Kopriva Nikolett 1996-ban született Kisvárdán, a kárpátaljai Munkácson nevelkedett. 2015-től rendszeresen publikál különböző irodalmi folyóiratokban. Első kötete Amire csak a fák emlékeznek címmel jelent meg 2020-ban az Előretolt Helyőrség Íróakadémia kiadásában. Tagja a Magyar Írószövetségnek és a Magyar Pen Clubnak. Elismerései: Móricz Zsigmond alkotói ösztöndíj (2020), a Magyar Írószövetség Debüt-díja (2021), Együtt Nívódíj (2022), a Magyar Művészeti Akadémia alkotói ösztöndíja (2022–2025). Jelenleg Sepsiszentgyörgyön él.
Nagyapám Akkor még nem sejtettük, hogy a kétezer-tizenkilences az utolsó karácsonyunk. Tizenkettedik éve nem hullott a hó, a csönd ki-be járt az ajtón, s a szél, akit mindannyian jól ismertünk, nem hozott magával árnyakat. Tavasszal lezárták a határt, akkor már nőtt benned valami, utóbb kiderült, a szél se tudott róla. Nem voltam veled, amikor felnyitottak, a túloldalon járkáltam fel-alá. Növényeimben Isten hallgatott. A Szűzanya megszólalt álmomban, de mongolul vagy albánul beszélt. Idegen emberek tolongtak ágyad körül, ha értik, mit mond, meg sem műtenek, egyből odaadnak Szűzanyának. Mégis a lábadon mentél ki a kórházból. Egy év múlva, amikor a határt felnyitották, úgy éreztem, az árnyak rágták le rólad a húst, akiket a szél hozott. Álltak ablakod alatt, rángatták a függönyt, lopták a csillagokat szemedből. Csöndben néztük, ahogy fogysz, az utolsó héten már az árnyak nyelvén szóltál. A Szűzanya és az Isten virrasztottak az ágy fölött. A szél a küszöbön húzta meg magát. A növények összezsugorodtak. Karácsonykor lehullott a hó.
Legenda Azt mondják, a patkányokat az öreg tenyésztette a sufniban. Előbb csak árnyaik járták az utcát, észrevétlenül buktak elő kapualjakból, fák mögül. túlnőtték az útszéli gyomnövényeket. Vinnyogtak a házfalakban, templomokban, bármerre jártam, ott voltak, ellepték az udvart, küszöböt, kocsmát, ágyat, bölcsőt, temetőt. A fejembe másztak, pókhálós szobának láttam mindent, botladoztam ezüst fonalaiban. Az öreg néha feltűnt, egyenes háttal járta a kocsmákat, pedig régen púpos volt. Azt mondják, a sufniban lakó ördög az oka, aki kislány képében kopogott be hozzá múlt télen. Talán képzelem, de nem vagyok egyedül. Sokan vagyunk. A falut észrevétlenül lerágják mellőlünk a patkányok. Megtömött bőrönd áll egy faltöredék mellett, de erre már nem jár busz.
Napfogyatkozás kék-piros esővízben állok, szememre ég a napkorong. a fák nyughatatlan királyok, akikben egy koldus bolyong.
a szél egy dühös öregember, az ablak mögött ordibál. a halál is járt erre egyszer, nadrágján ott maradt a sár.
előjönnek majd, mondogatta, az égboltból a farkasok, nyomukat a szél összevarrja – egy árny lesz, aki andalog,
kimászik a fából a koldus, magán viszi az ágakat. a tócsából a kék kicsordul, egy hangya hátán megtapad.
Havazás Nagyapám kézfején térképpé rajzolódtak a ráncok, most azon magyarázza a régi utcaneveket, hogy hányban hol és mi történt.
Nagyapám szemében egy nagy, zöld folyó árad, hallom sistergését.
Nagyapám háza visszhangozni kezdett, mert kiürült. Most hátán cipeli a csendet, görnyedten jár-kel, és szótlan tűri, hogy nap mint nap gúnyolódik.
Fényképein életre kelnek az arcok, állandóan kiszólnak a múltból, azt hiszik, helyük van az emlékein kívül. Ő helyet szorít nekik maga mellett, és kávét főz.
Kiszínezném az álmait, hogy elhiggye, ez nem a magány, csak a kint kongó harang emlékei.
Varjak Kiengedtem az összes varjat a padlásról, gyerekkoromban költöztek oda. Némelyik már repülni sem tudott, meghúzta magát a kertben, a szomorúfűz tövében. Az évek során meggyűlölték egymást, megritkult tollaik közt hangyabolyok nőttek. Elszíneződött szemek, görbe szárnyak, béna lábak. A padlás összezsugorodott, kivehetetlen, fekete pont lett a távolban. Idekint neonsárga futóhomok képében életre kelt a föld.
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
