A Tizenegy meg a többiek – Ilyen lett a Stranger Things utolsó évada

A Tizenegy meg a többiek – Ilyen lett a Stranger Things utolsó évada

A Tizenegy meg a többiek – Ilyen lett a Stranger Things utolsó évada Kulcsár Gábor2026. 01. 01., cs – 13:36

9 év után hatalmas bummal zárult le a Netflix sikersorozata, a Stranger Things. Annyi biztos, hogy hát nem fog lúdbőr híján maradni – hogy az izgalomtól vagy a kíntól, azt embere fogja válogatni.

Nagyjából másfél év telt el a frenetikus 4. szezon eseményei óta. A hadsereg karantén alá vonta Hawkins városát, és mindent felforgatnak, hogy rátaláljanak a mostanra félistennek is lazán beillő Tizenegyre (Millie Bobby Brown). Hőseink azonban nem vesztették szem elől a célt – továbbra is igyekeznek rátalálni Vecnára, és kiiktatni őt, mielőtt titokzatos, fenyegető terve megvalósulhatna.

Aki reménykedik benne, hogy a célegyenesben visszatér majd a kezdeti évadok visszafogott, Stephen King-horrorokat idéző stílusa, az csalódni fog – de igazából csak magát okolhatja. A Stranger Things a 3. évad óta nyílt lapokkal játszik. A lehető legnagyobb szabású modern fantasy akar lenni, és a pénzt sem sajnálja az asztalra tenni hozzá. Ezúttal még több lesz a szörnyeteg, új világokat fogunk megismerni, és az akciójelenetek mennyisége és minősége is alaposan megugrik. A látványvilágra sem lehet panasz, feltéve, hogy még nincs herótunk a Netflix-féle digitális panorámáktól.

Mindez azonban csak hab a szereplőgárda tortáján. Elsősorban miattuk nézünk Stranger Thingset, nekik köszönhetően lett világszenzáció a nagy hawkinsi rejtély. Az 5. évad pedig nem hazudtolja meg magát; tömve van hatalmas, katartikus karakterpillanatoknak. Egész szérián átívelő szálak és kapcsolati konfliktusok oldódnak végre fel, néha kifejezetten kreatív és megindító módon, frappánsan elkerülve a szemforgatós kliséket, melyekre számítunk.

Ugyanakkor mostanra tagadhatatlan, hogy túl sok a szereplő, és ez részben annak köszönhető, hogy a folytonos ígérgetés ellenére az írók soha nem mertek senki fontostól búcsút venni.

Vannak jelenetek, ahol nagyjából 15 ember küzd egyszerre a szóért, és persze mindenki meg is kapja, még ha nem is tudnak semmi érdekeset mondani. Így aztán az epizódok is másfélszer olyan hosszúak, mint lehetnének, ami azért is zavaró, mert kínosan egyértelmű, hogy kik azok, akik érdeklik is az írókat. Will Byerst (és megformálója, Noah Schnapp tehetségét) például az első két évad óta először használja ki igazán a cselekmény, és Mike és Nancy idáig háttérbe szorult kishúga, Holly is meglepően izgalmas, szerethető figurává növi ki magát néhány epizód alatt. Sokan mások azonban, beleértve olyan fontos figurákat is, mint Tizenegy vagy a Winona Ryder által alakított Joyce, gyakorlatilag statisztaszintre süllyednek a nagy szereplőkavalkádban.

Minderről leginkább az alkotó Duffer tesók kiváló drámai érzéke tereli el a figyelmet. Az évadot végig belengi a „közel a vég” életérzés. A fenyegetés nagyobbnak érződik, mint valaha, és a brutalitást is alaposan felturbózzák – ez utóbbi azonban nem mindig válik a sorozat előnyére, hiszen a szereplők változatlanul egy tinisorozat értékrendjében mozognak és hoznak döntéseket. Kimondottan frusztráló, amikor az egyik pillanatban vérszomjas mészárlásba kezdenek, hogy a nézőt sokkolhassa néhány szétloccsanó fej vagy John Wick-ihletésű pisztolypárbaj, a következőben azonban nem hajlandóak végezni az ájult főgonosszal, mert „nem hidegvérű gyilkosok”. És akkor arról még nem is beszéltünk, milyen gyakran úsznak meg komoly, ha nem egyenesen halálos sérüléseket, holott most, a célegyenesben már igazán nem kéne ennyire kapaszkodni mindenki túlélésébe.

