Z. Németh István költő, író, szerkesztő a közelmúltban ünnepelte 55. születésnapját. Nemrégen a „folyamatosan új témákat kereső, kísérletező és ironizáló költészete, valamint értékes gyermekirodalmi alkotásai elismeréseként” magyar állami kitüntetésben részesült. A szerzővel a pályakezdéséről és az írásművészetét befolyásoló hatásokról beszélgettünk.
A köztársaságielnök-választás második fordulójának napján beszélgetünk. Voltál-e választani?
Igen, természetesen voltam.
A celebek és a sportolók mellett idén a hazai művészvilág több jeles képviselője is bekapcsolódott a választási kampányba. Szerinted a művészeknek ki kell-e állniuk az „eszme-barrikádokra”?
Szerintem nem. Jómagam nem politizálok, tanítok, mentorként, szerkesztőként dolgozom. A művész a szellem embere, neki az égi sugallatokra kell hallgatnia, nem pedig a politikusok trágyával megrakott szekerét tolni.
Ezen a héten vesztettük el Kossuth-díjas írónkat, Duba Gyulát. Volt köztetek valamiféle kapcsolat?
1992 októberétől kezdve öt hónapon keresztül az Irodalmi Szemle szerkesztőjeként dolgoztam, akkoriban csak hétvégére jártam haza Pozsonyból. Sikerült valamicskét megélnem az akkor még létező heti- és havilapjaink szerkesztőségeinek hangulatából, légköréből, a pezsgő irodalmi életből. Akkor még zajlottak kávéházi beszélgetések, még éltek és dolgoztak, egy kis csevejre bármikor kaphatók voltak azok a költők, írók, újságírók, akiknek a munkásságát gimnazista koromtól fogva ismertem, figyeltem. Ezt az időszakot nagyon fontosnak tartom az életemben. Ha mindez nem történt volna meg, bizonyára hiányozna, és nem az lennék, aki ma vagyok. Duba Gyulával nem itt, hanem Párkányban találkoztunk az egyik alapiskolában, mindketten író-olvasó találkozón vettünk részt, a szünetben hosszabban elbeszélgettünk. Összesen ennyire emlékszem.
Hogy látod Duba jelentőségét a magyar irodalomban?
Ha életművének súlyát tekintjük, már régen megérdemelte volna a Kossuth-díjat. Sajnos, egy kicsit későn érkezett ez az elismerés, így annak hozományait már nem tudta élvezni. Nagy életműről van szó, és a hatása sem kisebb. Duba életművével jómagam tizenéves koromban találkoztam. Öt hatalmas könyvesszekrényünk volt otthon. Minden festetés alkalmával legalább kettőt ki kellett üríteni, hogy elmozdíthatók legyenek.
Az alsó traktusok máskor nem voltak hozzáférhetők, mivel az ajtókat a nekik tolt ágyak miatt lehetetlen volt kinyitni. A stószokban álló könyvek között, amelyek türelmesen várták, hogy visszakerüljenek méltó helyükre, szinte párhuzamosan fedeztem fel Karinthy Frigyes és Duba Gyula humoreszkjeit. Lelkesen olvastam az Így írtok ti és a Baj van a humorral című könyveket. Ez a két író kedveltette meg velem a humoreszk műfaját. Az inspirációk hatására később magam is jó pár humoreszket „követtem” el. Az irodalmi paródiákról nem is beszélve.
Említetted, hogy sok könyvetek volt otthon. Mennyiben formálta a családi háttér a kapcsolatodat az irodalommal?
Édesapám újságíró volt, ma már nyugdíjas. Kétezernél is több könyv között éltük mindennapjainkat, nem csak lapozgattuk, el is olvastuk őket. Történelem, esszék, számtalan művészeti album, könyvek a fotózásról. A Magyar Remekírók sorozat kötetei, illetve a világirodalom klasszikusai sem hiányoztak. Csehszlovákiai magyar irodalomból volt a legkevesebb, ezt a hiányt később az antikváriumok polcairól pótoltam. Akikről a gimnáziumban tanultunk irodalomórán, azoknak a műveit kivétel nélkül megtaláltam otthon. És ha már ott voltak, el is olvastam őket.
Milyen volt az irodalomoktatás a múlt rendszer végnapjaiban a komáromi gimnáziumban? Ki volt a magyartanárod?
