A gondolat, a fantázia szívesen kalandozik híres bölcsőhelyek színterén, különösen, ha bő források buzognak ott. Partium. Bánság. Aligha van gazdagabb föld, mint ez a pántlika a román–magyar határszél mentén!
Páskándi Géza (1933. máj. 18. – 1995. máj. 19.) élete és műve ürügyén indulunk el északról dél felé haladva, Szatmárnémeti fiaival kezdjük (Dsida Jenő, Páskándi Géza, Kovács András Ferenc), de szemhatárunkba bevesszük Nagykárolyt (Kaffka Margit), Koltót (Petőfi és Júlia szerelem-kastélyát), Nagybányát (Németh László), Sződemetert (Kölcsey Ferenc), Margittát (Horváth Imre), Nagyváradot (Szent László, Vitéz János, Ady és Léda), Nagyszalontát (Arany, Zilahy Lajos, Sinka István, Kenéz Ferenc), Aradot (Tóth Árpád, Kuncz Aladár, Jávor Pál), Nagyszentmiklóst (Bartók Béla) és Temesvárt (Klapka György, Kiss Ernő, Kós Károly). Ilyenkor sóhajtunk fel boldogan: Milyen gazdagok vagyunk!
Ha Páskándira emlékezünk, örömmel helyezzük őt is a Partium és a Bánság csillagrendszerébe, kölcsönösen erősítik egymás fényét ott a szupernóvák.
Gyermekfejjel kezd írni szülővárosában, Szatmárnémetiben, és kamaszfejjel, 16 éves korában alkalmazzák újságírónak Bukarestben az Ifjúmunkás, az Előre szerkesztőségében. Minden jel a siker irányába mutatott, a tudást dúsította, felívelő írói pályáját egyengette a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen elvégzett három év.
És akkor jött 1956! Irgalmatlanul megbosszulta a román bolsevista hatalom a „pesti srácok” hőstetteit! Moszkva és Bukarest összekacsintott, a román elvtársak a szovjet elvtársaktól tejhatalmat kaptak minden szikra, minden fellobbanó lángocska elfojtására. Reformterveket szövögető diákszervezet jött létre Kolozsvárott, Páskándi a szabályzathoz néhány kiegészítést küldött be a vezetőségnek, ezért letartóztatja a szeku (baráti körből, egy cukrászdából ragadják el!), és hat évre ítélik. Szamosújváron raboskodik, utána a román gulagon, Brăilán és a Duna-deltában végez kényszermunkát. Nem kímélik a lírát sem, Piros madár (1957) című első kötetét visszavonják, bezúzzák, alig maradt néhány példány mutatóban.
Markáns, karakán személyiségét nem töri meg az infernó, gondolatban ír, fejében raktározza el verseit, prózai szövegeit, filozófiai eszmefuttatásait, híres a Nyúl-Miatyánk sziporkázó miniatűrje: „A nyulak Miatyánkja rövid, / az ámen előtt lelövik: / Bokrot ugrom Miatyánk, / Nincsen időm nagy imára, / Jön a vadász Miatyánk.” Így éltek ők!
A hat év börtön, rabtalicskás élet után kényszerlakhelyet jelölnek ki számára: Bukarest. Legyen ütésközelben. Lassan, araszolgatva, vasszorgalommal ismét visszakerül az irodalomba, lektor lesz, a Kriterion híres könyvkiadó nélkülözhetetlen munkatársa, s Kolozsváron az Utunk, a Korunk írója, költője.
De egy büntetett előéletű magyar író nem élhetett nyugodtan Romániában. Minden lépését figyelték, ezért 1974-ben átköltözött Magyarországra. Ott tudták, kicsoda, megbecsülték, a Kortárs szerkesztője és a Nemzeti Színház dramaturgja lesz, elárasztják díjakkal. Gazdag ötvözetű életművet hoz létre; folytatja azt, amit Erdélyben elkezdett, a szürrealizmus, az avantgárd, a népi gyökérzetű költészet egy-egy égbe nyúló csúcs soktornyú templomán. A filozófia tartja össze ezt az épületet, el is nevezi „abszurdoid”-nak azt a műfajt, amelyet teremtett, a dráma, a tragédia hajlik át gondolatiságba, az helyettesíti az összefüggő cselekményt, két idősíkban gondolkodik: filozófiai idő, hétköznapi idő.
Novellái inkább nyelvi szövegek, mégis alkalmasak az eseményesítésre, Weisskopf úr, hány óra? című írásából filmet készítettek.
Az olvasók elsősorban drámáit ismerik. A Vendégségben (1970) a bolsevista világ rákfenéje tombol. A besúgókkal érték el az államvédelmi rendőrség vérebei, hogy mindenki félt mindenkitől, hogy senki nem bízott senkiben, hogy ellensége lett apa a fiának, a férj a feleségnek, munkatárs a munkatársnak. Természetesen csak parabolában írhatta meg ezt: Dávid Ferenc 16. századi prédikátor és vallásalapító a tengelyhős, az ő házába telepítenek egy olasz származású teológust, Fausto Socinót, aki a mester minden moccanását figyeli, és küldi (fel)jelentéseit az udvarnak, a fejedelem ármánykodó orvosának, Blandrata Györgynek. Ennyi a történés, a drámai szöveg fő hangsúlya az elviselhetetlen atmoszférára kerül. Minden néző tudta, hogy nem a középkorról, hanem Románia, Kelet-Európa jelenkoráról van szó.
Másik híres drámája, a Tornyot választok (1972) nagy enciklopédistánk, Apáczai Csere János tört élete. Óriási tudás birtokában tér haza Erdélyországba, tanítani, kutatni akar, kimozdítani megcsontosodott állapotából a közgondolkodást, és ez a legnagyobb bűne. Az újítás, a Nyugat friss szellemének terjesztése. A fejedelem, II. Rákóczi György megfenyegeti: „A Marosba vettetem, vagy a toronyból hányatom le.” Harag György rendezte 1973-ban, megtermékenyült ezáltal az erdélyi magyar színház.
Az Idő vajúdó méhében ritkán ítéltetik magányra a zseni: Erdélyben hárman indították útjára azokat a nemzedékeket, akiket Forrás névvel illet az irodalom-történetírás: Lászlóffy Aladár, Páskándi Géza és Szilágyi Domokos. A triumvirek. Olyan alapréteg a három nagy szellem életműve, amely nélkül elképzelhetetlen a jelenkor. És hármuk közül is Páskándi volt a meghatározó, a markáns, a karátos ember és művész. Jó emlékezni rá!
Hegedűs Imre János
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
