A „gyermek” minden, ami elhagyott, védtelen és ugyanakkor istenien hatalmas; a jelentéktelenül kétséges kezdet és a diadalmas vég. Az „örök gyermek” az emberben leírhatatlan élmény, ellentmondás, hátrány és isteni kiváltság; az a meghatározhatatlan tényező, amely meghatározza a személyiség végső értékét vagy értéktelenségét. (C. G. Jung)
A minap lelki gyakorlatot végeztem. Imagináltam, hogy egész pontos legyek, mégis rádöbbentem, milyen szép megfogalmazás a lelki gyakorlat. Egyértelműsít, miközben nem veszik el a részletekben. Merthogy elég sok kifejezéssel találkozhatunk manapság, amelyekkel kapcsolatban nagy a képzavar. Ilyen a többi között a vizualizáció, az imagináció, a kontempláció, avagy minden kétséget kizáróan a legtöbb félreértést, pontosabban „nem értést” szülő kifejezés, a meditáció. Nevezhető azonban mind lelki gyakorlatnak, amennyiben az ember tudatosan, a gyógyulás vagy fejlődés szándékával végzi? Az én meglátásom szerint nagyon is.
Imaginációm központi témája – immáron hosszú hetek óta – a belső gyermek. Ezt a kifejezést szélesebb körben J. Bradshaw hozta be a köztudatba az 1990-ben megjelent bestsellerével, amely azóta is meghatározó helyet foglal el a lélektanban.
Sokszor, sokan hivatkoznak rá, többek közt a személyiségfejlesztők képzésének is kötelező állomása ez a mű. Mint ilyen, jómagam is találkoztam vele hosszú évekkel ezelőtt, de ahogyan mondani szokták: mindent a maga idejében, úgy a megértésnek egy mélyebb szintje tette lehetővé, hogy újra felfedezzem, s aktív munkába kezdjek általa. Minden bizonnyal nem elhanyagolható szempont az a „véletlen” sem, hogy Bradshaw klasszikusa 2023-ban újra a könyvesboltok polcaira került, ahonnan örömmel emeltem le tavaly mint könyvtáram kötelezően beszerzendő darabját.
Gyermeki állomások
Ha a pszichére (lélek) gondolunk, érdemes nem úgy elképzelni, mint egy egységes, homogén, oszthatatlan valamit. Mint ahogy a pszichoszociális fejlődésnek (papíron és ideális esetben) jól elkülöníthető fázisai vannak, úgy a psziché is folyamatosan rétegződik annak függvényében, hogyan „oldottuk meg” aktuális életszakaszunk problémáit. Tudom, ez így elég bonyolultnak tűnhet, de érdemes rajta elidőzni cseppet, elengedhetetlen ugyanis a belső gyermek fogalmának a megértése szempontjából. Ehhez kívánok némi támpontot adni az érthetőség kedvéért.
A pszichoszociális elmélet az ember fejlődését különböző életszakaszokra osztja fel.
1. Csecsemőkor. Ez a korszak a 0-tól a 9. hónapig tartó életszakasz. Ideális esetben ekkor alakul ki az alapvető bizalom bennünk a világgal szemben. Én-erőként megjelenik a remény. Fő képességünk maga a létezés. Ellenkező esetben az itt elhangzott fogalmak ellentétei, amik beépülnek személyiségszinten, s életünket valamilyen szinten, ámde befolyásolhatják a bizalmatlanság, a reményvesztettség és az én-erő megélésének alapvető hiánya.
2. Kisgyermekkor. Ez a 9. hónaptól a 3. életévig tartó életszakasz. Ideális esetben ekkor megtanuljuk az autonómiát, én-erőként kifejlődik az akarat. Fő képességeink az érzékelés és a cselekvés. Ellenkező esetben kialakul a szégyen és a kétség.
3. Óvodáskor. Ez a 3–6 éves életszakasz. Megtanulunk kezdeményezni, ellenkező esetben megjelenhet a bűntudat. Én-erőnk a szándék, képességeink a képzelet szárnyalása és az érzések tudatosítása.
4. Iskoláskor. A 6 éves kortól a pubertáskorig tartó életszakasz. Itt a teljesítmény és a kisebbrendűség néznek farkasszemet egymással. Megtanulhatjuk, hogy képesek vagyunk rá, kompetenciával bírunk vagy ennek ellenkezőjét. Fő képességeink a tudás és a tanulás.
5. Pubertáskor. A 13 éves kortól a fiatal felnőttkorig tartó életszakasz. Ekkor alakul ki identitásunk vagy éppen ellenkezőleg, és szerepzavarral küzdünk. Én-erőnk a hűség. Kapcsolati feladatunk függetlenedni a családtól.
Önismereti aspektus
Amint látható, csupa olyan kifejezés és fogalom, ami teljesen természetes módon minden emberi életet áthat. Az önismereti aspektus akkor lép életbe, amikor tudatosítjuk, hogy problémával küzdünk az élet adott területén. Mint minden, így a probléma is eredeztethető valahonnan. A belső gyermekkel való munka során mintegy megkeressük, melyik életszakaszban gyökerezik a nehézségünk, s azon a ponton kezdjük a munkát saját magunkkal, gyermeki énrészünkkel.
Szeretném megosztani pár személyes élményemet olvasóinkkal. Azt tanultam, és meg is tapasztaltam, hogy jócskán sebzett társadalomban élünk. (Hogy ez hova vezethető vissza, az több önálló cikket érdemelne, úgyhogy ettől most tekintsünk el.) Ebből automatikusan következik az is, hogy a saját magunkkal kialakított viszony – amit például az önbizalom, az önértékelés, az önszeretet szavakkal lehetne kifejezni – sem túl fényes.
Nehéz parancsszóra egészséges önszeretetet produkálni. Még csak azzal sem vagyunk tisztában igazán, hogyan kellene hozzálátnunk. De ha úgy tudunk magunkra tekinteni, mint akiben rejtőzik egy sebzett gyermek (és rejtőzik), akinek segítségre van szüksége, akkor egy imaginációban, felnőtt énrészünkkel, aki már egész más és sokkal fejlettebb eszköztárral rendelkezik, sokkal könnyebb segítséget nyújtani.
Lélektani alaptétel, hogy érzelmi hiányainkat csak mi vagyunk képesek feltölteni (saját magunk számára). E tudás nélkül számtalan emberi és párkapcsolat dől dugába, mert irreális elvárásokat támasztunk egymással szemben, ami így törvényszerűen csalódáshoz vezet. Ha nekem például alapélményem az elhagyatottság, mert erre volt mintám gyermekként, elkövethetek (s elkövethetnek) bármit, senki nem fogja tudni garantálni azt, hogy én ezt ne érezzem. Hiszen ez a valóságom, „csak” ezt ismerem. Paradox módon erőmön felül teljesíthetek, jó eséllyel újra és újra el fognak hagyni (pontosabban ez lesz a megélésem), egészen addig, míg fel nem ismerem, hogy én szakadtam el belső valóságomtól. Minden ígéret, legyen az szülőtől, partnertől, házastárstól, gurutól származó pusztán ígéret, természetéből adódóan sohasem lehet százszázalékos bizonyosságú. Még a legszerencsésebb esetben is, ha az ígéret betartatott, életünk végén búcsút intünk egymásnak, s ismét egyedül maradok. Egyetlen forgatókönyv létezik csupán, ami garantálni tudja, hogy soha többé ne hagyják el kicsi, sebzett belső gyermekem, ha én, a nagy, visszatérek hozzá, keblemre ölelem, s mostantól mindörökké gondját viselem.
Megjelent a Magyar7 2024/15.számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