Virágh Józsefné volt az osztályfőnököm, aki nagyon lelkes irodalomtanár volt, élvezetes óráin sok érdekes olvasnivalót ajánlott nekünk, amelyeket, ha az órákon nem is foglalkozhattunk velük, fontosnak tartott. Volt a gimnáziumnak egy Diáktükör című lapja, itt jelentek meg az első írásaim. A lap szerkesztésébe is bevont, később egész oldalakat szerkeszthettem a diáklapban, mi több: képregényt is rajzolhattam.
Komáromból Nyitrára kerültél, alsó tagozatos tanári tanulmányokat folytattál. A magyar tanszékkel milyen volt a kapcsolatod?
A szerencse jó tanárok képében Nyitrára is elkísért. Ebben az időben már többen biztattak, hogy küldjem el a verseimet irodalmi lapokba, de ekkor még nem igazán éreztem késznek magam erre. Az első verseimet az Új Ifjúságban Kulcsár Tibor véleményezte a népszerű Új hajtások című rovatban. Amikor elkerültem a főiskolára, megismerkedtem Szeberényi Zoltánnal, akinek nagyon sokat köszönhetek. Nemcsak elolvasta és véleményezte a műveimet, hanem az Irodalmi Szemlébe is beajánlott. Szívesen emlékszem vissza erre az időszakra, Zoli bácsi nemcsak izgalmas, inspiráló előadásokat tartott a gyermekirodalomról, de amiben tudott, segített is, egyengette a pályámat. Kapcsolatunk a későbbiekben is megmaradt.
Közel laktunk egymáshoz, amikor a főiskola után visszakerültem Komáromba, gyakran meglátogattam, nagyon jókat beszélgettünk irodalomról és az élet más dolgairól is. Én voltam a szerkesztője a Magyar irodalom Szlovákiában 1945–1999 című kétkötetes portréesszéinek.
1992-ben jelent meg az első köteted, a Rózsa és rúzs, amely szerelmes verseket tartalmazott. Hogy állt össze a kötet?
Első kötetem leginkább a négy nyitrai évemből építkezik. Szerkesztőm, Balla Kálmán javasolta, hogy ezzel a témával jelenjen meg. Így aztán az élet egyéb dolgaira fókuszáló verseim az 1993-as, Könnyűnek hitt ébredés című verskötetben láttak napvilágot. Érdekesség, hogy eredetileg az lett volna a címe, hogy Csillag vagy halott égen. A kiadó felhívta rá a figyelmemet, hogy a „halott” szó nem hangzik túl jól egy szerelmes verseket tartalmazó könyv címében. Sokat gondolkoztam, végül azt találtam ki, legyen Égve hagyott érintés. Mondták, hogy ez már sokkal jobb, de túl elvont, inkább majd ők választanak egyet. Így aztán a Rózsa és rúzs lett a címadó vers.
Harminckét év távlatából hogy tekintesz vissza erre a könyvre?
Én nagyon örültem neki. Kaptam érte hideget-meleget. A címbe is belekötöttek, csúfolták a piros borítója miatt is. Később azonban, úgy érzem, minden a helyére került. Amikor az AB-Art Kiadónál megjelentek a legszebb verseim, a kötet szerkesztője, Szepes Erika a kötet tanulmányértékű utószavában „rehabilitálta” a kötetet, feltárva annak szimbólumrendszerét és egyéb értékeit, illetve a legszebb versek közé is jócskán beválogatott a kötet anyagából.
Ugyanebben az évben, két héttel az első könyved után megjelent a második, a Hétre hét, hóra hó. Ez gyermekverseket tartalmazott. Fiatal, útját kereső szerzőként mi vitt a gyermekirodalom világába?
A szlovákiai magyar irodalomra jellemző, hogy jó pár költőnk, amikor kisgyermeke volt, kirándulást tett a gyermekirodalomba. Ám nem hiszem, hogy a gyermeklírának abból kell táplálkozni, hogy a szerzőnek van-e gyermeke vagy nincs. Engem Szeberényi Zoltán előadásai vittek ebbe az irányba. A szakdolgozatomat is nála írtam az 1970 és 1990 közötti csehszlovákiai magyar gyermekirodalom fejlődéséből.
