Kétfajta politika művelését tapasztalhattuk meg 1989 óta a felvidéki magyar közösségünkben, az egyik az ébresztő, a másik az altató politika volt.
Nem kell mondanunk, hogy az altató politika űzése sokkal könnyebb és energiaigényesebb.
Az ébresztő, vagy inkább helyzetteremtő politizálás az Együttélés Politikai Mozgalom jellemzője volt. Emlékszem, az akkori országos tanácsok éjszakákba nyúlt ülésein, na meg az önkormányzati bizottság tanácskozásain is meg kellett győznie Duray Miklósnak azokat a politikustársait, polgármestereket, akik kockázatot láttak bizonyos, tervezett lépéseiben, de akkor is az volt már az érzésem, hogy inkább a saját jövőbeli pozíciókat látták veszélyben.
Igen, a reformkommunista nagy öregek (Szabó Rezső, Dobos László, Rózsa Ernő és a többiek) is olyan vehemenciával vettek részt a politikai munkában, amelyet mi, akkori fiatalok csak becsülni tudtuk.
A helyzetteremtő politika csúcsa természetesen a komáromi nagygyűlés megszervezése volt, de azt megelőzte egy nagyon hosszú folyamat, ahol a legkisebb részletekig megvitattuk azokat a dokumentumokat, amelyeket a nagygyűlés hivatott elfogadni.
Nem nosztalgiázni akarok, a tipikus „bezzeg a mi időnkben” stílusban, csupán felelevenítem az akkori munka folyamatait egy nemzeti érdekeket képviselő országos pártban.
Jöttek a Gyurovszky Lászlók, Podstransky Vladimilek, Bugár Bélák és velük egy teljesen más politikai kultúra. Amit azelőtt megszoktunk az Együttélésben, hogy véleményeket ütköztettünk, vitáztunk, alaposan előkészített szakmai anyagok felett, az egyszerre köddé vált.
Az alakoskodás, az egymás szemébe hazudozás, a fúrás és a csúszás-mászás lett a politikai „kultúra” alapja. A színfalak mögött Dzurindáékkal megköttettek az üzletek, a színfalak előtt pedig rafinált módon eljátszották a szerepeiket a főasztalnál ülők.
A kisembert altató politika még nagyobb fokozatra kapcsolt a Most-Híd létrejöttével.
Ott a „nincs rá politikai akarat” jelszó vitte a prímet, ami azt jelentette magyarul, csak semmi ugri-bugri, amit nem akarnak a szlovákok, azt nem akarhatjuk mi magyarok magunknak. Kisemberek, kis igények, kis örömök nektek, nagy pénzek, nagy karrier nekünk. Pont. Tudjuk mi lett a vége.
Először is, a közösség olyan mértékben szétforgácsolódott és elvesztette identitását, hogy maximum százezren maradtak azok, akiknek a nemzeti politizálás és harcos kiállás még fontos. A többi ment a lecsóba, a többi vagy azokra a szlovák pártokra szavaz, amelyikben a gyermeki lelke éppen bízik a kampány ideje alatt (hogy aztán megint csalódjon), vagy egyszerűen kivonja magát a döntéshozó szerepéből, mert nem hisz benne. Megtapasztalta azt, hogy nem ért el hozzá az ígéretek eredménye, ezért nem is akar már részt venni a választásokon, neki a magyar politikus ugyanolyan kutyaütő hazug senki, mint a szlovák.
Mit lehet kezdeni az ilyen helyzettel?
Elsősorban olyan politikusoknak kellene felküzdeniük magukat közösségformáló pozíciókba, akiknek feltett szándékuk, hogy legőszintébben a magyar közösséget akarják szolgálni és nem csak élni akarnak a közösségünkből.
Nos, ebben a helyzetben erre nem látok esélyt, mert ebben a pártban sok minden nincs, illetve sok minden van, ami, és aki fölösleges, de egy dolog biztos hogy van. A középszerű karrieristák erős hálózata, amely kizárja bármilyen más alternatív lehetőség kibontakozását.
Ez a hálózat csak annyi halat, azaz választót akar fogni magának, amely a hálózat tagjainak a boldogulását szolgálja, mert annyi naiv kisembert még talál a felvidéki tóban, ami már inkább posvány csak, hiszen a lecsapolása több mint száz éve tart, és a halak száma is naponta fogy.
A helyzetteremtő politizálás fogalmát a mai politikusaink már hírből sem ismerik, tisztelet annak a pár kivételnek.
(Papp Sándor/Felvidék.ma)
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
