Az Antarktisz létezését már évszázadok óta sejtették, de először Carsten Borchgrevink (1864–1934) norvég biológus volt az, aki valóban a lábával is érintette a hatodik világrész „szárazföldjét”. Idővel persze nemcsak a férfiak, hanem a szebbik nem képviselői is megjelentek itt. Köztük volt egy magyar nemzetiségű is, aki azonban Új-Zéland képviseletében töltött el néhány hónapot a Ross-szigeten kialakított Scott- és az USA által működtetett McMurdo kutatóállomáson, ahol tíz évig (1962–1972 között) egy kisebb atomerőmű segítségével energiát termeltek a sósvíz-desztillációs üzem számára. Különböző műszaki problémák miatt azonban az atomerőművet leállították és hagyományos dízelgenerátorokra cserélték.
A Déli-sark térségében csakis tudományos tevékenység folyik, ebbe kapcsolódott be Farkas Edit (1921–1993) meteorológus is, aki az ózonréteg megfigyelésével foglalkozott és ezen a területen az egyik legelismertebb kutató volt.
A család – elsősorban Farkas István korábbi tevékenysége miatt – jobbnak látta elhagyni Magyarországot és 1949-ig Ausztriában igyekezett boldogulni, majd 1949-ben a Dundalk Bay nevű hajó fedélzetén kivándorolt Új-Zélandra. Edit magyar diplomáját nem honosították, ezért előbb egy kórház konyhájában dolgozott, majd a wellingtoni Tudományos Kutató Intézet könyvtárában kapott állást.
Munkája mellett elvégezte a Victoria Egyetem fizika szakát és 1952-ben MSc diplomát szerzett. Ez lehetővé tette számára, hogy az új-zélandi meteorológiai szolgálat, kutató meteorológusként állományába vegye.
Fő szakterülete a légkörkutatás, a sztratoszféra szennyeződésének és anomáliásan ingadozó ózonrétegének a megfigyelése és elemzése volt.
1975-ben kapott lehetőséget arra, hogy az ózonréteg dinamikáját az Antarktiszon tanulmányozza és az ottani személyzetet a műszerek használatára megtanítsa. Más véleményekkel szemben Farkas Edit soha nem fogadta el az „ózonlyuk” fogalmát és úgy találta, hogy a magaslégkör ózontartalmának változó idő- és térbeli eloszlását elsősorban a sztratoszféra rendellenes dinamikája okozza, az emberi tevékenység ebben csak csekély szerepet játszik.
Utolsó hónapjait már kórházban töltötte, itt hozzátartozói rendszeresen váltakoztak mellette. Kedvenc kutyáját, Portiát is beengedték az ágyához, és a hűséges eb 1993. február 3-án, hajnali négy órakor nyüszíteni kezdett, majd csaholva kirohant a szobából. A zajra az ügyeletes orvos is előkerült, aki megállapította a halál beálltát. Temetésén a wellingtoni magyarok vezetője, Szentirmay Pál így méltatta Farkas Editet:
Konyhai mosogatólányból lett nemzetközi hírű tudós, aki idegen földön, idegen környezetben szerzett igaz megbecsülést magának és nemzetének.”
Kéziratos feljegyzéseit, visszaemlékezéseit és egyéb relikviáit a Magyar Földrajzi Múzeum őrzi.
Megjelent a Magyar7 2023/7. számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
