„Lehet, hogy az Egyház látható egysége még nincs karnyújtásnyi távolságban, de valahol a horizonton már megjelenik” – vallja Fabiny Tamás, az Északi Evangélikus Egyházkerület püspöke, aki január 31-én a budavári evangélikus templomban istentisztelet keretében búcsúzik az egyházvezetői szolgálattól. Az ökumenikus imahét előtt beszélgettünk vele.
– Mesélne az életéről olvasóinknak?
– Édesapám is lelkész volt. Szüleimnek nem volt könnyű az élete a háború után kialakuló diktatúrában. Édesanyám családját kuláknak minősítették, őt kicsapták az egyetemről. Eredetileg jogot végzett apám a megtérése után azzal a tudattal járt a teológiára, hogy polgári származása miatt aligha szentelik lelkésszé. Egy Csögle nevű kis Veszprém megyei faluban aztán engedélyezték a szolgálatát. Hatéves koromig itt éltünk, ekkor apámat Miskolcra helyezték, én ott kezdtem iskolába járni. Amikor 1968-ban kinevezték az egyháztörténelem tanárának az evangélikus teológiára, Budapestre jött a család. Középiskolába a Veres Pálné Gimnáziumba jártam. Szinte az utolsó pillanatig angol–magyar szakra készültem, ám egy alkalommal volt egy erős hitélményem, ami gyökeresen átalakította az életemet.
A Budavárban, ahol most hivatalból parókus lelkész vagyok, egy nagyon eleven ifjúsági kör működött, a későbbi püspök, Gáncs Péter vezetésével. Ez egy intellektuális, ugyanakkor hittel teli közösség volt. Civilek is tartottak igemagyarázatot. Egyszer egy egyetemista fiú a római levélnek arról a mondatáról beszélt, hogy „a teremtett világ sóvárogva várja Isten fiainak megjelenését” (Róm 8,19). Villámcsapásszerűen ért engem – ez körülbelül 1976-ban volt –, hogy
A teológiát 1977–1982 között végeztem. A lelkészhiány miatt mindössze huszonhárom évesen egy nagy szórványnak lettem önálló lelkipásztora. Vasárnaponként Siófokon, Kötcsén és egyéb helyeken öt istentiszteletet tartottam. Lelkesen mentem előre, szinte szárnyaltam, de persze voltak próbatételek is. Elég hamar megkerestek a Belügyminisztériumtól, hogy működjek együtt velük. Nagyon nem szerettem volna, s végül a püspököm és édesapám segítségével sikerült is visszautasítanom őket. Bár nem volt könnyű az elmúlt rendszerben a lelkészi szolgálat, nagyon sok lelkesítő élmény ért ezen évek során.
A Lutheránus Világszövetség 1984-ben Budapesten rendezhette meg a nagygyűlését. Talán az ottani megszólalásaimnak, szolgálatomnak köszönhetően először Németországba, majd Chicagóba mehettem tanulni. Ezután visszakerültem Siófokra, majd Kőbányára hívtak, ahol tizenhárom évig szolgáltam, 1986-tól 1999-ig. Aktívan éltem meg a rendszerváltás időszakát: egyre bátrabban jelentkeztek az emberek a felnőttkeresztségre, konfirmációra. Lelkesítettek az országban zajló változások. Mindenütt ott voltam, ahol csak lehetett: az erdélyi falurombolás elleni tüntetésen, a március 15-ei megemlékezéseken, a bős–nagymarosi erőmű elleni tiltakozáson, Nagy Imre újratemetésén.
A fasori gimnázium 1989-ben indult, itt a gyülekezeti munkám mellett hitoktatóként dolgoztam, majd a teológiára hívtak, először óraadónak, később főállású tanárnak. Németországban doktoráltam, Erlangenben, a Debreceni Református Teológián habilitáltam, majd tanszékvezető lettem. Két hónappal egyetemi tanárrá való kinevezésem után – ez 2005-ben történt – megválasztottak az Északi Evangélikus Egyházkerület püspökévé. A szentelésem 2006. március 25-én volt Miskolcon.
