No de mit akart mondani a költő? – tették fel nekünk a kérdést számtalanszor tanáraink boldogult iskolás korunkban. Felnőve aztán megértettük, hogy erre bizony nem csak diákként nehéz válaszolni. Mert ha létezik egy jól megfogalmazható válasz, akkor valami probléma van a verssel – és a költővel is.
Azoknak a műveknek a mondanivalója, melyek figyelmünkre egyáltalán érdemesek, nem egyszerűsíthetők le néhány egyszerű gondolatra. Olyannyira nem, hogy kiderül: egy jelentős alkotás értékét éppen az mutatja meg, hogy minél többet foglalkozunk vele, annál jobban kibontakozik előttünk a mélysége, annál inkább rájövünk, hogy milyen szerteágazó ösvényekre vezeti elménket és szívünket.
Manapság nem csak a szórakoztatásra szánt filmek, sorozatok esetében érhető tetten valamiféle jól megragadható üzenet. Napjaink filmtermésére tekintve észrevehetjük, hogy a „költő” sok esetben nem csak mond valamit, de egyenesen beleüvölt a fülünkbe. A Ruth Wareg regényéből készült A nő a tízes kabinból című film – melyben többek között Keira Knightley és Guy Pearce játszik – ebbe a kategóriába tartozik. Ám ha valaki túl hangos akar lenni, könnyen elmehet a hangja. Ezúttal ugyanis a harcos feminizmus – a főbb női szereplők mindegyike áldozat, míg a férfiak egytől egyig a toxikus maszkulinitást testesítik meg – a minőség rovására ment, olyannyira, hogy az értékelő portálok lesújtó pontszámmal díjazták Simon Stone filmjét. Legtöbbször a „tanulság” nem is annyira szembetűnő – lehet, hogy a korszellem diktálta szemléletmód csakúgy mellékesen jelenik meg. De azért nem rejtik el annyira, hogy elkerülhesse a figyelmünket.
A Guinness család története egészen egyedülálló a maga nemében. Arthur Guiness 1759-ben hozta létre sörgyárát, sötét porter itala és ennek változatai a mai napig igen népszerűek a fogyasztók körében. A família fénykora a dédunokákkal jött el, akik a 19. század második felében éltek. Anne, a legidősebb (Emily Fairn) egy arisztokratához, Plunket 4. bárójához ment feleségül. Arthur Guinness (Anthony Boyle) – aki később Ardilaun bárója lett – politikusi pályára lépett, Benjamin Guinness (Fionn O’Shea) pedig a Királyi Lovas Gárda kapitánya lett. A sörfőzdét a legfiatalabb testvér, Edward Guinness (Louis Partridge) irányította.
A legjobb forgatókönyvet a valóság írja, ezért is furcsa, hogy a sorozat alkotói miért költöttek hozzá a négy főhős amúgy is lebilincselő élettörténetéhez fantasztikus elemeket. Tevékenységük – elsősorban Arthur és Edward működése – azért is figyelemre méltó, mert felülírnak számos sztereotípiát. A Guinness Nagy-Britannia leggazdagabb családja volt, ennek ellenére nem illett rájuk a pénzhajhász tőkés képe, már csak azért sem, mert Edward a kor viszonyaihoz képest sokkal jobban támogatta a munkásait. De a tudományos kutatáshoz is komoly segítséget nyújtott. Testvéreivel Dublin felvirágoztatásában szintén részt vállaltak, emellett nagyszabású, jótékony célú építkezésekbe fogtak. A városképet ma is meghatározza az ő átalakító munkájuk. Ír protestánsként az unionista gondolatot támogatták, ennek ellenére nem élezték ki a konfliktust függetlenségre törekvő honfitársaikkal szemben.
Úgy tűnik, Steven Knight, a forgatókönyvíró nem tudott elszakadni korábbi nagy sikerének hangnemétől, ez a sorozata ugyanis nagyon hasonlít a Birmingham bandájához (Peaky Blinders). Ám míg ott a kitalált elemekkel senkinek nem lehet problémája, itt érthetetlenül állunk a sörgyáros família történetének felhabosítása előtt. A Guinness család két romantikus szálat is futtat: Arthurét és Edwardét. Mindkét testvér megházasodott, ám Arthurnak nem született gyermek. Az alkotók – fejet hajtva a kor divatos irányzata előtt – úgy gondolták, azért nem, mert Arthur rejtett homoszexuális volt, aki csak azért vette el Lady Olivia Hedgest (Danielle Galligan), hogy ezt leplezze. De Edwardot sem fűzte szerelmi kapcsolat a feniánus Ellen Cochrane-hez (Niamh McCormack), mint ahogyan azt a filmben látjuk.
És ha már a feniánusoknál tartunk. Ennek az ír függetlenségért küzdő társaságnak is izgalmas a története, már önmagában is. Vakmerő húzásaik közé tartozott – ahogyan azt a sorozatban is megemlítik –, hogy az Egyesült Államokból kiindulva az akkor brit fennhatóság alatt álló kanadai területekre is betörtek. Való igaz, hogy hatással voltak a korszak politikai életére, ám a Guiness családnak nem volt kapcsolata velük, mivel ők a britekkel való szorosabb együttműködésben voltak érdekeltek. Ám annyira azért nem feszítették túl a húrt, hogy feniánus merénylőtől kelljen tartaniuk – mint ahogyan azt a sorozat bemutatja.
A sörgyár többféle szerepben is alkalmazható munkafelügyelője, Sean Rafferty (James Norton) olyan, mint aki a Peaky Blinders-ből ugrott volna át ide. Bár a sorozat a családtagok közötti viszonyokra fókuszál, az ő összetett figurája a legérdekesebb. Az alkotók tipikus cliffhangerrel zárták a sorozatot, vagyis feltett szándékuk, hogy folytatni fogják. Csak remélni tudjuk, hogy a jövőben kicsit fékezik a fantáziájukat. Hiszen a sör sem jó, ha túl sok a habja.
Baranyai Béla/Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. november 9-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
