Mit kerestünk a Donnál? Hogyan harcoltak ott honvédjeink? Mi lett velük? Egy elfelejtett hadparancs a mai évforduló kapcsán.
Jány Gusztáv tábornok, a 2. magyar hadsereg parancsnoka arról a hadparancsáról híresült el, amelyet 1943. január 24-én adott ki. Ennek 1. pontja így szólt: „A 2. magyar hds. elvesztette becsületét, mert kevés – esküjéhez és kötelességéhez hű – ember kivételével nem váltotta be azt, amit tőle mindenki joggal elvárhatott.„. A parancs 13. pontjában kifejtette továbbá: „Az utolsó napok alatt látottak azt mutatták, hogy a zsidó munkás szd-ok zárkózottan és rendben menetelnek, míg az úgynevezett csapat legénység szétszóródott állati színvonalra süllyedt csürhe benyomását keltette.”
A mai napig rajta van a magyar honvédségen a vád, hogy gyalázatosan leszerepelt. Ezt akkoriban a németek mondták, megvetően és nem kevés célzatossággal. Utánuk pedig a szovjetek hasonló állásponton voltak, kissé vállveregetően: ugyan, mint akartatok ti itt ügyetlenkedni, kisfiúkák? Ez utóbbi hozzáállást persze némileg árnyalja Zsukov marsall egyik célzatos kijelentése 1957. március 15-én (éppen március 15-én, milyen furcsa az élet), amely így szólt: „A magyarok nem rossz harcosok, ezt mi tudtuk az I. és II. világháború tapasztalataiból”.
Éppen ezért az évfordulón szükséges, hogy Jány Gusztáv sokáig feledésbe merült 1943. március 24-i második hadparancsát teljes terjedelmében közüljük.
Magyar honvédek önjáró löveggel (Fortepan/Marics Zoltán)
30.sz. hadparancs
A m. kir. 2. honvéd hadsereg a Don mentén mélység nélküli gyéren megszállt nagy kiterjedésű védőállásban a januári nagy orosz támadás elleni küzdelemben becsülettel állta a harcot. A hadsereg színe-java ott veszett a nagy túlerővel szemben vívott csatáiban, de elérte azt, hogy ellensége is felmorzsolódott, mit bizonyít, hogy hatalmas gyalogsági és harckocsi tömegeinek nem volt ereje a visszavetett részeket üldözni. Kelet felől ilyen nem következett be. A Déli szárnyunk hátába a szomszédoknál áttört gyorscsapatok támadtak és ugyanonnan Ny-nak előretört erők kísérelték meg É.-nak felkanyarodva Alexajewkánál és Ilinkánál utunkat elvágni.
Az Uryw-i hídfőben áttört oroszokat a III. hadtesttől elvont zászlóaljak a védő csapatokkal együtt küzdve ugyancsak megsemmisítették és frissen bedobott erők voltak azok, amelyek napok múlva a felsodrítást folytatták. A legnagyobb veszélyt azonban a Liwny-től D. K.-re áttört orosz tömegek jelentették, amelyek az Olym völgyében és attól Ny.-ra nyomultak előre.
Büszkén állapíthatjuk meg, hogy a Don-ról magyar honvéd vált le utolsónak, a 9. k. ho. csapatai csak 26.-án hagyták el állásaikat, hogy mint a 2. német hadsereg utóvédjének utóvédje vonuljon az elrendelt területre.
Kemény harcokat vívtak még a visszavétel után is a pc. ho. maradványai, vitéz Vargyassy vezérőrnagy psága alatt hirtelen megszervezett vegyes kötelékekből álló zl.ak. a III. hdt. csapatai, míg átküzdötték magukat a hadsereg gyülekező területéig, mindezt dermesztő 45 fokos hidegben fedél nélkül, élelmezési nehézségek és lőszer hiánya mellett.
Hódolattal álljunk meg hősi halottaink, sebesülteink ezrei előtt, dicsőség nevüknek, hála és elismerés illesse őket, de azokat is, kiket a Mindenható becsülettel végzett hű kötelességteljesítés után visszavezetett, hogy állják a harcot, míg a végső győzelem órája üt.
Aki pedig megfeledkezett esküjéről, azt érje a megvetés és a törvény szigora.
Az átszervezett egységek minden parancsnoka és tagja érezze át, hogy a Don-i hősök példája kötetez arra, hogy hozzájuk hasonlók legyünk, hogy lépéssel sem maradjunk mögöttük, mikor áldozatot követel tőlünk magyar mivoltunk. Aki eddig nem értette meg, hogy miért szállt a hadsereg harcba messze túl a Kárpátokon, azt a sok száz kilométeres út felvilágosíthatta. Rombadőlt városok, földdel egyenlővé tett falvak, odukban, pincékben megbújva nyomorgó lakósok intenek, hogy milyen sors vár hazánkra, ha a háború veres ekéje az otthonunkon szántana végig. Nem hiszem, hogy egy is legyen közöttünk, ki ilyen sorsot kívánna anyjának, feleségének, gyerekének. A már eddig elveszített sok 100 km-rel az orosz repülők annyira közel jutottak, hogy veszélyben házunk, a földünk, a munkahelyünk. Lépést sem szabad engednünk, nehogy a távolság még kurtább legyen.
Kemény helytállást követel tőlünk a honvéd eskü, megfogadtuk, hogy becsülettel élünk és halunk, ezt parancsolják a Don menti hősi halottak ezrei.
Bízom benne, hogy megért mindenki és tudja mit vár tőle a magyar becsület és azok, kik hozzá legközelebb állnak, mit vár tőle a Legfelsőbb Hadurunk.
A doni csata első szakasza (A 2. magyar hadsereg pusztulása c. 1958-ban kiadott könyv második kiadásából)
Hogy Jány esetleg abban tévedett, hogy miért van ott a magyar honvéd? Meglehet. De akkor se üljünk fel annak a bevett fordulatnak, amelyet először tételesen Münnich Ferenc kommunista politikus fogalmazott meg egy 1958-ban kiadott, a Don-kanyari csatáról szóló munka előszavában. Eszerint: minek mentünk oda, csak megérdemeltük, amit kaptunk.
Nem más ez, mint a szovjet nagyhatalmi logika papagájmódra való ismétlése. Ennek tárgyalása azonban túlmutat a mai poszt lehetőségein, így mindössze Jány Gusztávot kell idéznünk, akinek az amerikaiak a háború végén felajánlották: menjen semleges területre. Ő azonban mégis hazatért és a népbíróság elé állt, pedig tudta mire számíthat. Ezt a következőképpen indokolta: „ha egyetlenegy magyar, ártatlanul vádolt katonának könnyítem a sorsát azzal, hogy odahaza megtudják az igazságot a második hadsereggel kapcsolatban, akkor bármi történjék is velem, azt szívesen és örömmel vállalom”
Hogy Jány tragikus hős-e, nem tisztem eldönteni. Egyvalami azonban biztos: a 2. magyar hadsereg keményen, becsülettel és vitézül helyt állt a Donnál, mielőtt a rugalmatlanság, a technikai feltételek hiánya, a németek cinikus viselkedése, a rendkívüli hideg és a szovjet túlerő miatt összeroppant volna.
Máthé Áron
történész, szociológus
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
