Korábi cikkem mintájára, íme a mássalhangzók.
Először is a mássalhangzók alapvető csoportosítása.
Először is légáram szemszögéből egyedül a tisztán tüdővel képzett hangok vannak meg minden emberi nyelvben, minden más tipus – hangszalagréssel ejtés, nyelcsettintéssel ejtés, s e kettő valamilyikének kombinálása a tüdővel – rendkívül ritka, pl. nyelvcsettintős hangok csak Afrika egy részében fordulnak elő, a hangszalagrés-hangok jóval gyakoribbak, a nyelvek kb. ötödében léteznek (Európában csak a Kaukázusban).
Szóval kizárhatók a fentiek. Persze van ebben ellentétes álláspont is, mely arra mutat rá, éppenhogy a csettintés teljesen természetes hangképzés. De ezt most hagyjuk. Maradnak tehát a tisztán tüdővel képzettek.
A két nagy csoport az obsztruensek – a hang a légáram akadályozásával képződik – és a szonoránsok – a hang folyamatos légáram-áramlással képződik -, mindkettő teljesen természetes hangképzés, azaz gyakori.
Mindenképpen feltételezhető az energiatakarékosság, azaz az első emberek olyan hangokat mondtak, melyek képzése kis erőfeszítést igényel. Ahogy ezt a magángangzóknál láttuk, ahol az á, az i és az u a feltételezhető 3 “őshang”.
Itt a mássalhangzóknál a kérdés bonyolultabb. Lássuk csoportonként:
obsztruensek:
- réshangok (frikatívák) – az akadály a szájban van és részleges, a három legjobban elkülöníthatő hely az ajak-fog környék, a fogíny-szájpadlás, s a száj hátsó része,
- zár-réshangok (affrikáták) – az akadály kezdetben teljes, majd részlegessé válik – ez nyilvánvalóan egy összetett ejtés, az összes ilyen hang kizárható, azaz “bukik” a magyar c, cs, dz, dzs, gy, ty,
- zárhangok (okkluzívák) – az akadály a szájban van és teljes – ezek teljesen természetesek, ezeket a legkönyebb ejteni, elég könnyű elkülöníteni 3 ejtési helyet;
szonoránsok:
- közelítőhangok (approximánsok) – a hangképző szervek csak megközelítik egymást vagy csak kis erővel érintik egymást – jellemzően ezek amolyan fél-magánhangzók, a j és a w a világ nagyon sok nyelvében megvan (pech: a magyarban w pont nincs),
- orrhangok (nazálisok) – a légáram akadályozva van a szájban, de távozik az orron keresztül – ezek teljesen természetes hangok, tulajdonképpen spontán módon vannak, az egyetlen akadály az egyes hangok elhatárolása, de pl. a magyarban is megesik az m és az n hasonulása,
- oldalhangok (laterálisok) – a légáram a nyelv mentén halad, de a nyelv akadályozza azt – az l típusú hangok teljesen természetesek, szinte minden nyelvben léteznek,
- pergőhangok (tremulánsok) – a légáram rezegtetésel képződött hangok – ezek kifejezetten bonyult hangok, pl. az átlag magyar kisgyerekek se képesek sokáig r-t mondani.
A szonoráns hangok alapesetben mindig zöngések, ez a természetes, könyebb állapot, kifejezetten ritka a zöngétlen szonoráns a világ nyelveiben, míg az obsztruens hangok esetében a helyzet fordított: ezek alapesetben zöngétlenek, viszont itt gyakoriak a zöngés hangok is.
Szóval eddig az eredmény mik lehettek az őshangok:
- réshangok: feltételezhető f, sz, h megléte,
- zárhangok: legalább egy p/t, egy k, s bizonyára egy hátrább képzett – a magyarból történetesen hiányzó – q, s ezeknek a rés
- közelítőhangok: j és w,
- orrhangok: kell, hogy legyen legalább m, de az n, ny, veláris n is gyakori a nyelvekben (a veláris n a magyarban nem fonéma),
- oldalhangok: l.
Hozzá kell tenni, teljesen realisztikus feltételezni, hogy a zárhangoknak lehett réshang vagy közelítő hang ejtése, magyarul ugyan nem nyilvánvaló, mert a magyarban a zárhang mindig zárhang, sose lesz már, de pl. a modern spanyolban egyes zárhangokat szinte mindig közelítőhangként ejtenek, innen van az a magyar füllel sajátos érzés, hogy a spanyolok gyorsan, de valahogy “lustán” beszélnek, míg fordítva meg, spanyol füllel, a magyar beszéd olyan agresszívan “németes”, pattogó.
Én pl. ebből tudom felismerni a magyar akcentust spanyolul, nagyon kevés magyar képes levetni a “b”, “d” és “g” magyaros ejtését spanyolul. Mondjuk annak idején tapasztaltam: a Kubában élő magyarok 99 %-a képtelen volt a Havanna és a Kuba szót helyesen kimondani spanyolul: spanyolul Habana és Cuba, a gond a “b”, magyarul olyan v és b köztinek hallatszik, pedig mind a kettő hibás, spanyol füllel egyenesen vicces.
De visszatérve. Összegezve én azt mondanám, az ősnyelv hangjai ezek lehettek: a, f, h, i, j, k, l, m, p, q, sz, t, u, w.
Ami nem teljesen egyezik az egyes hangok jelenlegi előfordulásával a mai emberi nyelvekben, lásd a magyarban nincs se q, se w. De nagy világnyelvek esetében is van ilyen. Ha megnézzük a világ 10 legnagyobb nyelvát (sorrendben: kínai, spanyol, hindusztáni, arab, angol, portugál, bengáli, orosz, japán, vietnámi), kiderül: a kínaiban az r marginális, a spanyolban és a portugálban nincs q és a w csak marginálisan van, a hindusztániában és a bengáliban marginális a q és a w, az arabban nincs p, az angolban nincs q, az oroszban nincs q és w, a japánban csak marginálisan van l, vietnámiban nincs p és q.
Íme pedig a Frankfuri Egyetem statisztikája erről, a 10 leggyakoribb hang elemzésük szerint:
Mivel a legkönnyebb az egyetlen szótag, s mássalhangzó-magánhangzó kapcsolódás, így az ősnyelv szavai ezek lehettek, íme az összes lehetséges “tiszta” kombináció:
- af ah aj ak al am ap aq asz at aw
- fa fi fu
- ha hi hu
- if ih ij ik il im ip iq isz it iw
- ja ji ju
- ka ki ku
- la li lu
- ma mi mu
- pa pi pu
- qa qi qu
- sza szi szu
- ta ti tu
- uf uh uj uk ul um up uq usz ut uw
- wa wi wu
Forrás:bircahang.org
Tovább a cikkre »
