A budapesti Szent István-bazilikában az adventi vasárnapokon, a 18 órakor kezdődő szentmiséket követően Kovács Zoltán mariológus, egyetemi tanár, a bazilika helyettes plébánosa tart elmélkedéssorozatot. A harmadik tanítás december 14-én, advent harmadik, az öröm vasárnapján hangzott el A közvetítő, aki készíti az utat címmel.
Az este ezúttal is koncelebrált szentmisével kezdődött, melynek főcelebránsa Kovács Zoltán volt. Az evangélium Szent Máté könyvéből hangzott el, a Keresztelő János kérdése című szakasz (11,2–11).
Szentbeszédében a bazilika helyettes plébánosa leszögezte, jogos a kérdés, mely felmerül a tanítványokban, mert ez a párhuzamos működés eligazítást igényel: kinek is higgyünk igazán, kit kövessünk? Jánost vagy Jézust? János is tudni akarja: közeli rokona lesz-e az, akinek eljövetelét hirdeti, vagy mégsem ő a várva várt Fölkent? És
a beszédes jeleket sorolja fel: „vakok látnak, sánták járnak, a halottak feltámadnak, a szegényeknek pedig hirdetik az örömhírt”. Itt az Isten ereje dolgozik.
A szónok kiemelte: az öröm vasárnapja van, és ez lelkesít minket is, megéri folytatni az adventi zarándokút megkezdett folyamatát.
Másfelől abban, hogy adventi lelki utunk már a beteljesedés, karácsony ünnepe felé tart, és ez örömöt lop az ember szívébe. Harmadrészt pedig abban, hogy az élő Isten már személyesen is köztünk van. Akarunk-e tehát, testvérek, mást látni, másra várni, más, mulandó dolgokkal foglalkozni? Felismerjük-e, hogy Isten puszta jelenléte mekkora öröm számunkra? Engedjük, hogy átizzítsa szívünket az adventi örvendezés vasárnapján az evangélium jó híre, hogy imában, böjtben, bűnbánatban örömet szerezzünk mi is Jézusnak, és az irgalmasság cselekedeteivel másoknak, még közelebb engedjük magunkhoz az érkező Üdvözítőt! – buzdított Kovács Zoltán.
A szertartást követően a mariológus az örömteli üzenetből – „Íme, elküldöm követemet színed előtt, hogy elkészítse az utat teelőtted” – kiindulva, A közvetítő, aki készíti az utat címmel tartotta meg tanítását. Emlékeztetett rá: a napi evangéliumban találkoztunk az utat előkészítő közvetítővel, Keresztelő Jánossal. Ám a Szűzanyára is tekinthetünk közvetítőként. Mindezek ellenére egyértelműen leszögezhetjük, hogy „Egy a közvetítő…”, ahogyan Szent Pál fogalmaz Timóteushoz írt első levelében (1Tim 2,5) –, az ember Krisztus. Ezzel együtt azonban ő maga is
Kovács Zoltán emlékeztetett rá: a késő középkor előszeretettel látta meg a Nap szimbólumában Krisztust, a Holdban pedig Máriát. Az érkező Messiásra már Zakariás is úgy mutat rá hálaénekében, mint aki „napkelet a magasságból” (Lk 1,78). A Nap a saját fényét árasztja, míg a Hold a Nap ragyogását tükrözi vissza; de ez nem teszi Nappá a Holdat, ami önmaga marad.
Radnóti Miklós Ősz című versében olvashatjuk: „alszik a holdban a láng, hideg érem az égen”. Ő egy őszi képet nyújt, és azt sejteti, hogy korábban, nyári időben volt benne belső tűz, de ettől még nem vált „tűzhellyé”, nem helyettesíti a Hold sugara a napsugarakat, nem is versenghet vele, mindig is alárendelt lesz neki. Így Mária szívének „lángja” sem önmagából, hanem Krisztus világosságából fakad igazán. És ahogy a Holdnak a „küldetése” egyedi a világegyetemben, úgy a Szűzanya küldetése is az az üdvösség történetében. Fénye nem a sajátja, Máriát a Lélek teszi igazán azzá, aki.
Az előadó arra is kitért: a Hold nem rendelkezik a Nap fényéről, mert nem áll fölötte, hanem rámutat az igazi fény forrására, a Napra. Mária sem uralkodik Krisztus fölött, diszkrét anyai szeretettel vezet hozzá. A Hold nem „kiárasztja a Napot”, nem aktiválja annak sugarait.
A Holdra tekintve megsejthetjük kicsit a Napnak a milyenségét is, közelebb juthatunk a Nap sugarainak valóságához. Ha pedig Máriára nézünk, megsejthetjük: hogyan dolgozik benne az isteni kegyelem, hogyan teszi ragyogóvá az ő személyét és miként vezeti teljességre az ő egész személyét. A Napot sem érhetjük el, nem tapogathatjuk meg, hanem a sugarain keresztül ismerjük meg, milyen is a Nap. A sugarak nem kelnek önálló életre, nem függetlenednek a Napról, azok a Nap sugarai maradnak. Ugyanígy a kegyelem is, az Isten kegyelme marad, az nem lesz egy „termék”, ami tőle független.
Ilyen az Isten szentjeinek, különösen a Szűzanyának a tiszta szíve, ragyogó élete. Így tündöklik a kegyelem fényétől, így közvetíti a kegyelmet. És a szentek mindig tudják: ez nem a saját fényük, hanem Isten műve bennük. S ezáltal másokat is, a homályban élőket is Istenhez segíthetik.
