A Naphimnusz Teremtésvédelmi Egyesülettel együttműködésben „Teremtésvédelmi kalendáriummal” jelentkezünk kéthetente azonos időben. Ezúttal Dr. Dolittle nyomában járunk Jaczenkó Edit segítségével.
Egy pillanatra képzeljük el, hogy választhatunk egy szuperképességet: valamit, ami lehetővé teszi, hogy ügyesebbek, okosabbak vagy bölcsebbek legyünk; valamit, amelynek segítségével képessé válunk jobban átlátni és megérteni összekuszálódott világunkat. Egy ilyen lehetőséggel élve én legszívesebben az állatok beszédét értő Dr. Dolittle bőrébe bújnék, és kíváncsian fülelnék.
Vannak ugyan elképzeléseink arról például, hogy miért énekelnek a madarak, mégis fantasztikus lenne valóban érteni, miről dalolnak most is körülöttem, vagy hogy miről szól a hajnali – bár így május végére már jócskán elhalkuló – madárkórus az ablakom alatt, és miről flótázik a háztetőn egyik feketerigónk rendszeresen napnyugta előtt. Annyit már tudunk, hogy
Arról már írtam, hogy az állatvilágban is vannak „tulajdonnevek”, mint például a delfinek egyedi aláírásfüttyjele, amellyel megszólítják egymást. A delfinek beszéde kifejezetten komplex – a füttyökből, csiripelésből és kattogó hangokból álló nyelvükön akár öt-hét szavas „mondatokban” beszélnek, és a különböző területen élő delfincsapatok eltérő nyelvjárást használnak.
Vészjelzési repertoár
A társas állatok kommunikációjának alapvető eleme a veszélyre figyelmeztető jelzés, amely általában több szimpla riasztásnál, magában foglalja a veszélyforrásra vonatkozó leírást is.
A Kenya síkságain élő vervet majmok különböző kiáltásokat hallatnak, ha leopárdot, sast vagy kígyót látnak. Érthető, hiszen amíg kígyóveszély esetén érdemes felegyenesedni a magas fűben és körülnézni, addig ugyanez öngyilkossággal ér fel egy sas felbukkanása vagy leopárdtámadás esetén. Amikor riadót fújnak, az Észak-Amerikában élő prérikutyák is tájékoztatják egymást arról, hogy milyen állat közeledik, és amennyiben ember bukkan fel, arról is, hogy van-e nála fegyver.
Azt is tudjuk, hogy
Némelyik széncinege, ha különösen ízletes táplálékra bukkan – főleg ínséges időben –, a karvalyra figyelmeztető jelzést ad, és amíg a többiek eszeveszetten menekülnek, ő nyugodtan lakmározik. Afrikában a szurikátákat követő madarak, a drongók is használják arra saját riasztó hívásaikat, hogy a szurikátákat futásra késztetve megszerezzék az otthagyott élelmet. Ha a lóvá tett fél rájön, hogy átverték, és már nem törődik a vészmadarakkal, akkor a drongók más állatok riasztó jelzéseit utánozva próbálkoznak újra a megtévesztéssel.
Miért nehéz észleni?
Az állati társalgás értelmezésében extra nehézséget okoz, hogy számos faj „beszéde” a miénktől annyira eltérő hangtartományba esik, vagy annyira máshogy képződik, hogy alig vagy egyáltalán nem is érzékeljük, hogy éppen kommunikáció zajlik.
Az elefántok például nagyon alacsony frekvenciájú, a gyomrukból kibocsájtott korgásszerű hangokkal társalognak. Nagy távolságokat áthidalva is képesek kapcsolatot tartani egymással, mert nemcsak a levegőben, hanem a talajban terjedő rezgéseket is érzékelik, nagy fülük mellett a talpukkal is „hallanak”.
Visszatérve Dr. Dolittle-re, őt egy Polinézia nevű jákópapagáj tanította meg az állatok nyelvére – a való életben pedig ugyanennek a fajnak egy egyede, Alex volt az emberi nyelvtanulásban talán a legsikeresebb madár.
Alex a nevét az Avian Learning Experiment (madártanulási kísérlet) kifejezés kezdőbetűit összeillesztve kapta. Irene Pepperberg amerikai pszichológus harminc évig tartó kutatásának köszönhetően Alex megmutatta, hogy a madarak képesek komplex kommunikációra és bizonyos szintű absztrakt gondolkodásra is. Körülbelül százötven angol szót tanult meg, de ami igazán figyelemreméltó volt, hogy értette azok jelentését, és képes volt megfelelően használni is őket. Hét színt és öt formát tudott megkülönböztetni, felismerte számos tárgy anyagát, méretbeli összehasonlításokat végzett, hatig számolt. Amikor ráunt a feladatokra, kijelentette, hogy „elmegyek”, és ha ezzel nemtetszést váltott ki, azt mondta: „elnézést”.
