Ferdinandy György József Attila-díjas író két új kötete, a Tambo és a Szerecsenségem története intellektuális utazásra csalogatja olvasóját. Az előbbi a nyugati magyar író új írásaiból nyújt válogatást, az utóbbi az életműkiadás első köteteként az 1988-as magnum opust helyezi új fénytörésbe.
Ferdinandy György új írásait megjelentető könyvének címe: Tambo, vagyis az andoki-egyenlítői nyelvtörzsbe sorolandó kecsua indián nyelven pihenő. A cím ugyanakkor ellentmond a tartalomnak. A nyugati magyar emigráció József Attila-díjas szerzőjének kötete nem enged pihenni. Nem agresszíven, inkább jámbor következetességgel akadályozza meg, hogy ellazuljunk. Határozott „olvasóvezetéssel” végigvisz az 1935-ben született elbeszélő életén, miközben egy percig sem hagyja lankadni a figyelmet.
Az új kötet alapvetően a gyermekkora összpontosít. A második világháborút követő belgiumi fél év maradandó emléket jelent az elbeszélőnek. Mint köztudott, a nagy világégés után ide vitte a Magyar Vöröskereszt felerősíteni a magyar gyermekeket. Ferdinandy újra és újra visszatér műveiben erre az időre. A témával foglalkozó filmforgatókönyv (A fordulat éve) után egész novellát (La Patrie Belge) szentel a Benelux államban, egy ottani gyárosnál eltöltött időszaknak. „Íme, miért hagytam félbe, miért nem próbálom újra megírni második hazámat, Belgiumot?” – kérdi az utóbbi írás végén. (A legutóbbi kötete, a Könyv a világ végén szintén foglalkozik a belgiumi évekkel az Apa, a Két szerelem és a Kegyetlen kamaszkor című szövegeken keresztül.) Pedig nem sorsfordító az élmény, inkább sorsindító. Megtanította őt talpra állni, ráeszmélni arra, hogy igazán csak magára számíthat.
Ferdinandy élete bővelkedik a fordulatokban, végtére is huszonegy éves, amikor 1956-ban, mintegy kétszázezer társával együtt, elhagyja a hazáját. Ám gyorsan rájön: a hazából elmenni lehet, de elhagyni képtelenség. A Tambo ciklusai is rávilágítanak, hogy lázas igyekezettel próbál francia íróvá lenni, kísérletet tesz erre a karibi Puerto Rico szigetén, majd a nyugdíjas élete színhelyéül választott Floridában is. Ám fájdalmasan kell tudomásul vennie, hogy íróvá csak anyanyelvén válhat az ember. Hiába ír, hiába jelennek meg a kötetei, mintegy tizenöt évig nem jöhet haza a szocialista Magyarországra. Amikor pedig (rövid időre, látogatói vízummal) megérkezik, azt látja, hogy más lett az ország, más a szelleme annak, amit egykor elhagyott. Családja, baráti köre, irodalmi egzisztenciája ekkor már a távolhoz köti.
Új kötete hűen dokumentálja, hogy a nyugati országokban (Németországban, Franciaországban, majd Puerto Rico szigetén) sorra jelennek meg könyvei, így megválik a nyolc franciaországi éve alatt felépített egzisztenciájától és karrierjétől is. Nem hozott rossz döntést, mert a szigeten egyetemi professzor lett, és az 1980-as évek második felétől „bedolgozta” magát a hazai magyar irodalom élbolyába.
Nyolcvanöt éves volt, amikor megírta ezt a könyvet. Éppen abban a korban, amikor az ember szép magyarsággal, tiszta gondolatokkal rögzíteni tudja az életemlékeit. Igazi novella- és jegyzetgyűjteményről van szó, de a magukban is megálló fejezetek logikusan lépnek át a következőkbe, felrajzolva ezáltal egy komplett életutat. Külön érdekessége a könyvnek, hogy gyermeki könnyedséggel viszi át az olvasót az egyik történelmi korból a másikba, az egyik földrészről a másikra. A szerző egyszerre tudja jelenlévővé tenni mai lakóhelyét, Miamit és az Óhazát.
Nem csak magáról ír, a kötet végén figyelmet szentel a koronavírus-járványnak, valamint kortárs írók munkáinak. Ezzel is jelezve: nem szakadt el a hazai irodalomtól, nyomon követi eredményeit. Időskori írásait olvasva könnyen megállapítható, hogy Ferdinandy magyar író, aki távol él a szülőföldjétől, de álmodni csak magyarul tud.
Sőt, Ferdinandy annyira fontos része a magyar irodalomnak, hogy az Európa Könyvkiadó, a szerző műveit gondozó újságíró, Navarrai Mészáros Márton munkájaként, életműkiadásban kezdte el (újra)megjelentetni a legfontosabb műveit. Elsőként a Szerecsenségem története című kötet látott napvilágot a patinás kiadó elegáns, védőborítós darabjaként 2021 nyarán, őszén, akárcsak az új szövegeket felvonultató Tambo.
