Mi történik akkor, amikor egy progresszív, Progresszív Szlovákiára szavazó felvidéki magyar nő is azt érzi: a szavazata kell csak a szlovák pártnak, de az ügyei nem? És amikor a magyar párt sem kínál számára jövőképet? Egy interjú, amely nemcsak személyes történet, hanem a közösségi zsákutcák pontos látlelete. Azt mutatja meg, mi vár majd a Magyar Szövetség szavazóira is, ha Gubík László pártelnök átevez az ellenzéki oldalra és a PS keblére hajtja a fejét.
Gyenge Veroni egy vállaltan progresszív, liberális beállítottságú, az LGBTI+ közösséghez tatozó felvidéki magyar, aki keresi a helyét a mai világban. Előadásokat tart a magyar kormány által finanszírozott Pozsonyi Magyar Szakkollégiumban, a Magyar Szövetség liberális politikusaival együtt tüntet a Fidesz ellen Budapesten, a libeárlis felvidéki magyar média nagy kedvence, aki bevallottan a Progresszív Szlovákia (PS) szavazója.
És aki csalódott, hogy a PS-nek is csak a felvidéki magyar szavazatok kellenek, de ha azokat megszerzi, az érdekképviseletükre már nem futja. Kritizálja Ódor Ľudovítot, Korčokot és Káčert, a Magyar Szövetségről pedig egyenesen az a véleménye, hogy ha rajtuk múlna, semmilyen jövője nem lenne Szlovákiában. Nem tetszik neki az sem, hogy a magyar párt automatikusnak veszi, hogy minden felvidéki magyar rájuk szavaz majd.
Gyenge Veronival az aktuality.sk beszélgetett. A beszélgetés azért is tanulságos, mert tökéletesen bemutatja, mennyire zsákutca a Gubík László által a választókra erőltetett út. Mégpedig, a Progresszív Szlovákiával való együttműködés, közös tüntetés. Veroni csalódottan beszél arról, hogyan fütyülték ki és fújolták le Gubíkot a PS szimpatizánsai az ellenzéki tüntetésen, mint ahogy mennyire bántja, hogy Ódor Ludovít számára nem fontos az Európai Parlamentben a szlovákiában élő magyarság.
Gyenge Veroni megszólalásai egyszerre személyes vallomások és társadalmi látleletek. Egy olyan felvidéki magyar nő hangja szólal meg bennük, aki liberális értékrendet vall, vállalja queer identitását, és mindeközben két közösség – a szlovák többség és a saját magyar kisebbsége – közé szorulva próbál érvényesülni.
Egyik legfájóbb élményeként egy ellenzéki tüntetést idéz fel, amikor a Progresszív Szlovákia színpadra hívta Gubík Lászlót. Elmondása szerint mélyen megrázta, ahogyan a tömeg egy része „fuj” kiáltásokkal fogadta a magyar politikust. Ez a pillanat nemcsak felvidéki magyarként érintette érzékenyen, hanem állampolgárként és magánemberként is. Számára ez annak a jele volt, hogy a deklaráltan nyitott, liberális közeg sem mentes az előítéletektől, ha kisebbségi szereplőről van szó.
Hasonló kettősséget tapasztalt egy televíziós vitaműsorban is, ahol a Republika és a Magyar Szövetség képviselői vitáztak. A Republika részéről elhangzó, látszólag barátságos, de azonnal relativizált kijelentések – „szeretjük a magyarokat, de…” – mellé rögtön odakerült a „szivárványcsaládok” témája, mint elhatárolódási pont. Veroni számára különösen fájó volt, hogy a körülötte ülő magyarok egy része helyeslően bólogatott ezekre a megjegyzésekre. Ebben a jelenetben sűrűsödött össze számára mindaz a belső feszültség, amelyet identitásának kettőssége okoz: miközben nemzeti kérdésekben megértést kap, queer mivolta miatt saját közösségén belül is elutasítással szembesül.
Nem titkolja, hogy komolyan foglalkoztatja az ország elhagyásának gondolata. A 2025-ös év végére – saját megfogalmazása szerint – kimerült. Úgy érzi, két oldalról nehezedik rá nyomás: a szlovák többségi társadalom részéről sem érzi a valódi elfogadást, miközben a magyar közösség egy része identitása miatt bélyegzi meg. „Šimečka aktivistájának” titulálták, noha állítása szerint soha nem találkozott a pártelnökkel. Szándéka mindössze annyi volt, hogy a szlovák liberális közegben a magyarok hangját is hallhatóvá tegye, és hogy a tiltakozásoknak számukra is legyen súlya.
Csalódottsága nemcsak a többségi társadalomnak szól, hanem a magyar politikai képviseletnek is. Megfogalmazása szerint a Magyar Szövetség képviselői automatikusan feltételezik, hogy magyarként rájuk kell szavaznia, miközben ő úgy érzi: „ha rajtuk múlna, nekem nem lenne jövőm”. Ez a mondat jól tükrözi azt a bizalmi válságot, amely közte és a párt között kialakult, és amely túlmutat egy egyszerű politikai preferencián – identitásbeli és egzisztenciális kérdéssé válik.
Különösen fájlalja a szlovák társadalom hallgatását bizonyos történelmi és kisebbségi kérdésekben. Aktivistákat és tüntetésszervezőket kért arra, hogy álljanak ki a Beneš-dekrétumok ügyében a magyar közösség mellett, de – elmondása szerint – nem kapott érdemi támogatást. Ez a tapasztalat tovább erősítette benne az elszigeteltség érzését. Közben pedig elárulja, hogy az EP-választásokon a Progresszív Szlovákiára szavazott, az államfőválasztáson pedig Ivan Korčokra. Mégis elégedetlen azzal, ahogy a PS – melynek keblére a Gubík László vezette Magyar Szövetség siet – a magyar témákat kezeli. Mert nem kezeli sehogyan. Nekik csak a magyar szavazatok kellenek.
Gyenge Veroni megszólalásai így nem csupán egyéni csalódottságot tükröznek, hanem egy szélesebb társadalmi dilemmát is: miként találhat helyet magának az, aki egyszerre kisebbségi nemzeti és kisebbségi identitású egy liberálisnak mondott, ám sokszor mégis megosztott közegben. Az ő története a felvidéki magyar közélet egyik legérzékenyebb metszéspontját világítja meg – azt, ahol identitás, politika és személyes sors elválaszthatatlanul összefonódik.
Aki pedig liberális felvidéki magyarként a Gubik – Orosz tandemet követve a Progresszív Szlovákia felé közeledig, az jó ha tudja, mit gondol erről a pártról maga a PS választója.
A Gyenge Veronival készült beszélgetésben elhangzott:
Körkép.sk
Nyitókép forrása: SME
Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »
