Amikor 1789-ben kitört a francia forradalom, a francia törvényhozás két részre volt tagolható. A forradalom megannyi fajta támogatójára és a régi rend híveire. Előbbiek a bal, utóbbiak a jobb oldalán foglaltak helyet a parlamentnek. Innen ered a baloldal és jobboldal kategóriája a politikában. A baloldalon voltak a liberálisok, szocialisták, nacionalisták. A jobboldal pedig a konzervatívokat jelentette. Elsőre talán különösnek tűnhet napjainkban, hogy a nacionalisták vagyis a nemzetiek, szembenálltak a konzervatív, tradícionalistákkal. Azonban eredendően a nemzeti függetlenségi mozgalmak és a nacionalizmus nagyon is baloldali, progresszív jelenség volt, amely a tradícionális, soknemzetiségű, konzervatív társadalmi berendezkedésű birodalmakat szétrombolta. Egy konzervatív számára a nemzetiség sokadlagos kérdés volt, s elsősorban az értékrend és a hierarchikus államhoz való lojalitás határozta meg az identitását. A nacionalizmus csak sokkal később, a 20. században csapódott a jobboldalra, a konzervativizmus mellé, mikor az egyéb baloldali ideológiák, a marxizmussá fajult szocializmus, majd a liberalizmus a nemzeti identitás ellen fordult.
A legutolsó pillanatig minden baloldali törekvésnek ellenálló feudális Orosz Birodalom 1917-ben elesett. Több száz év felvilágosodását kihagyva, azonnal szélsőbaloldali, kommunista diktatúra vette kezdetét. A több száz évnyi gazdasági és társadalmi progresszíó hiánya azonban olyan gyökeréig hatolóan jobboldalivá konzerválta az orosz népet, hogy azon a kommunizmus bicskája meghajlott. A marxizmusból hamar bolsevizmus lett, a proletár élcsapatból pedig parasztság. Felületes olvasónak ezek között nem tűnik fel a tátongó ideológiai szakadék, amelyben az orosz bolsevizmus ( Sztálin alatt végérvényesen) az orosz cári imperializmus és a hagyományos orosz népi kultúra vörös csillaggal letakart továbbélésévé torzult. Nyugat-Európa marxistái ezt hamar érzékelték és ennek ellenében hozták létre a Frankfurti Iskolát, ami a valódi, kulturális marxizmust képviseli. Ebben az értelemben az a bizarr helyzet állt elő, hogy a kommunizmus jelszavaival és jelképeivel, de a Szovjetunió az Orosz Birodalom torz szellemi örökösévé vállt és politikafilozfófiai értelemben jobboldali lett. Amikor a II. világháború 1945-ben véget ért, egy amerikai spenglerianus, strasserista, szélsőjobboldali, Francis Parker Yockey hasonlóképpen vélekedett és arra a következtetésre jutott, hogy a nacionalizmust háttérbe szorítva, egy nemzetközi szélsőjobboldali szövetségre van szükség, mely a Szovjetunióval és a keleti blokkal összefog a konzervatív értékeket pusztító, progresszív baloldali Nyugat ellen. Yockey nem csak filozofált, de tevékenyen kémkedett is a szovjeteknek, amiért az FBI végül elfogta, majd öngyilkosságot követett el. Francis Parker Yockey filozófiája nagy hatással volt az 1960-as években születő Új Jobboldalra és ebből adódóan később az Alt-Right-ra, amelyek ma eszmei alapjait szolgáltatják nem csak a Republikánus Pártnak, de megannyi európai szélsőjobboldali pártnak is, ide értve most a Fideszt is. Az USA dominálta globális hegemónia kora után a világ újra polarizálódik és több hatalmi tömb alakul ki. Ezek a törésvonalak ismét a klasszikus értelemben vett jobboldali és baloldali felfogások mentén történnek. A progresszió, vagy a konzervatív társadalmi és államstruktúra eszméje mentén. Ebben az új hidegháborúban Ororszország most már nyíltabban foglalta el a helyét ugyanott, ahol a Szovjetunió állt az elsőben. Ahogyan eredetileg 1789-ben is, olybá tűnik a nacionalizmus ismét nem a jobboldalon foglal helyet, s száz évnyi románca a konzervativizmussal véget ér. A (szélső)jobboldali nemzetközi unió ideája, mely szövetségben áll a progresszív Nyugat-ellenes Oroszországgal és Kelettel mára közelfogadott koncepcióvá vállt a magukat konzervatívnak, jobboldalinak tituláló politikai csoportosulások körében. Francis Parker Yockey koncepciója végül győzött.
Forrás:disszidensblog.blogspot.com
Tovább a cikkre »
