Az első: a Columbia Egyetem hallgatója, bizonyos Nissy Ayia azt hangoztatja, hogy azért képtelen elvégezni az egyetemet, mert túl sok fehér szerző művét kell elolvasnia, és ez súlyos érzelmi traumákat okoz neki.
Mindez egy vitaesten hangzott el, amelynek már a címe is sokatmondó: „Faj, származás és egyetemi élet.”
A második: a norvég gyermekvédelmi szolgálat, a Barnevernet egy keresztény család mind az öt gyermekét elvette a szülőktől (köztük egy szoptatós csecsemőt), mert a vád szerint „radikálisan keresztény módon nevelték a gyermekeket”. A Bodnariu család (a név hangzása alapján feltehetően bevándorlókról, valószínűleg románokról van szó) gyermekeit úgy vitték el, hogy a szülők azt sem tudják, hol vannak a kicsik. A vádak között később az is felmerült, hogy a szülők, Ruth és Marius verték a gyerekeket. Erről persze nem tudunk semmi konkrétumot, így azt sem tudhatjuk, ez egyáltalán igaz-e, illetve, hogy mit is kell ez alatt érteni. A gyerekek kaptak életükben egy pofont, vagy rendszeresen verték őket? Mindenesetre a gyermekvédelmi szolgálat saját honlapján azt írja, hogy minden problémás esetben először segítséget kell nyújtani a szülőknek, és ha már mindez eredménytelen, akkor lehet a gyerekeket állami gondozásba venni vagy nevelőszülőknek adni.
Ruth és Marius nem érdemelte ezt meg. Ők túl keresztények…
A harmadik: Nagy-Britanniában egy bizottság hosszas kutatások után arra a következtetésre jutott, hogy ideje „szisztematikusan keresztényteleníteni” az országot. Gondolatmenetük szerint mivel egyre kevesebb a keresztény, és egyre több a muszlim, ezért új vallási egyezségre van szükség, hogy a nem keresztények szava is hallatsszon. Kijelentik, hogy a vallási iskolák megosztók, ezért eltüntetendők. Azt akarják, hogy a Lordok Házában kevesebb anglikán püspök legyen, és ezek helyét adják át imámoknak meg rabbiknak, és ezentúl a brit uralkodó koronázásán ne csak keresztény papok vegyenek részt. Azt is szorgalmazzák, hogy ne vegyék túl szigorúan a hatóságok a terrorellenes politikát, és az egyetemeken a diákok a mégoly radikális nézeteiket is hangoztathassák minden retorzió nélkül. Felszólítják a kormányt, hogy ne a jó muszlim/rossz muszlim ellentétpárban gondolkodjon, hanem közeledjen a muszlim közösségekhez, köztük a radikálisokhoz is.
A negyedik: egy bizonyos Justin Renel Joseph beperelte a New York-i Metropolitan Múzeumot, mert szerinte az ott kiállított A Szent Család angyalokkal című, Sebastiano Ricci olasz barokk festő festette mű a 17. századból „súlyosan rasszista és antiszemita”. Mégpedig azért, mert a képen látható kis Jézus fehér bőrű és szőke. Justin Renel Joseph szerint pedig, mivel ő közel-keleti zsidó, ez neki súlyos emocionális és pszichológiai fájdalmat okoz, mert Jézus nem nézhetett ki ilyen „árjának”.
Mondhatjuk, ez csupa-csupa jelentéktelen extremitás. Mondhatjuk, de ne mondjuk. Mert mindez már régóta összeállt kritikus tömeggé. A világ ma legveszélyeztetettebb kisebbsége a keresztény fehér ember. Eközben a pápa, aki Szent II. János Pállal ellentétben nem nagyszerű és nem csodálatos pápa, hanem, úgy tűnik, küldött és megvett ember, vérlázító dolgokat mond a muszlimok befogadásának szükségességéről, és egy szava sincs az üldözött és bántott keresztényekről.
S mivel összeállt a kritikus tömeg, ideje a lázadásnak. A keresztény ember és a katolikus egyház lázadásának. Akkor is, ha a katolikus egyház lázadása például fogalmilag kizárt. De ez sem igaz! Hamvas Béla írja a Machu Picchuról szóló esszéjében:
„A lázadás is a vallás egy neme. Amíg az ember a szükségszerűség megváltoztathatóságában hisz – és mi egyéb a lázadás, mint ez a hit? –, addig bízik a magasabb erő gondoskodásában, bízik abban, hogy az élet mégiscsak jó, szép, változatos, élvezetes, gyönyörű, olyan gyönyörű, hogy csak egy isten ajándéka lehet. De abban a pillanatban, amikor e hit megszűnik, mindennemű vallás elfoszlik. Istenekben való hit: korlátolt agyrém! Istenek! Nincsenek istenek! Szükségszerűség van. Csak át nem léphető szabályok vannak, kényszerek, megkötött, nehéz tehetetlenség van – részvéttelen, lassú, irtózatos erőknek való kiszolgáltatottság: s ezek között az emberélet fölösleges, és rettentően hiábavaló.”
Ezt kell végig gondolnunk. S hogy a hitetlenség és idegenség konkvisztádorai képesek lesznek-e elpusztítani egy kétezer éves civilizációt. Úgyhogy emeljük fel szívünket, és ne felejtsük el, hogy Jézus sem volt rest korbácsot használni a kufárok ellen. És ezek nem kufárok. Ezek gyilkosok. A családjaink, a múltunk és jövőnk, a hitünk és kultúránk gyilkosai. Hát akkor, mire várunk?
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