A Stranger Things-varázs viszont kétségkívül itt van, és egész egyszerűen nem fognak rajta a golyók. Nem számít, hányszor fordul a szemünk egy-egy erőltetett beszóláson, alulírt romantikus jeleneten vagy túltolt történeti csavaron, pár percen belül ismét el fog kapni a sorozat sajátos lendülete. Egyszerűen felemelő látni, ahogy a nagy csapat végre egyszer s mindenkorra leszámol Hawkins démonaival. A kérdés most már csak az, hogy a Netflix eléggé lecsiszolta-e a sorozatot ahhoz, hogy hosszú távon is modern klasszikus maradhasson – vagy csak profin terelték el a figyelmünket a problémák valódi mélységéről addig, amíg még sodort magával a hype.

Kapcsolódó cikkünk

Hírdetés

Amikor a Netflix tíz évvel ezelőtt rábólintott öt különc gyerek fantasykalandjaira, még nem számíthatott rá, mekkora siker küszöbén áll. Az eredetileg Stephen King-pótlékként megálmodott Stranger Things azóta a szolgáltató egyik legnézettebb műsora és a popkultúra egyik nagyágyúja lett. A lezáró ötödik évadot rendhagyó módon, három részre bontva kapjuk meg az idei ünnepek alatt, december 31-ei végszóval. Mielőtt azonban búcsút vennénk a sorozattól, lessünk be egy pillanatra az elmúlt évtized kulisszái mögé!

A fiktív Hawkinsban a 80-as években nyoma veszik egy kisfiúnak, s bár a város kész halottnak nyilvánítani, anyja és barátai nem adják fel ilyen könnyen. Az egyszerű nyomozós alaphelyzetből azóta komplex fantáziavilág nőtte ki magát hátborzongató szörnyetegekkel és politikai összeesküvésekkel. Kis híján azonban az egész ötlet a kukában végezte, Matt és Ross Duffert, a sorozat iker alkotóit ugyanis kezdetben szinte mindenki elutasította.

A gyerekek meg a többiek

A sorozat Stephen King-áthallásai nem véletlenek. A Duffer fivérek eredetileg a legendás szerző Az című regényét akarták adaptálni, miután pedig elutasították őket, minden ötletüket átvezényelték egy eredeti történetbe. A cím: Montauk. A cselekmény eredetileg ebben a New York állami kis faluban játszódott volna, mely híres gazdag folklórjáról. A projekt azonban nem igazán akart befektetőkre találni, és nem csupán a semmitmondó cím miatt. A producerek leginkább azt nem akarták elhinni, hogy bármelyik felnőttet érdekelné egy sorozat, amely gyerekekről szól. Végül aztán a fivérek jókor voltak jó helyen: a Netflix, melyet korábban eszükbe sem jutott megszólítani, éppen egy hasonló, természetfeletti projektet keresett.

Egyértelmű volt, hogy a sorozat (ekkor már Stranger Things címen) sikere a szereplőin áll vagy bukik, így a castingot véresen komolyan vették. Az első szalagcímeket akkor kapták, amikor kiderült: Winona Ryder, a 90-es évek nagy sztárja alakítja majd az egyik főszerepet. Ez volt Ryder első jelentős szerepe 2001-es lopási botránya óta, ami gyakorlatilag ingyen marketinget generált a sorozatnak. A valódi hangsúly azonban mindig is a gyerekszínészeken volt, akik közül Dufferék vagy 1000-et is meghallgattak. A Tizenegyet alakító Millie Bobby Brownt az utolsó pillanatban kapták el, számtalan elutasítás után (többek közt a Trónok harcától) ugyanis éppen felhagyni készült a színészkedéssel. A meghallgatás ezúttal betalált, a kislány azonban ódzkodott kopaszra nyíratni a fejét – egészen addig, amíg a rendezők meg nem mutatták neki, milyen menőn néz ki Charlize Theron a Mad Max: A harag útjában. Ezután Brown boldogan ült a borotva alá.