Egyébként is szerettem, ha egy versben a játék, a humor, a ritmus, a rím, a szójáték egyaránt jelen van, így ezeket a hajlamaimat a gyermek-irodalomban sokkal jobban ki tudtam bontakoztatni, mint az úgymond felnőtt irodalomban. Illetve nagyon sokat köszönhettem annak, hogy a diplomamunka írása közben Zs. Nagy Lajos, Keszeli Ferenc, Kulcsár Ferenc, Dénes György, Tóth László, Tóth Elemér gyermekversköteteit olvashattam, az ő költészetük rendkívül inspiráló volt számomra.
Három évtizedes pályádon folyamatosan jelen vannak a gyermekversek és a mesék. Másképp nyúlsz a gyermekirodalomhoz, amióta neked is vannak gyermekeid?
Több kötet gyermekvers után rádöbbentem, hogy mesét még nem is írtam. Így aztán kipróbáltam magam a mesék, illetve a meseregény területén is. Emese és Noémi több versemben is megjelenik, a Zengőrét meséi című meseregényemnek pedig ők a főszereplői. Mimi és Momi figuráját is ők inspirálták.
A versek mellett prózát, regényeket, novellákat is írsz. Mennyiben igényel ez más alkotói megközelítést, mint a vers?
Amikor verset írok, akkor általában egyszerre több is születik. De a vers az olyan, hogy gyorsan „jön”. A költő leírja, aztán naponta nézegeti, gondozgatja, farigcsálja még, amíg véglegesnek nem tűnik. A próza ezzel szemben sokkal több képernyő előtti ülést igényel. Egyébként tizenévesen rengeteg prózát írtam, csak ezek nem jelentek meg kötetben. Akkoriban nagy hatással volt rám a tudományos-fantasztikus irodalom, így kezdetben én is sci-fi novellákat és kisregényeket írtam. Az első novelláskötetem, a Noémi bárkája 1996-ban jelent meg, melyet aztán 1997-ben a Feküdj végig a csillagokon című regényem követett. Nyilván, amikor pózát ír az ember, más rugók mozgatják az agyát, mint a versnél. A prózában is a csattanós végűeket kedvelem. Jelenleg is egy novellásköteten dolgozom, de nagyon lassan haladok, mivel kevés az időm. Tanítok, szerkesztek, mások szövegeivel kell foglalkoznom, a sajátjaimra sajnos nemigen jut idő.
Mikor szoktál írni?
A napjaim úgy néznek ki, hogy reggel ötkor kelek, negyven percet buszozok, így hét közben szinte alig marad időm. Nem véletlenül mondták a csehszlovákiai magyar irodalomra, hogy az egy hétvégi irodalom, hiszen a szerzők nagy többségének volt polgári foglalkozása, igazi „írók” jobbára a hét két utolsó napján lehettek.
Egyébként kézzel írsz, vagy számítógépen?
Kezdetben az édesapámtól kölcsönzött táskaírógépet püföltem. 1995-ben aztán az egyik kötet honoráriumából tudtam venni számítógépet. Azóta a sokkal halkabb műanyag klaviatúra billentyűi kopognak az ujjaim alatt.
Említetted, hogy Karinthy és Duba közösen indított a humoreszkek irányába. A humor és a paródia azóta is hangsúlyosan van jelen műveid sorában. De például a Nincs meneqés című paródiaköteted befogadását nem akadályozhatja, hogy az emberek nem ismerik a paródia tárgyául választott, kortárs szlovákiai magyar verseket?
Nem véletlen, hogy ezzel a kötettel be is fejeződött életemben az a korszak, amikor irodalmi paródiákat írtam. Az Irodalmi Szemlében akkoriban az volt a szokás, hogy a decemberi számot kicsit lazábbra vették. Itt jelentek meg az első irodalmi paródiáim, nyilván szlovákiai magyar szerzőkről, mert őket olvastam a legtöbbet. Azóta sem találkoztam hazai irodalmi paródiákkal mások tollából. De úgy gondolom, a világ akkorát változott, nem is biztos, hogy az emberek szívesen vennék, ha paródiák születnének róluk. Ez a műfaj most nem éli a virágkorát. Mint ahogy a humoreszk sem. A trágár humor a divat.
Több kötetedben is tetten érhető a kibertér nyelvi belakására irányuló törekvés. Ott van a Kis magyar cyberpunk, a Kibertér, végállomás vagy a Vidd Lindát szörfözni. Miért fontos számodra ez a terület?
