A szamuráj halott – memento Alain Delon

Lelkileg egy ideje már felkészültem erre a hírre, Alain Delon kortársa és bizonyos szempontból ikertársa, Jean-Paul Belmondo halála óta még inkább.

Most mégsem találom a megfelelő szavakat, hogy kifejezzem érzéseimet annak a színésznek az élet színpadáról való végleges lelépése miatt, akit legjobban kedveltem mind közül, és akinek még azt is elnéztem, hogy színész, vagyis elvileg ripacs, mert végül is minden színész hivatásszerűen az. (Nem véletlen, hogy a római korban a rabszolgák mellett a hisztrióknak sem volt polgárjoguk.) Ő azonban egyetlen filmjében sem ripacskodott, pedig szinte mindegyiket láttam, legalábbis abból a korszakából, amikor még a csúcson volt, férfiak irigységének és nők imádatának kultusztárgyaként világszerte. Ő maga volt a természetesség, mindig minden filmjében önmagát adta, manírok és affektálás nélkül.

Kétségtelenül ő volt a francia és európai filmgyártás nagy korszakának utolsó mohikánja, azé a korszaké, amikor még létezett filmművészet, és igazi filmek születtek, nem úgy, mint manapság, amikor Hollywood futószalagon öklendezi ki magából a mesterséges intelligenciával és komputerizált látványeffektekkel feltuningolt marvel-fantasy szupergagyijait, tovább károsítva a már így is éppen eléggé IQ-deficites retardáltak alkotta kontraszelektált aljaemberiség szellemi színvonalát és kognitív képességeit.

Nem akarom idealizálni Delont, szó sincs róla: temetni jöttem Caesart, nem dicsérni. Több mint harminc filmjének a végén már eljátszotta, hogy meghal, és most kiderült, hogy egyszerű halandó volt ő is, mint mi mindnyájan, hibákkal és erényekkel, viszont olyan küllembeli és jellembeli adottságokkal, amelyek kiemelték az egyszerű halandók sorából, abszolút unikummá téve nemzedékében.

A küllemét fölösleges méltatni, mert az önmagáért beszél, sőt üvölt, legalábbis azok számára, akiknek van szemük és érzékük az esztétikumhoz, amely – az elcsépelt ókori közhellyel ellentétben, hogy ti. de gustibus non disputandum – egyáltalán nem egy szubjektív kategória, hanem nagyon is objektív kritériumok összhatásának eredménye. Márpedig Alain Delon „az elegancia, a tehetség és a szépség nagykövete” volt, amint azt Brigitte Bardot írja búcsúlevelében „barátjáról, alteregójáról, cinkostársáról”, akivel „ugyanazon értékeken, ugyanazon csalódásokon, az állatok iránti ugyanazon szereteten” osztozott.

Ami pedig a jellemét illeti, arról sokat elmond, hogy egész életében a bátorságot, a barátságot és a bajtársiasságot tartotta legnagyobbra, személyes példával járva elől mindhárom területen.

Alig 17 évesen (!) önkéntesnek jelentkezett az indokínai háborúban harcoló francia expedíciós erők soraiba, és több mint három évig derekasan állta is – szó szerint – a sarat a második világháború utáni fegyveres konfliktusok egyik legkeményebb színterén.

Köztudott volt róla, hogy a barátaiért mindig tűzön-vízen át kiállt, ahogyan a nézetei képviseletében is mindvégig rendíthetetlen maradt. 1977-ben a L’Express hetilapban például általános felháborodásra nem habozott „fasisztának” titulálni önmagát: „Mélyen antikommunista vagyok, ez minden. Amint az ember mond valamit, beskatulyázzák. Jó, akkor fasiszta vagyok, ha akarják, sebaj.”

Nyugaton manapság egy ilyen kijelentéshez szó szerint halált megvető bátorságra van szükség egy közszereplő részéről, különösen a szórakoztatóiparban.

1984-ben a VSD hetilapban támogatásáról biztosította régi barátját, Jean-Marie Le Pent: „Minden hibájával és erényével Le Pen talán ma az egyedüli, aki előbb Franciaország érdekeire gondol a saját érdekei előtt.”

Egy újabb szentségtörő szentencia tőle.

Élete utolsó nagyinterjújában nyilvánvalóvá tette, hogy lényegében leszámolt az élettel, és derűsen készül a halálra.

Szívbemarkoló szavai egy vélhetően klasszikussá váló sanzon ihletforrásául szolgáltak.

Alain Delon szenvedélyes „kutyabolond” volt. Különösen megható, ahogyan az előbbi interjúban az utolsó négylábú társáról beszél.

Ebből a kijelentéséből is botrány lett, de mivel a halála alkalmából kiadott gyászjelentésben Loubo neve is szerepel, a 10 éves kutyus túlélte gazdáját, és a jövőben Jeanne Mas énekesnő fog róla gondoskodni.

Delon halálhíre egyébként vegyes reakciókat váltott ki a mára teljesen amerikanizált-meszticizált, tehát degenerált és woke francia közvéleményből, amelynek az ízlésficamához képest ő túlságosan „férfias”, „reakciós”, „rasszista”, „homofób”, „nőgyűlölő” (!), egyszóval túlságosan fehér volt, és mint ilyen, az eltörlendő múlt megtestesült relikviája.

Paranoiásan polkorrekt trollok most azt is felróják neki, hogy volt képe éppen 88 évesen távozni az árnyékvilágból (ráadásul a VIII. hónap 18. napján), mintha csak a halála dátumának szándékos megválasztásával is sokkolni akarta volna őket, rejtjeles módon azt is elmondva a halálában, amit még ő sem mert elmondani az életében – talán még önmagának sem. (Akik ismerik a 88-as szám ezoterikus jelentését, azoknak nem kell megmagyarázni, akik nem ismerik, azoknak meg fölösleges.)

Teljesen igaza van Brigitte Bardot-nak, hogy Alfred de Vigny: A farkas halála c. költeményét idézve vett tőle végső búcsút:

A világ állapotát látva nagyon is időszerű volt, hogy – Edgar Froese, a Tangerine Dream egykori legendás frontemberének szavaival élve – immár Alain Delon is megváltoztassa a „kozmikus lakcímét”, és ne kelljen szembesülnie az elkövetkező apokalipszissel, ami ránk, ideiglenes túlélőkre vár.

Gazdag István