„Mindent megpróbáltam a bölcsességért. Már azt gondoltam, hogy bölcs vagyok, pedig távol voltam tőle.” (Préd 7, 23)
Alázatra van szükségünk ahhoz, hogy elismerjük a hibáinkat, a tanácstalanságot, tévedéseinket, bűneinket. Mennyi keserű tapasztalat kell, hogy meggyőződjünk gyengeségeinkről, erőnk végességéről, az oktalanul tett lépésekről, döntésekről! Valószínű, igen sok keserű tapasztalat, bukás, csalódás után írta a bölcs Salamon király a fent idézett mondatot.
Salamon tragédiája az volt, hogy lelépett arról az útról, amin elindította őt Isten. Tudatában volt értelmességének, okosságának, bölcsességének, és eleinte, fiatal fejjel úgy gondolta, hogy ez elég ahhoz, hogy élete nagy kérdéseit, nagy problémáit megoldja. De öregségére megkeseredett és csalódott ember lett, így vall kudarcairól: „Mert nincs egy igaz ember is e földön, aki jót cselekednék és nem vétkezne. Azért gyűlöltem az életet, mert gonosznak látszék nekem a dolog, ami történik a nap alatt, mert minden hiábavalóság, és a léleknek gyötrelme”.
Ezeket olvasva felmerül bennem a kérdés: milyen a kapcsolata Istennel az így megkeseredett, csalódott embernek? Mert az igaz, hogy sok baja van az igaz embernek is, de mindegyikből kiszabadítja az Úr. Aki bízni mer az Istenben, még a legrettenetesebb gyász, fájdalom, szenvedés idején is talál vigasztatást a lelkének. Semmi mást nem kell tennem, csak csendben figyelni, hallgatni, mit szól most hozzám az Úr. Mi az Ő véleménye a jelenlegi nyomorúságomról. S aki figyel és kérdez, annak válaszol Isten.
1997-ben az első csípőműtétem után öt hétig kellett a kórházban feküdnöm. Járni még nem tudtam, hosszú volt a nappal, de még hosszabb az éjszaka. Oda jutottam, hogy a fájdalmaim közben nem tudtam már imádkozni mást, csak ennyit: „Atyám, nagyon fáj, fáradt vagyok, kérlek, figyelj azok imáira, akik értem imádkoznak”. Abban a pillanatban, amikor ezt lelkemben kimondtam, valami csodálatos békesség és öröm töltötte be a szívemet. Nemsokára azt vettem észre, hogy már nem is fáj olyan nagyon az, aminek itt van az ideje, hogy fájjon. Drága barátaimra, lelki testvéreimre, szeretteimre gondoltam, akik biztosan könyörögnek értem. Minden megváltozott körülöttem, még a novemberi ég is kiderült. Erőt kaptam, és kezdtem örülni, hogy milyen jó, már túl vagyok a műtéten és kezdtem tervezgetni. Jó kedvem lett már a gondolattól is, hogy szeret engem az Úr, nem vagyok én elhagyott. Igaz, most még magányosan kell tölteni a napokat, de már tudom, hogy egyszer járni fogok, és otthon lehetek.
A következő imádságom nagyon spontán és furcsa ima volt: „Nevessél rám, Uram!” Amint kimondtam, megrettentem: hogy mondhatok én ilyet Istennek, mit bohóckodom én az imádsággal! S míg csendben figyeltem önmagam, éreztem: Isten rám nevetett. Mert Ő az én édes Atyám, szereti, ha vidám vagyok, jókedvem van és nem félek, bizakodom.
Milyen bölcsesség tud felvidítani, megnyugtatni egy szenvedő, beteg embert? Egy gyászolót, egy megcsalt, becsapott embert? Nincs a világnak az a bölcsessége, amely erre képes! De a gyermeki, benső őszinte kapcsolat, a bizalom, az Istenre hagyatkozás minden orvosi beavatkozásnál, minden nyugtatónál jobban ellazít, benső békességet és örömöt ad. Mivel Isten szeret, nem hiábavaló, nem értelmetlen az élet.
Vannak „igaz emberek” is, akik ott tudnak állni imádságukkal Isten trónusa előtt és esedeznek értem, érted, akik a megpróbáltatás és szenvedés tüzében kínlódunk. Isten nem bölcsességet vár tőlem, nem szépen fogalmazott, nagyszavú imákat, csak annyit, hogy gyermeki bizalommal forduljak hozzá – és Ő felel. A hívő ember élete nem hiábavaló és nem értelmetlen.
Csodálatos Isten vagy Te! Bölcsességed és hatalmad meghatározhatatlan előttem, de a szíved szeretetét ismerem, már tudom, hogy milyen. Köszönöm, köszönöm! Segíts, hogy el ne feledkezzem a Te jóságodról, tetteidről! Köszönöm az éveket, amit adtál nekem, köszönöm, hogy szenvedéseim közben soha nem hagytál magamra. Köszönöm az életet. Áldott légy, Uram, Istenem! Ámen.
(Morzsák 2.)
Dr. Tapolyainé Bartha Gizella
Forrás:karpatinfo.net
Tovább a cikkre »