– Biblikus teológusként, lelkipásztorként mit jelent önnek a Szentírás?
– Gyerekkoromtól kezdve természetes volt az otthoni bibliaolvasás. A Szentírás szeretete, ismerete az egész családunkat jellemezte. Emlékszem, nekünk, gyerekeknek édesanyám tartotta a bibliakört. Nagyon szuggesztíven tudta elmesélni a szentírási történeteket. Érdekes, hogy kamaszként úgy lázadtam, hogy titokban olvastam a Bibliát. Nem akartam, hogy tudjanak róla mások. Egyfajta intimitást láttam ebben. A lelkem mélyén tudtam, apám örülne annak, hogy igét olvasok, de amikor este benyitott hozzám, gyorsan rátettem a Bibliára egy földrajzatlaszt, hogy ne vegye észre.
Egzisztenciális jelentősége mellett az irodalmi, zenei és egyéb párhuzamok, összefüggések megtalálása és felfedezése is sokat jelent a számomra.
– Szóba került a művészet. Írásaiban, megnyilatkozásaiban sokszor említ irodalmi példákat, hivatkozik képzőművészeti alkotásokra. Ez csak illusztráció, vagy a művészet képes közelebb vinni bennünket a keresztény misztériumhoz?
– Az igehirdetésben, az üzenet továbbadásában nagyon sokat segít. Új asszociációs horizontokat nyit. Amikor irodalmi szemelvényeket használok a prédikációkban, az nem egy ornamentika, valamiféle díszítés. Pilinszky, Ady vagy József Attila nagyon tömören fogalmazza meg számunkra a lényeget. Az evangélikusok a képzőművészetet is sokra tartják, vannak ábrázolások a templomainkban, melyek segítenek a megértésben, közelebb viszik a keresztyén üzenetet a hívekhez.
– Amikor Hortobágyi Cirill pannonhalmi főapát húszéves püspöki szolgálata alkalmából köszöntötte Önt, azt mondta: „figyelmeztetsz, amikor a közösséged épségét, a hit tisztaságát és a szeretet nagyvonalúságát valami külső ideológia, irigy féltékenység vagy épp a hatalmasok akarata fenyegeti”. Mi jellemzi ma a tiszta hitet?
– A lelkész, a püspök a próféták örökségét viszi tovább.
Amikor tanúságot kell tennem a hitemről, nem számítgatok, és nem külső szempontokat mérlegelek, hanem belülről, természetesen módon adok számot róla.
– Milyennek kell lennie ma a keresztény közösségnek?
– Az előbb az istengyermekség képét használtam, most ennek a megélését emelném ki. Ez ajándék, hiszen jó dolog egy igazi közösséghez tartozni. A hívő embernek megvan az a tőkéje, fölülről kapott adománya, amit érdemes továbbadnia másoknak. És lehet, hogy ezt a kincset más nem tudja felmutatni, csak ő.
– Szokás szembeállítani a reformáció „egyedül a hit üdvözít” felfogását a katolikus szemléletmóddal, mely szerint a cselekedetek is számítanak. Manapság viszont mintha a keresztény egyházak részéről általánossá vált volna az a megközelítés, hogy a cselekvő szeretetre van szüksége a világnak.
– Semmiképpen sem állítanám szembe ezt a két felfogást. Luther azt a kérdést tette fel, hogy „hogyan találok irgalmas Istent”. Ő tehát a maga hitharcát vívta meg. Ám amikor rátalált a Jézus Krisztusban testet öltött, kegyelmes Istenre, akkor szervesen következett ebből a másik felismerés: ha Isten irgalmas, akkor neki is ezt az isteni irgalmasságot kell továbbadnia másoknak. A hitből fakad a cselekedet. Ferenc pápa és XIV. Leó pápa is ezt az irgalmasságot állítja a középpontba, ezért hívják fel a figyelmet a cselekvő szeretet fontosságára.
