A sokszor mesterségesen kreált kisebbségek (ld. genderek) alapjogainak szélsőséges és dogmatikus védelme azonban egy idő után – konkrétan napjainkra – a többség jogainak rovására megy.
Egy állam szuverenitására ma már nem csak más államok vagy nemzetközi szervezetek, de eszmék és éppenséggel az azok bűvkörében élő „nem kormányzati szervezetek” is veszélyt jelentenek.
Frappáns felvetéssel állt elő a Lengyelország ellen jogállamiság-eljárást kezdeményező, majd a migránsok kötelező szétosztását megszavazó Európai Parlament ülésének előestéjén Nigel Farage. A brit politika „fenegyereke” – rendkívül tehetséges szónok, aki a Brexit „elérésével” értelmetlenné tette egyébként pártja létét – EP-s kollégáinak írt levelében kezdeményezte, hogy azok valljanak színt a Soros-féle alapítványi hálózathoz való viszonyukról, és hogy a kapcsolati háló felderítésére a parlament állítson fel egy különbizottságot.
Bár a használt tónus és az őszinteség az eurokrácia brüsszeli madárnyelvéhez szokott füleknek talán túl keresetlen, a UKIP-es politikus nyilván releváns témát vetett fel, méghozzá igenis megfelelő nyelvezettel. Farage ugyanis nem is annyira Sorosról, mint inkább a nyílt társadalom eszméjéről elnevezett alapítványi hálózatról beszélt. És bár napjainkban Soros György neve fémjelzi ezt a kripliséggel vegyes ellen-utópiára emlékeztető ideológiát, – ahogy az angol mondja – „van egy pontja” Farage-nak. Ugyanis nemzetközi spekulánsok ide vagy oda, Soros Györgynél sokkal veszélyesebb a nyílt társadalom eszmerendszere maga. Soros pályafutása ugyanis a biológia törvényszerűségei okán egyszer véget fog érni, a nyílt társadalom eszméje azonban itt marad közöttünk. És azon szervezeti infrastruktúra és hálózat is, mely osztja e szellemiséget: mint amilyenek a különböző, a demokráciát, médiaszabadságot, jogállamiságot méricskélő szervezetek (tudják, a „nagy tekintélyű” Human Rights Watch, Human Rights First, Freedom House), és honi „jogvédő kistestvéreik”, az Amnesty, a Helsinki vagy a TASZ.
Ezen ideológia teljesen nyíltan képviseli a nemzetállami szuverenitás lebontásának célját és százfejű hidraként működő szervezeti rendszere ehhez valóban professzionális módon dolgozta ki és használja báránybőrbe bújtatott farkasként az emberi jogok univerzális eszméjét. Mindezek okán egyáltalán nem érdemtelen felvetni a kérdést, hogy ezen világnézeti alapállás, illetve az ezen alapállásból a nemzetállami keretrendszer ellen aktívan tevékenykedők vajon milyen befolyással van(nak) egy állam szuverenitására, a szuverenitásból eredő egyes hatáskörök gyakorlóinak – végrehajtó és törvényhozó hatalmak – tevékenységére? Ha egyszer Karl Popper alapján Soros „továbbfejlesztette” a nyílt társadalom gondolatát, és önnön bevallása szerint is e gondolati körrel szimpatizálva nevezte el alapítványi hálózatát, mely hálózattal a társadalom elhivatott mérnökei és emberi jogi papjai szorosan együttműködnek, akkor igenis releváns pár felvetés. Például, hogy osztják-e azon nézetet, miszerint világunk tételezett és nagybetűs Fejlődéséhez a globalizáció révén, a „mi” és az „ők” megkülönböztetésére alapuló nemzeti-etnikai alapuló viszonyrendszer felszámolásával juthatunk el? Tényleg úgy gondolják-e – ahogy Soros György –, hogy „a nemzeti szuverenitásba vetett hit [bűnös, a fejlődés útjában álló] gátló tényező”? Ha nem, akkor tudatosan vagy csak egy folyamatos önkívületi transzállapotnak köszönhetően folytatnak e „civil purifikátorok” olyan tevékenységet – az emberi jogok, az egyenlő bánásmód, a diszkrimináció-mentesség hívószavaival leplezve –, mely egyértelműen a nemzeti lét nélküli, totális egyenlőségelvűsdin alapuló falanszter-társadalomhoz vezet?
Ugyanis ahogy a posztmodern progresszióval, úgy a nyílt társadalommal és az emberi jogi fundamentalizmussal is az a baj, hogy a szó legszorosabb értelmében „túlérzékenyítik” a társadalmat. Túllépve a józan ész keretein, nem állnak meg a valóban védendő csoportok felemelésének jószándékánál, hanem – kihasználva a nyugati civilizációt egykoron büszkén építő országok önmagukra erőltetett bűntudat-kultuszát – minden értéktételezést, a „jó” és a „rossz” bármiféle megkülönböztetését (valakire nézve) sértőnek, bántónak találják. Ezért a normalitást hol nyelvpolitikai, hol „társadalmi mérnöki”, hol jogi eszközökkel tiltani, illetve „korrigálni” akarják. A sokszor mesterségesen kreált kisebbségek (ld. genderek) alapjogainak szélsőséges és dogmatikus védelme azonban egy idő után – konkrétan napjainkra – a többség jogainak rovására megy. A többségnek meg kell tagadnia történeti identitását, hagyományát, szokásait, el kell dobnia bevett társadalmi intézményeit – mert azok (pl. a normális család, a zsidó-keresztény kultúra szimbólumainak tisztelete stb.) valakit vagy valakiket bizonyosan sértenek. Ahogy az A pusztító c. film disztópikus világában 2032 steril korszellemeként elhangzik: „Minden, ami nem tesz jót, az rossz. Tehát tiltott”. És mivel mára megszüntették a „jó” és a „rossz” közötti különbségtétel „hagyományos” lehetőségét, az újbeszél világában persze ők döntik el, mi minősül minek.
Szóval a gond az az, hogy miközben a többség rovására az embereket túlérzékenyítik és a szuverenitás mellett kiálló nemzeti kormányok ügyeit piszlicsáré jogállamiság-eljárásokban boncolgatják, addig a nyugati civilizáció, azon belül is Európa önmagát, önmaga identitását, és ezáltal immunrendszerét építi le. Ennek hatására pedig Európa a világpolitikában egyre inkább jelentéktelen tényezővé kezd válni a múltjukkal, jelenükkel és jövőjükkel tisztában lévő, a „történelem végéről” szóló kamuzásokat be nem nyelő országokkal, civilizációkkal szemben.
És hogy erről ki tehet? Soros György? Nem. Pontosabban nem csak ő: a társtettes neve „ny”-nyel kezdődik és „ílt társadalom”-ra végződik.
Szánthó Miklós
vezető elemző, Alapjogokért Központ
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