Volt egy időszak az életemben, amikor nagyon érdekelt a cyberpunk irodalom. Abban az időben rengeteget olvastam primer szövegeket és elméleti írásokat is. Az általad említett három könyvem egyfajta trilógiaként is felfogható. A Kis magyar cyberpunk novellái kicsit komolyabban járják körül a témát, a Kibertér, végállomás inkább a humor és a paródia felől közelít, a Vidd Lindát szörfözni pedig a vers oldaláról teszi meg ugyanezt. Ez utóbbinak a címét egyébként egy régi Pink Floyd kalózlemez inspirálta.
A Rózsa és rúzs óta további 31 köteted jelent meg, azonban Szlovákiában művészet hozzájutni régebbi könyvekhez. A kiadók eleve alacsony példányszámban jelentetik meg a kortárs irodalmat, gyenge a terjesztés, kiadók szűnnek meg jogutód nélkül, az általuk kiadott könyvek nem mindegyike jut el könyvtárakba, antikváriumokból sem bizonyosan érhető el. Hogy lehetne ezen változtatni? Van ebből kiút?
Ebből jelenleg nem látok kiutat. Eleve kevés a könyvesbolt. Pocsék a terjesztés. A könyvtárak arra hivatkoznak, hogy a kortárs irodalom csak foglalná a helyet azok elől a könyvek elől, amiket az emberek napjainkban keresnek, olvasnak, így az állomány egy részét leselejtezték, illetve kiárusították. Esetleg a magyarországi online antikváriumok jelenthetnek segítséget; egyidőben én is sok olyan régi kötetet megtaláltam itt, amit máshol nem.
Korábban volt egy olyan tervem, hogy átfogó tanulmányt írnék az elmúlt fél évszázad hazai magyar gyermekirodalmáról, illetve az SZMÍT honlapján szerettem volna egy gyermekirodalmi rovatot indítani. Ezeket az ötleteket idő hiányában jegelnem kell.
Ötödik éve szerkeszted a felvidéki Előretolt Helyőrséget, mely a MAGYAR7 irodalmi-művészeti mellékleteként jelenik meg. A lap az irodalmi lapok között példátlannak mondható támadások közepette indult. Hogy látod most a lap helyét a hazai magyar irodalomban?
Úgy látom, nagyon fontos szerepet tölt be, és a visszajelzések is erről árulkodnak. Számtalan olyan írónak, költőnek, publicistának nyújt közlési lehetőséget, aki esetleg máshol nem tudná megjelentetni az írásait, elviszi a kortárs magyar irodalom jó hírét olyan háztartásokba is, ahol a polcokon nem sorakoznak ilyen kötetek. Akinek jó szövege van, azok előtt nyitottak vagyunk. Korábban, egészen megszűnéséig a Szőrös Kő című irodalmi-művészeti folyóirat szerkesztője voltam. Itt nagyon jó kapcsolatokat sikerült kialakítanom hazai és határon túli szerzőkkel is, illetve sok tapasztalatot gyűjtöttem a szerkesztés terén. Irodalmi életünk sajnálatos megosztottságába most inkább nem mennék bele, mert az akár egy önálló interjú témája is lehetne. Ennél sokkal jobban foglalkoztat, hogy fiatal tehetségeket karolunk fel, szervezzük az irodalmat, fontos, hogy minél jobb lapot adjunk az olvasók kezébe. Irodalomszervezés például az is, ha megszólítunk olyan szerzőket, akik egyébként már letették a tollat, de a mi megkeresésünkre újra írni kezdtek. A lapnál a legújabb ötleteimet is meg tudom valósítani. Régi hobbim a nyolcirányú keresztrejtvények készítése, a képregényeket ötéves koromtól kezdve gyűjtöm, kedvelem. Arra gondoltam, miért ne népszerűsíthetnénk hazai magyar íróinkat úgy is, hogy egyes műveiket képregény formájában feldolgozzuk. Képregényrajzolóink, Király Anikót kivéve, sajnos nincsenek, ezért magyarországi művészekkel dolgozunk együtt, a forgatókönyveket pedig én írom. Büszkén mondhatom, hogy nemsokára már a 30. képregényünk fog megjelenni, amely az irodalmat népszerűsíti.
Megjelent a Magyar7 2024/15.számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
