A Beneš-dekrétumok kérdése a szlovák–magyar viszony egyik legérzékenyebb történelmi témája, amely időről időre újra megjelenik a közéleti vitákban. A közelmúltban egy, a Matica slovenská internetes portálján megjelent publicisztikai írás élesen támadta Halász Bélát, Gúta város polgármesterét, amiért a közösségi médiában a Beneš-dekrétumok következményeiről és azok anyagi, erkölcsi hatásairól beszélt.
Az említett cikk nem pusztán vitatkozik Halász állításaival, hanem morális és politikai vádat is megfogalmaz: a szerző szerint a gútai polgármester „etnikai feszültséget kelt”, „szelektív történelmi emlékezetet” képvisel, sőt a magyar kisebbségi politika egészét etnikai felsőbbrendűséggel vádolja. Ezek a megállapítások azonban több szempontból is problematikusak.
Halász Béla Facebook-bejegyzésében nem jogi követelést fogalmazott meg, nem állami kártérítési eljárást vetett fel, és nem kollektív vádat emelt a mai Szlovákiaellen. Egy gondolatkísérletet végzett el: számszerűsítette, milyen mértékű vagyoni veszteséget szenvedtek el a Beneš-dekrétumok következtében a magyar nemzetiségű lakosok, ha a konfiskált földek értékét mai árakon és kamatokkal számoljuk.
Ez nem egyedülálló megközelítés. A történelmi igazságtételekről szóló vitákban – legyen szó holokauszt-kárpótlásról, kitelepítésekről vagy államosításokról – rendszeresen alkalmaznak hasonló számításokat. Ezek célja nem feltétlenül a „számla benyújtása”, hanem a történelmi veszteségek nagyságrendjének érzékeltetése.
A polgármester nem vonta kétségbe a történelem összetettségét, és nem tagadta más történelmi időszakok bűneit. A bíráló írás ezzel szemben azt veti a szemére, hogy a magyar közösség veszteségeire koncentrálva nem tér ki a második világháborút megelőző és alatti, Magyarországhoz köthető eseményekre.
A Halász Bélát bíráló írás hosszasan sorolja a magyar állam és hatóságok által a múltban elkövetett bűnöket, természetesen soviniszta szlovák szempontból. Különösen az 1938–1945 közötti időszakból. Ezek a történelmi tények adottak, és feldolgozásuk jogos része a közös múlt értelmezésének.
A probléma ott kezdődik, hogy a szerző ezzel relativizálni próbálja a Beneš-dekrétumok következményeit, mintha az egyik történelmi igazságtalanság „kioltaná” a másikat. A kollektív bűnösség elve, a vagyonelkobzások és az állampolgárság megvonása azonban önmagukban is súlyos jog- és erkölcsi sérelmek voltak, amelyeket nem tesz semmissé egy korábbi történelmi bűnlajstrom felidézése.
Különösen visszás az a vád, miszerint Halász Béla etnikai megosztást szítana pusztán azzal, hogy megemlékezéseket támogat a kitelepített magyar lakosokról. A kollektív emlékezet ápolása – legyen szó magyar, szlovák vagy bármely más közösségről – önmagában nem megosztó cselekedet. Megosztóvá akkor válik, ha egyik közösség fájdalmát illegitimnek, „nemkívánatosnak” bélyegzik.
Egy többnemzetiségű város polgármesterének kötelessége, hogy minden helyi közösség történelmi tapasztalatait és veszteségeit tiszteletben tartsa. Halász Béla eddigi tevékenysége éppen azt mutatja, hogy a magyar közösség emlékezetének képviseletét nem a szlovákság ellenében, hanem annak mellőzése nélkül kívánja gyakorolni.
A Beneš-dekrétumokról lehet és kell is vitatkozni. De a vita nem kezdődhet ott, hogy egy demokratikusan megválasztott polgármestert az ország ellenségének állítanak be és eljárást helyeznk kilátásba ellene pusztán azért, mert egy történelmi kérdésben a magyar közösség nézőpontját hangoztatja.
Halász Béla megszólalása nem támadás volt Szlovákia ellen, hanem egy régóta elfojtott közösségi tapasztalat megfogalmazása. A történelmi megbékéléshez nem az vezet, ha ezekről hallgatunk, hanem az, ha képesek vagyunk egymás veszteségeit elismerni – még akkor is, ha a múlt kényelmetlen kérdéseket vet fel.
Király Zsolt
Nyitókép forrása: Archívum
Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »
