsadója volt Rábai Miklósnak, a MÁNE igazgatójának, a Csemadok felkérésére műsorokat rendezett Gombaszögön, s közben visszajárt Melbournbe, hogy ott is műsorokat alkosson. Többek között újrafogalmazta az István, a királyt is. Sok-sok díja mellé 2007-ben elnyerte Ausztrália állam legjelesebb táncos/koreográfusi kitüntetését – írja A mozgás művészete c. könyvében –, itthon elnyerte a Csemadok Életmű-díját. Magyarországon a Szőttessel együtt a Magyar Örökség Díjat, melynek kitűzőjét távollétében a fia vette át, aztán Csáky Pál szlovák miniszterelnök-helyettes kezéből pedig a Szlovák Kormány Arany Plakettjét.
Most újra itt vagy közöttünk, családostól búcsúzom, búcsúzunk Tőled őszinte barátként. Örülök annak, hogy soha nem engedted meg, hogy a határok elválasszanak bennünket.
(Takács András/Felvidék.ma)
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
