Időnként be-benézett hozzám a Gömöri Hírlap szerkesztőségébe. Többnyire olyankor jött, amikor megjött Izraelből vagy épp oda tartott. Hosszú, őszes szakáll, kopott sötét posztókabát, kötéllel átkötve, vászonhátitáska – le se tagadhatta, hogy ő az örök zsidó Arany János verséből. Sosem jött üres kézzel, hol egy régi könyvet, hol egy üveg házi pálinkát hozott, de megajándékozott a saját verseskötetével és egy festményével is. Még Tel-Avivban, ott is temették el.
Runyát mondhatta szülőfalujának, tanult Sajógömörön és Tornalján is. Bérelszámolóként, közgazdászként dolgozott sokáig, majd az ún. rendszerváltozás után lépésváltásra kényszerült, hisz sok másikkal együtt azt a szövetkezetet is felszámolták. Magánvállalkozásban hegesztő lett, amíg az egészsége engedte. S miután már kemény fizikai munkát nem végezhetett, elkezdett a szerelmeinek áldozni.
Sokszor elmondta, kezébe ecsetet Bódi Bertalan tanára adott, aki biztatta is, érdemes. De egyre inkább hódolt másik kedvtelésének, a költészetnek is. Az ún. progresszív költészet képviselői most gyorsan megjegyeznék, egy újabb fűzfapoétát dicsőítek. A kevésbé rosszmájúak beérnék azzal, hogy „falusi költőcske”, aki megverselte a környezete ügyes-bajos dolgait, s jó tanácsokat osztogatott rímekbe szedve.
S legyen nekik (is) igazuk, de azért félve megjegezném, hogy az utókor szempontjából nagyon is fontosak lehetnek még ezek a költemények, hisz egyfajta oral historyként adnak számot egykori létünkről. Ahogy tette ezt Gömöri Kovács István, Benik András, Svajko József vagy Mihályfalusi Forgon Andor is, többük emlékét versben is megörökítette.
A virágok hazatérnek
Téli álmot aludni
A te lelked is hazavágyott
Virágok közt nyugodni.
Virágos volt életed
Sok- sok széppel tűzdelve
Nem hiányzott egyik nap sem
Az igaz ember küzdelme
Szíved- lelked virágok közt
Vetted el,
De tavasszal megújulva kivirítva
Nyerted el.
Virágos legyen fönn az égben az álmod
Ültess ott is sok szép égi virágot
Nyugodjon a szíved- lelked békében
Az Örökkévalótól áldott legyen
Az emléked minden ember szívében.
Búcsúszó Mihályfalusi Forgon Andor emlékére
De személyes hangú versben emlékezik a szintén Gömörből indult Radnóti Miklósra is:
Kimért utad végigjártad,
Fáklya voltál a világnak.
Fényed tudom, tovább ragyog,
Várnak reád a csillagok.
Ahogy a holokauszt áldozataira is:
Ti értetek szól a harang,
Ami akkor oly némán hallgatott.
A szívünk mélyén zúg ma a harang,
Ami akkor oly gyáván hallgatott.
Helembay István önkritikus emberként nem is rejtette véka alá, hogy nem vágyik „józsefattilai” babérokra, szeretett a tükörbe nézni, s olyankor feljajdult:
Hess, hess rímek
Tőlem messze
szálljatok.
Hazudjatok a világnak,
hogy valaha is
láttatok.
Verseiben ugyanakkor egy nagyon bölcs, önkritikus ember mutatkozik meg, aki nem egyszer magával az Istennel is pörlekedik, máskor az ő nevében szól hozzánk földi halandókhoz.
Versei között nem egy, ún. alkalmi vers is szerepel, amelyben egy-egy ünnepnapot örökít meg, ahogy gyakoriak a tájversek, s nem titkolja, kedves évszaka a tavasz, amelyet számtalanszor megénekel.
De verseiben sok-sok mindent elárul szegényes, mégis meghitt, szeretetteljes gyerekkoráról is, ahogy reflektál a politika napi történéseire is (A gyávák kenyere, Egy privatizőr álma), az Úr nevében szól az öngyilkos merénylőhöz, legyen az izraeli vagy arab, vagy bármilyen más nemzetiségű.
Életet ember azért kezemből
nem kapott,
Hogy vele másoktól elvegye
a holnapot
Tetteddel törvényem biz megszeged
Ha gyilkosként veszted el életed.
Egyszerű, de örök, megfontolandó emberi igazságok ezek, amelyeket Helembay István a versein át közvetít felénk. Egyik versében az anyanyelv fontosságáról is szól, ami talán aktuálisabban cseng, mint amikor megírta:
Anyám szava, Isten szava,
Mint virágzó orgonafa,
Friss kenyérnek jó illata,
Vidám lelkem imádsága.
Hordom keblem rejtekében
Fényes nappal, holdas éjjel,
Vértem ez a gonosz ellen,
Sosem fegyver senki ellen.
Őrizgetem, ápolgatom
Az unokáknak is átadom.
Halkan, csendben azt suttogom:
Anyanyelvünk a legszebb
vagyon!
73 vers, két változatban. (Dal az igaz emberről). Egy a magyar, egy a zsidó olvasó számára (visszafelé olvasva). Versben átadott élettapasztalat. Élete utolsó évtizedeiben felszabadította önmagát a földi terhek alól, hátára csapta hátizsákját, s busszal, vonattal, gyalog járta a világot. Ideje egy részét Gömörben, más részét Izraelben töltötte különböző kibucokban.
Utoljára pár éve a rimaszombati autóbusz-állomáson találkoztunk. Már messziről üdvözölt: „De jó, hogy mégiscsak összefutottunk. Többször is kerestem ma magát, mert szerettem volna elbúcsúzni, holnap indulok Izraelbe!” S előhúzott a táskájából egy üveg birspálinkát. Most, hogy a halálhírét vettem, megrendülten elővettem a verseskötetét, s mindannyiunk okulására ide idézem Útravalóját:
Nem az a gazdag,
akinek sok a vagyona,
hanem az, aki
a kevésből is adni tud!
Helembay István nagyon gazdag és nagyon igaz ember volt. Méltó arra, hogy emlékét megőrizzük!
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