Egyszerű számolási képességére teljesen véletlenül derült fény, amikor éppen egy másik madarat, Griffint tesztelték. Azt nézték, hogy össze tudja-e párosítani a mennyiségeket a hangokkal, és kétszer kattintottak, amire a helyes válasz az lett volna, hogy kettő. Griffin nem válaszolt, ezért újra kétszer kattintottak. A szoba másik végében várakozó Alex közbeszólt, hogy „négy”, majd két újabb kattintás után azt mondta: „hat”. A szkeptikusok Alex nyelvi képességeit az ismétléses tanulásnak tudták be, de mivel az ingerek és a feltett kérdések nagy változatosságot mutattak, inkább elképzelhető, hogy elsajátított néhány alapvető koncepciót és ezeket mentálisan kombinálta, mintsem, hogy határtalan memóriával rendelkezett.
Természetesen próbáltak emberszabásúakat is emberi nyelvre tanítani, anatómiai korlátaik miatt nem a beszélt, hanem a jelnyelvre. A két leghíresebb jelelő emberszabású Washoe, egy csimpánz és Koko, egy gorilla volt. Koko több mint ezer jelet tanult meg, és kétezernél is több angol szót értett meg. A megismert jeleket mindkét állat kombinálta is, például Washoe, amikor először látott hattyút, a víz és a madár szavakat jelelte, amikor pedig egy makákó felbosszantotta, a piszkos és a majom szavakat mutatta. Washoe néhány jelet örökbefogadott csimpánz fiának is megtanított.
Egy harmadik híres emberszabású, Kanzi, a bonobó, aki jelbeszéd helyett lexigramok – a szavak helyettesítésére használt vizuális ábrák – segítségével kommunikált. Eredetileg a mamáját próbálták tanítani, ő csak kísérőként volt jelen, de mivel anyjánál sokkal inkább érdeklődött a feladat iránt, végül felé fordult a figyelem, és
Van tehát néhány emberi nyelvtanulásban jeleskedő állat, de olyan emberről még nem hallottam, aki hozzájuk hasonlóan ilyen árnyalt szinten tudna bármely más faj „nyelvén” kommunikálni. Pedig ha valóban mi vagyunk a legintelligensebb faj, ráadásul a mi nyelvünk messze a legkomplexebb, nem lenne könnyebb nekünk megtanulni más fajok nyelvét, mint nekik a miénket?
Ugyanakkor, ha kicsit magunk mögött hagyjuk a mi természettől elszakadt kultúránkat, azt látjuk, hogy Dr. Dolittle képessége talán nem is olyan ritka szupererő.
Ahogy az állatok sem csak saját fajuk tagjaival társalognak, hanem az élőhelyük minden lakójának mondandójára odafigyelnek, úgy a velük egy közösségben élő emberek is részt vesznek a párbeszédben. Térfigyelő kamerák, távvezetékek, rádióhullámok nélkül a természeti népek egész életterük eseményeiről értesülnek a vadon hírcsatornáin keresztül. Akkor is tudják, hogy egy ragadozó merre jár, ha ők maguk nem látják, nem hallják, szagát sem hozza a szél, hiszen elér hozzájuk a híre a természet forródrótján.
Hírcsatorna másképp
Próbáljunk időnként mi is rácsatlakozni erre az élő közösségi hálóra, válasszuk gyakrabban a biogén hírcsatornát. Lehetőleg ott, ahol naponta megfordulunk, akkor, amikor hallgatnak a gépeink és a természet hangpanorámája vesz körül bennünket, amely az évszaknak, napszaknak, adott földrajzi helynek megfelelő mintázatot mutat.
Mi csupán azért nem értjük, mert túl sokáig kivontuk magunkat az élőlények közösségéből. Ahogyan egy idegen országba szakadva egy teljesen ismeretlen nyelv értelmetlen zagyvaságából idővel értelmes szavak és mondatok formálódnak, úgy válik az élőlények közösségéhez való újrakapcsolódás terében egyre inkább értelmes, jelentéssel teli mondandóvá az állati társalgás. Ez messze több mint nyelvtanulás. Hazatérés.
Szerző: Jaczenkó Edit
Fotó (archív): Merényi Zita
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