Fejjel felfelé

Az első évad viszonylag zökkenőmentesen forgott, bár a gyerekszínészekkel váratlan gondok akadtak. A Dustint alakító Gaten Matarazzo hangja például néhány hónap alatt annyira megváltozott, hogy utólag már egyetlen pótszöveget sem tudtak vele felvenni. Millie Bobby Brown pedig az egyik nap tetőtől taplig glitterben jelent meg, és a stábnak vagy egy órájába telt megtisztítani őt. A sorozat viszont tagadhatatlanul nekik köszönhetően lett kitörő siker – a nézők többet akartak a gyerekcsapatból, a Duffer fivérek pedig elvetették eredeti ötletüket, vagyis hogy minden évad ugorjon az időben 10 évet. Jól tették, a nagy visszatérést, a második évadot ugyanis 16 millióan látták az első héten, a későbbi harmadikra pedig már az első napon 20 millióan voltak kíváncsiak. A Stranger Things ekkorra már nem más kultúrákból táplálkozott, hanem maga lendítette fel őket – a sorozat hatására újabb fénykorába lépett a Dungeons & Dragons asztali szerepjáték, na meg a 80-as évek technológiai és divatcikkei is.

Ahogy pedig teltek az évek, a sorozat egyre nagyobb volumenűvé vált. Az első évadnál még alaposan be kellett húzni a nadrágszíjat; Hopper felügyelő lakókocsiját például a stáb egyetlen dollárért bérelte. A harmadik évadhoz ezzel szemben már egy egész lepusztult bevásárlóközpontot építettek újjá, a negyedik pedig epizódonként 30 millióba került. A látvány szintén vetekedni kezdett a legnagyobb mozifilmekével – a néhány éve bemutatott főgonosz, Vecna sminkelése napi 9 órás procedúra volt. A negyedik évad forgatása ráadásul még a covidjárvány miatt is elcsúszott. Ez persze kapóra jött a Duffer tesóknak ahhoz, hogy kissé faragjanak a forgatókönyvön. Eddie például eredetileg sokkal kisebb szerepet kapott volna, és a finálé ikonikus Metallica-gitárszólóját sem nyomta volna le. Az újraírás minden bizonnyal jót tett az őt alakító Joseph Quinn-nek, akinek karrierje azóta is szárnyal, az évad megjelenése után pedig még a Metallicával is együtt zenélhetett.

Csak el ne rontsuk”

A Stranger Things napjainkra a legnagyobb popkulturális jelenségek egyike. Ha valaki feltűnik benne, az egész biztosan közbeszéd tárgyává válik – mint például Kate Bush, akinek Running Up That Hill című dala csaknem 40 évvel a megjelenés után, a Stranger Thingsnek köszönhetően került fel a toplisták élére. A Harry Potter óta pedig talán először fordult elő, hogy egy széria rajongói együtt nőjenek fel a színészekkel.

A Duffer fivérek az ötödik évad után távoznak a Netflixtől, sorozatuk azonban még sokáig visszhangzik majd a szolgáltató könyvtárában. Feltéve, hogy nem rontják el a befejezést, amin az egyik főszereplő, Finn Wolfhard meglehetősen aggódik. „Remélem, nem leszünk úgy szétszedve, mint a Trónok harca lezárása.”

Aimee Mullins, aki Tizenegy vér szerinti anyját alakítja, egy ritka betegségben szenved, mely miatt mindkét lábát amputálni kellett. Bár a sorozatban csak ülve látjuk, Mullins a valóságban díjnyertes paralimpikon.


Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »