Orbán Viktor és a magyar diplomácia roppant sikert könyvelhetett ma el: fogadtunk és egekbe magasztaltunk egy kvázi diktátort, miközben lényegében semmit sem nyertünk vele.
Nemzeti érdek minél több országgal minél előnyösebb üzleteket kötni, különösen olyanokkal, amelyek egyébként értékelhető mennyiségű energiahordozón ücsörögnek. Ezt bizony a diktatúrákra oly nagyon kényes Európai Unió vezető demokráciái is megteszik, ha nemzetük érdekei úgy diktálják. Nincs fintorgás, ha télre gázt szerezni a tárolókba, vagy piacot a nemzeti autógyárnak.
Igen ám, csakhogy a tuti üzleteket pontosan ezért fű alatt intézik, hogy este a tévé előtt ülő liberális demokráciát élvező átlag EU-polgár ne nyelje félre a felmelegített pizzát a keleti gázzal jól befűtött lakásban. Igen, ahogyan mindenki más, vígan elüzletel Nyugat-Európa is a háttérben, a kormányokhoz remekül becsatornázott üzletemberek túrják fel a keleti sztyeppéket.
Ám azt az ostobaságot senki nem olyan hülye elkövetni, hogy egy posztkommunista diktátort magasztal egekig, pláne nem nevezi országát „mintaállamnak”, amely „világos stratégia mentén irányított, vezetett, helyes irányba fordított ország” És ez egy olyan dolog, ami a „különbözőségek mellett összeköti a két országot”. Igen, jól tetszenek olvasni: miután a hazai és külföldi liberális sajtó vért izzadva próbálja bebizonyítani, hogy Magyarországon „keleti típusú diktatúra” épül, a magyar miniszterelnök egy betyáros vallomással maga szögezi le, hogy igen, így is van.
És mindezért cserébe a következő, hatalmas perspektívák nyílnak meg előttünk: a Wizz Air márciusban újraindítja Baku–Budapest-járatát, Magyarország 200 azeri ösztöndíjas hallgatót fogad majd, illetve aláírtak egy nyilván történelmi jelentőségű sport- és ifjúsági, valamint egy turisztikai egyezményt. Ennyi.
Rendben. Működjünk együtt, titokban, csendben. Boltoljunk, ha szüksége van rá az országnak (igen, szüksége van rá). De, hogy a csúcsra járatott euroatlanti présben mi a bánat szükség volt ennyire túltolni a keleti nyitásos bicajt, azt talán még az azeri elnök sem tudja, mi pedig végképp nem.
A röhej az egészben, hogy idáig még a keleti nyitást leginkább szorgalmazó és ezért még azeri/török/orosz pénzeléssel is ezerszer agyonvádolt Jobbik sem ment el. Kiálltak Karabah mellett, szép, veretes nyilatkozatokat adnak ki a gazdasági partnerség fontosságáról és a két nép közös gyökereiről – de mintaállamnak sosem nevezték Aliyev kvázi-diktatúráját. Sőt, amikor a baltás gyilkost szánalmas és átlátszó módon kiadtuk az azerieknek,Vona azzal vádolta Orbánt, hogy „szorult helyzetében eladta saját és hazája erkölcseit.”
Tegyük hozzá: a nyalás az egész magyar diplomácia alaptevékenysége. A magyar vezetők nem tudnak úgy kimenni Brüsszelbe, vagy Washingtonba, hogy ne turkáljanak az EU, vagy az USA végbelében, de a reflex szerűen előadott szervilis gesztusok nem hiányozhatnak a keleti kirándulásokról sem. A NER-band mindig azt a nótát játssza, amit a vendég, vagy a vendéglátó hallani akar. És ezt itthon eladják úgy, hogy az egészből összeáll a mértéktartó, okos hintapolitika éteri szimfóniája – holott valójában csak valami rettenetes disszonáns dadaista nyekergés jön ki belőle.
Aliyev mester azért érti a csíziót. Sokkal jobban, mint Orbánék. Miután a magyar kormányfő élő vörös szőnyegként elé vetette magát, az azeri elnök válaszában ezt mondta: „a Magyarországgal mint EU-tagországgal kötött stratégiai partnerség megteremti az alapjait egy majdani hasonló, EU-azeri stratégiai megállapodásnak.” Magyarra fordítva: nyalhatunk mi akármennyit Bakinak, vagy Brüsszelnek: ebben az étteremben legfeljebb a pincérek lehetünk, akik tálcán hozzák asztalhoz az azeriaknak a szép, kövér nyugati piacot.
Ezért a remek melóért adjuk fel a maradék hitelünket és politikai mozgásterünket. Mert, abban biztosak lehetünk, hogy az Unió szépen, fű alatt egy háromsoros közleménnyel elintézve meg fogja kötni a stratégiai partnerségi megállapodást Azerbajdzsánnal. Mi pedig feleslegessé válunk, és mindkét fél elégedett közönyétől kísérve a hátsó ajtón kirúgnak bennünket az étteremből. Talán a borravalót elvihetjük a zsebünkben. Pincérnépnek több nem jár.
Széljegyző
Forrás:jobbegyenes.blog.hu
Tovább a cikkre »