Kovács Zoltán rámutatott: akkor is van Nap, amikor nem tapasztaljuk érzékeinkkel; az éjszaka sötétségében is tudjuk: másnap, hajnalban felkel.
És a Szűzanyában is ott ragyog a kegyelem fénye. Napfény nélkül nincs életünk, ezt ő tudja a legjobban. Krisztus nélkül sincs életünk és üdvösségünk. A lényeg mindig a Nap, mindig Krisztus marad a mi életünkben.
A Hold nem a földtörténet kezdetétől létezik. Mária is egyszer csak, az Isten kegyelméből megjelent az üdvösség horizontján, Szent Pál apostolt szavaival: „amikor elérkezett az idők teljessége” (Gal 4,4). És ő lett a megtestesült Ige anyjává. Hold nélkül is létezett tehát univerzum, ahogyan Mária születése előtt is volt zsidó egyistenhit, mégis mennyire más volna az életünk nélküle! Egyáltalán: kereszténység sem volna Istenszülő nélkül. És bár megélhetjük a Krisztushoz való tartozásunkat úgy is, hogy a Szűzanyával nem foglalkozunk, azért mégiscsak a Szűzanya tisztelete, az ő anyai közelsége nélkül mennyivel szegényesebb, homályosabb, „anyátlanabb” volna hitünk és keresztény életünk. Nem véletlenül rendelte így Jézus a kereszten, az Isten anyja az Egyház anyjává is lesz: „Íme, a te fiad, íme, a te anyád!” (Jn 19,23–25).
A szónok szerint megcsodáltuk már talán mindannyian a kelő Hold szépségét, amely első, ártatlan sugarával is már a Nap fényét tükrözi, és később is, éretten, az égbolt közepén is. Mária szeplőtelensége is, élete kezdetétől, holdkeltéjétől fogva is ugyanilyen sértetlenül ragyogja vissza az isteni kegyelem tiszta sugarát, és tükrözi, mert ő a kegyelemmel teljes. Nem ő tette magát azzá. Élete első pillanatától kezdve és később is, egész életén át, mindvégig eltöltötte őt, szentté téve, az isteni kegyelem napsugara. A holdfázisok sem egyformák. Van, amikor az újholdnak a diszkrét sarlójában gyönyörködhetünk, máskor a telihold tiszta fénye ragyogja be tündöklő világosságával az éjszakát. Van, amikor soványabbnak látszik a Hold, vagy éppen elé kúszik egy felhő, de attól még ott van, és betölti feladatát. Mária is teljesen önmaga, akkor is, amikor kicsit halványabban érezzük esetleg a jelenlétét, vagy amikor a bűneink felhője elfedi az ő közelségét. Olvashatunk szuperholdról is. A Szűzanyával is előfordul, hogy kap egy külön feladatot, s még intenzívebben jelenik meg szívének a ragyogása, például egy természetfeletti jelenés által, amikor kimondottan őt küldi apostolkodni az Úr, hogy az ő üzenetétől, anyai figyelmeztetésétől világosságot nyerve ne akarjunk már többé a sötétségben, homályban járni, hanem keressük szüntelenül felkelő Napunkat, Krisztus Urunkat. És a holdfény is képes – persze nem úgy, mint a Nap, de a maga módján – az emberi lélekben belső tüzet gyújtani, lebilincselni a tekintetet, hogy hála gyúljon bennünk a világot teremtő Isten iránt.
Mert bár most sötét van éppen, eljön a napfelkelte. És a holdfény képes bennünket sok jóra, szépre inspirálni, gyönyörűségével virrasztásra hívni.
Egy kicsit hasonló Mária szívének a világossága is. Szelíd, tiszta fény, ami nagyon sok jóra tud ihletni bennünket, akik Krisztushoz közel akarunk maradni. S ha ablakot nyitunk ez előtt a fény előtt, az a lelkünk legkínzóbb, legsötétebb éjszakáját is be fogja tölteni. És az ő ragyogása a mi szívünk mélyéből is nagyon sok szépet és jót tud előhozni, motiválni bennünket a napfelkelte várására, hogy Krisztus világosságában akarjunk járni. Ugyanígy a Szűzanyát helyesen tisztelve, hiteles élettel követve, megtapasztalhatjuk: „holdsugarától” vezetve újabb szívek nyílhatnak meg előbb őfelé, majd általa Isten felé, és lehet, hogy így másokat is meg tudunk érinteni. Mert nekünk nem lehet már életünk másban, csak Krisztusban. Nem elfelejtve azonban: lehet, hogy a Szűzanya vezetett Krisztushoz, de az üdvösséget nem az Istenszülő adja meg, hanem az isteni személy, Krisztus.
Elmélkedésének végén Kovács Zoltán így fohászkodott: „Köszönjük meg Istennek, hogy ilyen gyönyörű ajándékot adott nekünk az Istenszülő kegyelemtől ragyogó személyében, és engedjük, hogy példája, közbejárása, kegyelemközvetítése, Fiával együttműködve érje el igazi hatékonyságát életünkben, és szívünket anyai szeretetének fénye által örök Napunkhoz, a Világ Világosságához, Krisztus Urunkhoz vonzza!”
Az alkalom ezúttal is az Úrangyala elimádkozásával ért véget.
Fotó: Merényi Zita (archív, a képek az első, november 30-i elmélkedés során készültek)
Bodnár Dániel/Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
