Bayer Zsolt
Nem tudok szabadulni egy képsortól.
A közszolgálati tévé híradójában láttam. A felvétel valahol Olaszországban készült. A napfényes Itáliában, ahol „a gyerekek úgy hajigálóznak a kétezer éves cserepekkel, mint máshol a papsajttal”. A drága Szerb Antal még így látta őket.
De a most készült filmfelvétel mást sugall.
A képsoron egy utcarészletet látunk. Valami téglafal, a fal mellett sötét bőrű bevándorlók ácsorognak. És mellettük elmegy egy középkorú olasz nő.
A nő siet. Szemében iszonyodás, rémület, értetlenség. Szája és orra elé szorítja fehér sálját. Nyilván az elviselhetetlen bűz miatt, de nem csak azért. Azért is, mert kétségbeesésében ezzel a gesztussal akar valahogy kívül maradni az egész helyzeten. Mint a kisgyerek, aki félelmében eltakarja arcát.
Ebben a képsorban sok minden benne van. Nagyjából benne van minden. Benne van Európa mostani ábrázata.
Ezen az ábrázaton nyomot hagyott az utóbbi harminc-negyven év. Legközelebbi múltunk azon évtizedei, amelyek alatt a Nyugat eljutott a jóléti társadalomból idáig. A félelemig, a reszketésig, a válságokig, a megoldhatatlannak tűnő problémahalmazokig.
Elkerülhetetlen volt mindez?
Elkerülhetetlen volt ez az út, ez a folyamat?
Elkerülhetetlen volt a szája és orra elé fehér sálját szorító olasz nő iszonyata? Az európai polgárok néma értetlensége, elfojtott indulata és kitörni készülő dühe?
Elkerülhetetlen a látvány, ahogy az Anglia felé araszoló kamionokat feltörik az immáron semmivel sem törődő és semmitől, csak a visszatoloncolástól rettegő bevándorlók?
Meg kell szoknunk az európai városokat, parkokat, pályaudvarokat ellepő idegenek látványát? Meg kell szoknunk a félelmet?
Igen. Meg. És azt is tudjuk, mi vezetett idáig. A globális tőkés világgazdaság mohósága vezetett idáig. A nyugati politika farizeussága, aljassága, gazembersége.
Az Egyesült Államok semmivel sem törődő, elviselhetetlen, önérdek-érvényesítő erőpolitikája és mérhetetlen ostobasága vezetett idáig.
A nyugati ember mértékvesztése vezetett idáig. Az istentelenség, a jövőtlenség, a fogyasztás primátusa, a lassú, ám feltartóztathatatlan elhülyülés vezetett idáig. Disznóvá változtatva zabálunk Kirké szigetén, és várjuk Hermészt, az istenek hírnökét, hogy hozza el nekünk a megváltó gyógyfüvet.
Talán már elhozta. Talán a ránk özönlő bevándorlók lesznek a gyógyszereink. Tőlük fogunk kijózanodni, és disznóból visszaváltozni emberré. Talán miattuk tanulunk majd újra mértéket, megtanuljuk újra megbecsülni a világunkat, egymást, a civilizációnkat, az Istenünket, a múltunkat és a jövőnket, az időt, a kultúrát, a porillatú, félhomályos könyvtárakat, a lassú délutánokat, a maradék erdőket, a vizet, a csöndet, a kenyeret, a hagyományokat, nagyszüleink elfelejtett összes bölcsességét.
Vagy elpusztulunk.
S abban ez is benne lesz: „A jogvédők számára nem elvi, pusztán mennyiségi kérdés, hogy adott esetben száz vagy százezer bevándorlóról van szó, s hogy azok egyetlen év vagy egy évszázad leforgása alatt érkeztek, mindez nem érinti az általuk védelmezett jogelv univerzális érvényességét. Akkor sem, ha az emberiség történetében ismert legnagyobb arányú népvándorlás, amely történetesen épp napjainkban zajlik, rövid idő alatt eltünteti a föld színéről az európai kontinensen kialakult jellegzetes civilizációt, vívmányaival együtt, amelyek közé az egyén önrendelkezésével és az emberi jogok egyetemességével kapcsolatos meggyőződés is tartozik.
A liberálisok minden esetben tiltakoznak a külföldiek bevándorlását és letelepedését korlátozó intézkedések ellen, mondván, mindenkinek joga van eldönteni, hol akar élni, s ebben nem akadályozhatják meg a választott területen már ott élő közösség tagjai.
Miért is nem? Azért, mert a politikai közösséghez (nemzethez) tartozás nem jelent többet szabadon létesíthető és megszüntethető jogviszonynál, tehát nem korlátozhatja egy olyan alapvető egyéni jog érvényesülését, mint a lakóhely szabad megválasztása.
Akik így gondolkoznak, tagadják, hogy egy nemzet több volna az állampolgárok pillanatnyi összességénél, hogy azonosulást követelhet a közös vállalkozás céljaival, ahogyan még a 19. századi liberálisok vallották, és erre hivatkozva, sajátos érdekek szerint mérlegelheti új jövevények befogadását vagy elutasítását.
Mondanom sem kell, hogy ez ma Európában lét és nemlét kérdése mindazok számára, akik ragaszkodnak az identitásukat meghatározó közösség megszokott életformájához, és úgy találják, hogy a gyors ütemű és tömeges bevándorlás azt gyökeresen felforgatja, lehetetlenné teszi.” (Lányi András, író, filozófus, filmrendező : Eltorzult liberális alkat, zsákutcás rendszerváltozás)
Lányi András tökéletesen összefoglalta a lényeget. Csak legyen képességünk felfogni…
Forrás:patriotaeuropa.hu
Tovább a cikkre »
