A Miskolcon megnyílt kortárs képzőművészeti tárlat fiatal kortárs művészek „szemüvegén” és ecsetvonásain keresztül mutatja be mindennapi világunkat, életünket.
Csöbör Katalin – MTI/Vajda János
„Szintézis” címmel nyitotta meg második tárlatát Emberi Erőforrás Támogatáskezelő a Miskolci Városháza aulájában augusztus 19-én. A kiállítás olyan fiatal kortárs művészek „szemüvegén” és ecsetvonásain keresztül mutatja be mindennapi világunkat, életünket, mint Csanálosi Mária, Gulyás Andrea, Király Gábor, Lajkó Nóra, Mányoki Ádám, Mátyási Péter, Pinczés József, Szabó Franciska és Végvári Gergely. A rendezvény fővédnöke Csöbör Katalin fideszes országgyűlési képviselő, őt kérdezte a Gondola.
– Képviselő asszony, fontos, hogy a magyar emberek a saját kreativitásukkal, tehetségükkel, szakértelmükkel a lehető legjobban boldoguljanak itthon, a Kárpát-medencében. Ezt hogyan segíti tudatosítani a miskolci tárlat?
– Egy alkotás csak úgy töltheti be szerepét, hogy találkozik a közönséggel. Ezek a kiállítások kifejezetten jó lehetőséget nyitnak a széles publikum előtti bemutatkozásra. Egy sikeres tárlat fontos lépcsőfoka lehet egy művésznek azon az úton, amelyet be kell járnia az elismertséghez és ahhoz, hogy egy-egy gyűjtővel, vagy galériatulajdonossal kialakítson egy hosszú távú kapcsolatot. A hazai művészek bemutatása, bemutatkozása azért fontos, mert az alkotó ember elsősorban a saját közegére reagál, az itthon hagyományaiból építkezve alakítja ki saját kifejezési módjait. Ezért a saját kulturális közegében könnyebb megértetnie és elfogadtatnia magát.
– Eltérő témák, stílusok, egy azonban közös bennük: a jelenben alkotnak, a minőséget tartják szem előtt a dolgok, hivatások és az emberek megítélésében. Miért létkérdés, hogy a ma emberét különösen itt, Közép-Európában a művészet is hozzásegítse ahhoz, hogy szoros kapcsolatban maradjon a valósággal?
– Egyrészt olyan felgyorsult világban élünk, hogy alig marad idő elmélyült emberi kapcsolatokra. Másrészt olyan fokú a digitalizáció, hogy a világ megismerésének egyre inkább kizárólagos eszköze lett a számítógép, közkeletű kifejezéssel élve: virtuális világban élünk. De amikor megállunk egy festmény előtt, óhatatlanul is személyes kapcsolatba kerülünk az alkotóval. Egy időre beléhelyezkedünk, és – legalábbis arra, a vászondarabon megfestett világra – az ő szemén keresztül nézünk. Akkor úgy látom a világot, ahogy én sosem látnám. Akkor a festő szemével, érzéseivel, tudásával gazdagodik a valósággal való kapcsolatom.
– Észak-Magyarország küzdelmekkel teli vidékén mit próbál sugallni egy képzőművészeti tárlattal a szervező közösség, köztük a fővédnök?
– Azok, akiket nem érint meg Liszt Ferenc vagy Bartók Béla zenéje, akik nem értik meg, hogy egy teret hogyan tud megszépíteni egy épület – én például olyan szerencsés vagyok, hogy a nemzet főterén, a világ legszebb „irodaházában” dolgozhatom –, akiket nem nyűgöznek le Csontváry Kosztka Tivadar, Aba-Novák Vilmos, vagy Szinyei Merse Pál vásznai, azok, lakjanak bárhol is, tulajdonképpen egy madáchi falanszterben élnek. Az én politikai krédóm, a művészek nyelvén, talán épp ezen madáchi falanszter elleni küzdelem.
– Önnek mint polgári politikusnak miért elsőrangú, hogy Miskolc művészeti élete tárlatokkal is színesedjen?
– Szüleim úgy neveltek, hogy mindig kultúrával vettük körbe magunkat, áldoztunk a maradandó képzőművészeti alkotásokra. Azt gondolom, hogy ez nem csak egy családban, de bármely közösségben kötelező hagyomány kellene hogy legyen. Régen a beruházások tervezett kiadásai között kötelezően szerepelt, hogy mennyit kell ipar-, vagy képzőművészekre költeni. A jogszabály már nem él, de fontosnak tartom, hogy minden közösség, település becsülje meg művészeit, alkotóit. Egy városnak is dolga, hogy díszítse köztereit újabb szobrokkal, közintézményeit minél több festménnyel! A mai alkotók lesznek azok, akik a lenyomatát adják saját korunknak, és mi ezt az örökséget hagyjuk rá gyermekeinkre.
Molnár Pál
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