Itt, a Szerecsenségem története kapcsán megkerülhetetlen, hogy elmondjuk: Navarrai Mészáros Márton az általa legfontosabbnak tartott Ferdinandy-köteteket veszi nagyító alá, azokat fésüli át, javítja az esetleges nyelvtani, helyesírási eltéréseket, pontosítja a sajtóhibákat. (A szerző itt előszót írt a kötethez, az újságíró mind a Tambo, mind a Szerecsenségem története esetében magyarázó utószóval zárta le a munkákat.) Számomra azért is fontos ez az elbeszéléskötet, amely eredetileg 1988-ben jelent meg a Magvető Kiadónál, mert részletesen megrajzolja azt a Ferdinandyt, akit sokan nem ismerhettünk, vagy akit mára elfeledtünk. Hiába tudok sorsának az utolsó harminc évben történt alakulásáról, ebben az intellektuális prózafüzérben mégis a „másik” Ferdinandyt látom.
Kortársként gyermekkorunkban hasonló élet jutott nekünk. Ő a Budapest fölé magasodó Sas-hegy árnyékában viselte a nincstelenséget, én falun, majd a városba vetődve keresgéltem a zsebemben legalább egy fagylaltra valót, de nem találtam. Ő egy korán tehetetlen beteggé lett orvos fiaként vált gyakorlatilag „egyszülős” gyermekké, öccsével és húgával együtt az édesanyja tartotta el. Nekem apám, anyám megvolt, de a városban, a kollégiumban szülők nélkül nevelkedtem. S mindketten más-más úton jutottunk el az egyetemig, az ELTE bölcsészkaráig. Aztán beköszöntött az 1956-os forradalom, amelyben mindketten felvonultunk.
Én maradtam, Ferdinandy elment. Már decemberben átlépte a határt, és Franciaországban kötött ki. Ott fejezte be az egyetemet, ott írta meg irodalomtörténeti doktori disszertációját. Húszas évei végén Puerto Rico szigetére költözött. Elindult egy úton, ami miatt mi, az itthon maradottak irigyeltük…
Az első évek a szabadságot, a kötetlenséget hozták el számára. Ha nem is teremtődött meg az egzisztenciája, ha követnie is kellett minden elköltött fillér útját, a lehetőség biztató volt. Maga írja Üresjárat című prózájában: „Nem először érzed valahol útközben otthon magadat. Hányszor nyilallt beléd: itt kellene élned! A Krutenau peremén (a Rajna fölött fehér párában kelt fel a nap), a Borinage sivár salakhegyei alatt. A Horta egykocsis villamosán, Malaga mélyén, vakító fehérre meszelt sikátorokon. Itt kellene élned! Azután elutaztál, és cipelted tovább szerelmeidet, az idegen városokat.” Ideje lenne megállapodni, rendezni élete státuszát. Lépéseket tesz, de a sors közbeszól: „Madarak mocorognak, a hűs lombok között máris robban a nap. Kihúzták, hogy »állampolgársága magyar«, amikor a népköztársaság követségén megkérvényezted a vízumodat. Azt írták be a helyébe – tévesen –, hontalan. Akkor elszorította a torkod a szégyen, ma, itt az Aguilera sarkán pedig majdnem elneveted magad. Hontalan? Hiszen a tiéd a világ! A szülővárosodban egyetlen percre nem érezted ilyen jól magadat.” (Üresjárat)
Érzi, talán tudja, máshol feladat vár rá. Áthajózik a tengeren, Puerto Ricóra érkezik, ahol – mint arról a kötet címéül szolgáló elbeszélésben beszámol – megtalálja a magyar kolóniát: „Lejegyeztem a szigetvilágban kallódó magyarok életét, letisztáztam a kézirataimat. Néha már-már úgy tűnt, hogy összefüggő kerek egésszé áll össze, amit immár negyedszázada minden átfogó terv nélkül, a saját vigasztalásomra írok.” Egyetemi tanárként a munka hajtja, de amikor délben elindul a kampuszra, már ötórányi munka áll mögötte. Időközben elválik francia házastársától, újranősül a szigeten, és gyermeke születik egy karibi asszonytól. Sokáig mégis fogva tartja a magány.
Aztán az 1980-as évektől elkezdi számba venni a hivatalos magyar irodalom. Az évtized vége felé hazaköltözik Budára, de azért meghagyja magának az egérutat az Új- és az Óvilág között. Nem véletlenül: nem egészen azt kapja a hazájától, amire számított. Az irodalmi sikerek kárpótolják – rendszeresen megjelennek a művei, sok kitüntetésben van része, szeretik az olvasók is. A hétköznapok mégis szürkébbek, olykor hazugabbak, mint egykoron. És itt, ebben a „szép, új világban” megkísérti a hontalanság érzése.
De nem rokkan bele, mert rájön, hogy igenis létezik a hazája, csak nem földrajzi méretek között, hanem a szívében. Otthona ugyanis az irodalom.
Ferdinandy György: Tambo. Rövidprózák, jegyzetek. Magyar Napló, Budapest, 2021;
Ferdinandy Görgy: Szerecsenségem története. Európa, Budapest, 2021
Szerző: Bán Béla
Fotó: Bánkövi Dorottya
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. január 23-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
