Egy régebbi cikkemben azt állítottam, hogy a feminizmus nem más, mint a férfiak elpuhulásása által kiváltott tömegszintű, női elégedetlenség. Vagyis, hogy a hímneműek virilitásának csökkenése femininitás deficitet okoz a nőneműeknél. Utaltam arra is, hogy a felek a folyamatban nem felcserélhetőek. Emígy a férfi indítja a láncreakciót, a nő erre csak reagál. Ezt metafizikailag, princípium szinten kell értelmezni, a hús-vér formátumban sokkal kevertebb, összetettebb a rendszer felépítése és működése. Eme absztrakt alapminták és motívumok fel nem ismerése viszont cinikus, nihilista világszemlélethez, ennek folyományaként pedig hányódó, kaotikus életvitelhez és általános boldogtalansághoz vezet.
Utóbbi években, a feminizmus elfajzásával párhuzamosan egyre több kritika éri a nőket férfitársaik részéről. Ennek a kritikának az esszenciája viszont már gyakran nem az, hogy a hölgyek nem elég feminínek, nem felelnek meg a hagyományos anya és feleség szerepeknek, hanem ellenkezőleg, a támadás magára a nőiességre irányult át. A férfi elkezdte számonkérni a nőtől a természetéből fakadó, nemspecifikus viselkedésformákat és eltökélten, saját lelki berendezéséhez hasonlóvá próbálja átprogramozni a női pszichét. Hogyan jutottunk ide?
A feminizmus kezdeti és középső stádiumában a nők férfiimitációja úgyahogy eredményes volt, mivel akkoriban még nemigen volt valós tétje a játszmának. Olyan kezdeti tőke állapothoz lehet hasonlítani, mikor a zöldfülű kisvállalkozók nagy optimistán felveszik a hitelt és befektetnek, belekezdenek valamibe, aminek mélyrétegeiről viszont nem igazán van fogalmuk. Ebben a stádiumban a nők nagy része még relatív jól megőrizte a nőiességét, ami az új, maszkulin “dekorációkkal” kiegészítve többé-kevésbé összefüggő pszichikai konglomerátumot képezett. Nyugaton megjelentek a western és karatés filmek eroinái, nálunk a Linda. Akkoriban az újdonság ereje és az általános naív életszemlélet meggátolta, hogy a trendet komolyabb, általános kritika érje. A férfiak lelkesen támogatták a hölgyeket, habár ők sem tudták, hogy pontosan miben is. A jéghegy csúcsa még nagyon picike volt, csak a tehetségesebb, madártávlati szemlélettel rendelkező gondolkodók feltételezhették, hogy pár évtized múlva katasztrófális következményekkel fog járni ezen reformokhoz való felszínes és hanyag hozzáállás.
Ahogy telt az idő, a sok, régebben még lendületes kisvállalkozó egyre inkább megtapasztalta, hogy megkapó-csalogató kirakata ellenére nem is olyan jó mulatság ez az úgynevezett “függetlenség”. Sokat kell dolgozni, nincs elég idő és hely a lelki szférára, valójában elég unalmas és egyben stresszes is így tengetni az életed. Dióhéjban, hogy nem nekik való.
Ezen belső konfliktus tűréshatárt meghaladó magnifikációja indította el azt a morális zuhanást, aminek következményeként a nők először szerényebb pluszjogok követelésével debütáltak, majd az egyre meredekebb kvótákon keresztül, munkásságuk a “metoo-féle”, nyílt férfigyűlölő és közösségromboló aljasságokban kulminált. Itt már a jéghegynek a csúcsa is jelentős méretűvé nőtte ki magát, így már társadalmi szinten is elkezdték találgatni, később méricskélni is a vízalatti rész valódi térfogatát. Rájöttek, hogy gigászi tömbről van szó. Kibomlani kezdett a korábban képtelennek ható férfimozgalom, aztán megszülettek annak mindenféle irányvonalai is, például a MGTOW (a maga útját járó férfi) kvázi “mozgalma”, a RedPill irányzat nőelemző műfaja, és mindennek kapcsán körvonalazódott az AWALT (minden nő “olyan”) szemléletmódja is. Ekkor már nemcsak, hogy nagy volt a baj, de látatlanban egy “ideológiai pólusváltás” is végbement: a feminista nő paradox módon immár nem a nőietlensége, hanem a nőiessége miatt vált gyűlöltté. Az új tanítások szerint a kiutat ebből az erkölcsi fertőből a hitvány nőiségtől mentes, “nemes (férfilelkű) nő” fogja megmutatni, a NAWALT, a nők erkölcsi felmentő csapata, akik talán mégsem csak “olyanok” lehetnek.
Na most álljunk meg egy percre és huzalozzuk magunkat elvont, “mintafelismerő üzemmódba”:
Hova is kanyarodott vissza a történelem? Hát nem megint az erős-független női eszményképnél tartunk? A feminista utópia becsődölt, évtizedes léptékben megmérettetve megbukott a valós élet talaján és erre most mi történik? Újra akarják gyártani, más név alatt. Ezúttal saját ellentéteként. Az unisex ideológia elegánsan kicselezte az ellenzéket, így sokak számára (sajnos) ez jelenti az antifeminizmust.
Nem: ez bizony csak a “feminizmus 4.0”
Valójában, amit mai kontextusban jellemzően “feministának” neveznek az nem más, mint a férfiszerepétől immár totál megcsömörölt női természet lázadása. Globális szinten. A kétségbeesett segélykiáltás, a törülköző hisztis bedobása, hogy: “Jó-jó, beismerjük. Rossz választás volt felszállni a traktorra. Csapnivaló sofőrök vagyunk, nem érdemeljük meg a hajtásit. Vegyétek már el tőlünk vagy addig randalírozunk és karambolozunk, amíg teljesen leállítjuk a forgalmat!” – Férfi szemmel ez merő abszurdumnak tűnik, dehát a nő ilyen sajátos módon kapitulál…
Tegyünk végre egy kis rendet a fogalmak és azok kronológia-tisztelő viszonyai között. Ami előttünk van az nem a feminizmus, hanem annak bukása.
Forrás:ferfihang.hu
Tovább a cikkre »
