A magyar popipar Koncz Zsuzsa és Szörnyű Levente óta nem képes kilépni az ellenállásból, ha meg valaki megteszi, azt a toleranciatábor legnagyobb dicsőségére rögtön kirekesztik, megbüntetik.
Ennek az ellenállásnak a Kádár-rendszerben volt értelme, mert ellenzék híján csak a különböző művészeti ágakban lehetett kifejezésre juttatni, hogy az embernek tele már a töke az egésszel. De mit kezdjünk ugyanezzel egy demokráciában? Puszta modorosság marad, és mindezt elvárásként megfogalmazni meg egyenesen idiótizmus.
Iszonyú vicces, amikor a liberálisok egyetlen lehetőséget sem mulasztanak el saját maguk lejáratására. Mintha tényleg csak azért léteznének, hogy az épeszűeket szórakoztassák, és ez – a jelek szerint – egy cseppet se zavarja őket. Ez valahol könnyebb út, mint fordítva, amikor te tudod magadról, hogy hülye vagy, de más nem. Mert abból ügyet csinálni, hogy XY zenekar fellép este egy olyan rendezvényen, ahol délelőttönként politikusok adnak elő önmaguknak és másnapos újságíróknak, az talán a legszánalmasabb kortárs hiszti.
Igen, még az ecetfák ölelgetésen is messze túltesz.
Személyes megjegyzés: én köpöm a Quimbyt (továbbiakban Kimbi) és ezen az sem változatot, hogy felálltak arra a színpadra, melyen másnap délelőtt a nagy fehér törzsfőnök tartott osztályfőnöki órát. Fordítva ez – a nem épelméjűeknél – nem működik, ők eddig szerették a Kimbit, már nem. Egészségükre.
A liberális tényleg fura egy állatfaj, mert pont az ellenkezőjét cselekszi annak, mint amiről létük szól(na). Hogy egy példát hozzak erre, rendkívüli módon meghatódnak, mikor olvassák, hogy valamelyik világháborúban, a karácsonyi tűzszünetben képesek voltak a közlegények kirajzani és barátkozni, sőt, egyenesen focizni egymással, amiről minden más esetben csak az jut eszükbe, hogy Orbán hobbija meg a lélegeztetőgép. Ha ezt ma követnék el a közlegények, akkor őket a lövészárokba visszaérkezvén nem dicséretben, hanem hadbírósággal és főbelövéssel jutalmaznák őket.
Hogy a Kimbi még meg is sértődött ezen a basztatáson, az a marcipán a kárörömtortán. Mert – jótanácsként mondom – belső ellenségre nem akkor vadászunk, amikor ketten vagyunk összesen. Akkor felesleges, mert a végén egyedül maradunk az ecetfával és próbálhatjuk az alattunk megbúvó hathetes kutyaszart beszervezni ellenzékinek. Az meg nem fog menni, mert a kutyaszarnak van önérzete, ha már azt rútul kihasználtuk, hogy a fa nem tudott elhúzódni.
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
