A nemzet emléknapjai között ez az októberi a legszomorúbbak közé tartozik. Ám még ennek a gyásznapra való emlékezésnek is van a puszta kegyeleten túl olyan jelentése, amely máig szólhat, mondta Kovács László történész tanár október 6-án Pozsonyban, a Kecskekapui evangélikus temetőben, báró Jeszenák János sírboltjánál az aradi vértanúk emléknapja alkalmából tartott megemlékezésen, amelyre a Csemadok Pozsonyi Városi Választmánya, a VIA NOVA ICS és a pozsonyi Liszt Intézet – Magyar Kulturális Központ szervezésében került sor. A megemlékező ünnepség felett Magyarország pozsonyi nagykövete, Pető Tibor vállalt fővédnökséget.
A forradalom és szabadságharc ismert és névtelen hőseinek tettei ugyanis kivívták az emberiség jobbik felének a csodálatát, mondta az ünnepi szónok, aki szerint az aradi vértanúk küzdelme egy jobb és igazságosabb társadalomért hősi halállal végződött ugyan, de önfeláldozó szellemiségük máig hat. Az aradi vértanúk vállalását személyes küzdelem előzte meg: a császár katonájából a haza, a szabadság katonájává kellett válniuk.
A harc vállalása, ez az ő máig, számunkra is példát mutató cselekedetük”
– mondta. A pozsonyi vértanúk is tizenhárman voltak, mint az aradiak, csak éppen a többségük közsorból való volt, egyszerű pozsonyi polgárok, akik arra buzdították a pozsonyiakat, hogy szálljanak szembe a bécsi önkényuralommal. Elsőként Dressler Kurz Dániel színházi súgót végezték ki közülük a ligetfalui erdőben, mivel „a kocsmában szidta Windischgrätzet. Őt követték a többiek sorban:
A halálos áldozatok száma akkor növekedett meg, amikor Haynau június elsején Pozsonyban teljhatalmú főparancsnok lett.
Pozsony legismertebb vértanúja, Rázga Pál evangélikus lelkész is a Kecskekapui temetőben nyugszik. Az ő kivégzésére június 18-án került sor, pedig már 1848 decemberében elfogták, de a pere húzódott, a vizikaszárnya nyirkos börtönben sínylődött néhány hónapig. Jeszenák Jánost, akinek a sírboltja előtt hagyományosan minden évben az aradi vértanúkra való megemlékezéseket tartják a pozsonyiak, nem itt végezték ki, hanem Budapesten, de ő is pozsonyi születésű volt.
1848-49-ben győzött a császári és cári hadsereg, diadalmaskodott a forradalom felett a reakció, a haladás felett az elnyomás. Mi értelme volt hát az életüket feláldozók, az itt nyugvó Jeszenák János és Rázga Pál harcának?”
– tette fel ünnepi beszédében a kérdést Kovács László. És jött a válasz is: jogos harc sosincs hiába. „A levert forradalom is előmozdítja a történelmet… A forradalmat kirobbantó szándék a vereség után is él tovább, él ma is” – mondta hozzáfűzve,
1848-49 megmutatta, hogy a magyarság tud harcolni a saját, de más népek szabadságáért is, hisz olyan áldozatokat hozott az európai népek szabadságának oltárán, amelyre egy ilyen kis néptől korábban nem volt példa.
Kossuth Lajos írta már az emigrációban: „Arad a magyar Golgota”. Golgota után pedig feltámadás következik. Úgy legyen! – zárta ünnepi beszédét Kovács László.
Az ünnepi szónoklat után Jeszenák János sírboltjánál és Rázga Pál sírjánál Pető Tibor Magyarország pozsonyi nagykövete és Venyercsan Pál, a pozsonyi Liszt Intézet igazgatója, Bárdos Gyula, a Csemadok elnöke, valamint Jégh Izabella, a Csemadok Pozsonyi Választmányának elnök asszonya és Molnár Katalin, Forró Krisztián, a Szövetség elnöke, Sólymos László, a Szövetség Országos Tanácsának elnöke és Mózes Szabolcs, a Szövetség alelnöke, illetve a Szlovákiai Magyar Cserkészszövetség képviselői helyezték el a megemlékezés koszorúit.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
