Varga Lajos váci segédpüspök december 5-én ünnepelte 75. születésnapját. Életét végigkísérte a lelkipásztori szolgálat és a tudományos munka; vallja, hogy mindkettő gazdagította. 75. életévét betöltve is tele van tervekkel. A Lélekjelenlét podcastsorozat 18. adásában Takács Bence beszélgetett az ünnepelttel.
– Excellenciás püspök úr, nagyon köszönjük, hogy elfogadta a meghívást. Egy Sík Sándortól származó verssel szeretném indítani ezt a beszélgetést: „Embernek lenni / Csak-embernek, semmi egyébnek, / De annak egésznek, épnek, / Föld-szülte földnek, / Isten-lehelte szépnek”. Embernek lenni, csak embernek, semmi egyébnek. Ez mekkora kihívás?
– Az embernek megvan a szabad akarata, meghatározhatja a saját életét. Ennek lehet az a következménye, hogy életében Isten akaratát teljesíti és lehet az ellenkezője is. De az Isten kivezetheti az embert a bűnből is az üdvösségre, hiszen ezt tanúsítja számunkra a megváltásnak a története.
Az ember élete nem teljes, legalábbis ezen a Földön. Amennyiben emberségünkben teljesebbé szeretnénk lenni, akkor ehhez mindenképpen hozzátartozik az Úristennel való kapcsolatunk, mert hiszen azt erőteljes hittel valljuk, vallom én is, hogy
Az is ott van a mi hitünkben, hogy életünknek a teljességét tulajdonképpen az örök üdvösségben nyerjük el. Remélhetőleg életünk folyamán egyre inkább teljesebbé válunk Isten szándékai szerint a jó cselekedetekkel, erényeknek a gyakorlásában.
(…)
– Most szeretnénk belelapozni az Ön pályafutásába: ’50-es, ’60-as éveket írunk, amikor igent mond az Egyháznak. Az nem volt egy veszélytelen időszak.
– 1950-ben születtem. A legveszélyesebb időszak az 1950 és 1953 között volt, amely Sztálin halálával zárult. 1957-ben kezdtem iskolába járni, és azt kell mondani, hogy akkor a vallásos környezet, annak ellenére, hogy hivatalosan egy ateista államban éltünk, sokkal jobban jelen volt, mint most.
Budapesten, Rákospalotán éltünk, a tanáraink nagy része templomba járó volt, de erről nem beszélhettek. 1948-ig volt kötelező hitoktatás, és csak 1948-ban kezdődött el az egyházi oktatási intézmények államosítása. De ebben az időszakban még a társadalom nagyobb része értékelte a vallásosságot, tehát az ember egy olyan légkörben nőhetett fel, amikor azt kellett tudomásul venni, hogy a hitről hivatalos helyeken nem lehet beszélni. Ez a vallásos emberek között összekötő kapocs volt.
Ezzel párhuzamosan megjelent egy másik közeg is, a házmegbízott, tömbmegbízott, akik a kommunista párt tagjai közül kerültek ki, és feladatuk volt az emberek életének megfigyelése. De lehetett tudni, hogy ki előtt lehet beszélni és ki előtt nem lehet beszélni.
1972-ig voltak koncepciós perek az Anyaszentegyház különböző képviselői ellen. Péteri püspök úr (Pétery József váci megyéspüspök 1942-től – a szerk.) nem gyakorolhatta a tisztségét, nem vezethette az egyházmegyét, mert az államhatalom félreállította; és ahhoz valóban bátorság kellett, hogy iskolai hittanra beírassanak bennünket. Szüleim ezt vállalták.
Az ember tisztában volt azzal, hogy a társadalmat kettéosztotta a pártállam kommunistákra és vallásos emberekre.
Amikor egy erős, ellentétes pólus is ott van az embernek az életében, az a saját meggyőződésének a kimunkálását jobban elősegíti, mint amikor az ember egy közömbös társadalomban él. Tehát a pártállamnak volt egy ilyen hatása, amelyik kifejezetten erősítette a vallásos öntudatot.
– Mikor és hogyan döntött a papság mellett?
– Elgondolkodtam azon, amik a hittanórán elhangzottak. Az is erőteljesen jelen volt, hogy a tízparancsolat nagyon erősen megtartandó. Ez a légkör vitte az embert azok felé az értékek felé, amik az Anyaszentegyházban megvannak. Egyik alkalommal az egyik hitoktatóm prédikációja azt váltotta ki bennem, hogy minden vasárnap járuljak szentáldozáshoz és havonként gyónjak meg, és ez volt a fordulat, ami aztán elvezetett egy teljesen öntudatos élethez. 1974-ben szenteltek pappá.
Ezért sokat foglalkoztam az ifjúsággal, ami akkoriban megpróbáltatással is járt. Volt olyan alkalom, amikor még újpesti káplán koromban az ifjúsági hittanosoknak szerveztem kirándulást, de a civil ruhás rendőrök követtek és végül nem engedtek tovább a fiatalokkal, mert nem voltam pedagógus. Így az ifjak maguk mentek el aztán a hegyek közé. Budapest területéről ezt követően távoznom kellett.
(…)
– Van egy kulcsmondat az életében, amely arra utal, hogyha fölmegy a kilátóba, messzebb ellát, mint a hegy tövénél.
– Igen, ez a püspöki jelmondatomra utal: Az őr mindig kiemelkedő ponton áll. Ez így is van, ha fölmegy az ember egy magaslatra, akkor messzebb lát. De ez értendő abban az értelemben is, ha az ember fölülről nézi a dolgokat, főként Isten szemével nézi a dolgokat, vagy az Anyaszentegyház szemével, akkor azok másként festenek, vagy ha az ember az örök élet szempontjából vizsgálja a jelen életet, akkor az szintén másként fest.
(…)
A teljes beszélgetés lejegyzett változata IDE KATTINTVA elolvasható.
A podcast a Spotify felületén is meghallgatható.
Forrás és fotó: Váci Egyházmegye
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