– A főapát köszöntőjében azt is kiemelte, hogy „figyelmeztetsz, még ha zokon is veszi, még ha meg is haragszik rád az a világ”. Hogyan éli meg, amikor támadják a véleményéért?
– Azt hangsúlyoznom kell, hogy a megnyilatkozásaim előtt sokszor egyeztetek más vezetőkkel, a testületi döntéseknek ugyanis nagy súlyuk van. Ám adódhatnak olyan helyzetek, amikor egyedül kell megszólalni. Már fiatal lelkész koromban sem úgy dolgoztam az Egyház ifjúsági mozgalmában és írtam a cikkeket, hogy megfeleljek konformista kollégák vagy pláne az Állami Egyházügyi Hivatal elvárásainak. Van olyan, hogy a kisebbségi álláspontot kell felerősíteni. Nem lehet vitás, hogy a lelkésznek a társadalmi kérdésekkel is foglalkoznia kell: a munkanélküliséggel, a gazdasági igazságossággal, az ökológiai problémával, a migrációval. A közéleti témákban is igyekszem a lelkiismeret szerint, a keresztyén tanításra támaszkodva kifejteni a véleményemet. Azt tartom ideálisnak, ha az egyházakat nem „szeretik túl”, de nem is diszkriminálják.
– Egy visszaemlékezésében idézi Ferenc pápát, aki a 2016-os lundi találkozón az ökumené következő lépését firtató kérdésre ezt válaszolta: „nem tudom, nem én vagyok a Szentlélek”. Ön szerint merre halad az egységtörekvés folyamata?
– Érdemes kicsit visszalépni az időben. A Duna Televízió tudósítójaként magam is ott voltam, amikor 1999. október 31-én Augsburgban a Katolikus Egyház és a Lutheránus Világszövetség képviselői aláírták a megigazulásról szóló közös nyilatkozatot. Fontos lépés volt az Ökumenikus Charta megfogalmazása is 2001-ben. A lundi találkozó a reformáció emlékévének nyitánya volt. Szép gesztus, hogy Ferenc pápa is eljött erre az alkalomra.
Apám édesanyja hithű katolikus volt. Amikor egyszer megkérdezte a papját, hogy beülhet-e a templomba meghallgatni az evangélikus lelkész fiát, azt az egyébként jó szándékú választ kapta, hogy persze, ha a fiáról van szó, akkor igen, de lélekben ne vegyen részt az alkalmon. Ilyen távolról indultunk, napjainkra pedig eljutottunk oda, hogy például egy vegyes házasság esetében nem a bűntudat dominál. Ferenc pápa, amikor látogatást tett a római evangélikusoknál, és megkérdezték tőle, hogy egy katolikus és egy evangélikus áldozhat-e közösen, akkor azt mondta: „ki vagyok én, hogy ezt megmondjam; tartsatok önvizsgálatot, imádkozzatok, és ha arra éreztek indítást, akkor áldozzatok közösen”. Érdemes figyelni arra, hogy ez nem doktrinális, hanem pasztorális megközelítés volt.
A közös úrvacsorának a lehetősége is felmerül, de ehhez még nagyon sok fontos beszélgetés, tárgyalás, és nem utolsósorban imádság kell.
– Hogyan alakul az élete a jövőben?
– Visszamegyek tanítani. Az Evangélikus Hittudományi Egyetemen kutatóprofesszori állást kapok, ott folytatom a munkámat. Az ökumenével, társadalmi kérdésekkel, nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozó műhelyben dolgozom majd. Ennek egyik célja, hogy felkészüljünk az ágostai hitvallás 2030-ban esedékes ötszázadik évfordulójára.
Fotó: Fábián Attila
Baranyai Béla/Magyar Kurír
Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2026. január 25-i számában jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
