A katakombák népe

A katakombák népe

A mai Európát sokan állítják párhuzamba a késő-római évszázadokkal. Eszerint a fejlett nyugat lenne a Nyugatrómai Birodalom, a falakat építő, bezárkózó Kelet-Európa lenne a despotikussá váló Bizánc mai megfelelője.

A külső bevándorlók, vagy bevándorolni akarók tömegei felelnek meg a „barbároknak”, akiknek a nyomását a katonaállammá alakuló keleti birodalom túlélte, a fejlett nyugat viszont nem tudott mit kezdeni velük. Van tehát ma is Nyugat, Kelet, és külső „barbár tömegek” – pont, mint kétezer éve. Egy kérdésre viszont nincs válasz: ma kik feleltethetőek meg az egykori ókeresztényeknek, akik a semmiből jöttek és meghódították a Nyugatot, a Keletet és a barbárok lelkét is? Az ókeresztények mögött sokáig nem volt világi hatalom, katonai erő. Évszázadokig csak kis közösségekben és katakombákban éltek, onnan hirdették, hogy az egyéni üdvözülés mindenkinek megadathat. A Római Birodalom erejének halványulásával ezek az ókeresztény tanok egyre jobban terjedtek, a katakombák népe a felszínre jutott. Először rendkívül erős keresztényüldözéssel kellett szembenéznie, de végül a tömegek közt népszerűvé váló kereszténység államvallássá lett. Távolabbról nézve úgy is lehet mondani, hogy egy negyedik erővé vált a Nyugat, a Kelet, és a barbárok harcában.

Erejét az adta, hogy alulról tört fel, a hierarchiákat fegyverek nélkül hódította meg; az egymásnak feszülő nyugati, keleti és barbár óriáshierarchiákat alulról kezdte átitatni, átformálni. Miközben egymásnak rontottak római császárok és hun vezérek, limest épített a birodalom és limest romboltak a barbárok, ez a mélyről jövő gondolat, az ókereszténység, e szemben álló tömegek közt mindenütt megvetette a lábát. Végül a kora középkor hajnalán az új hit vált a civilizáció közös alapjává. Innen nézve nem látni, hogy mi lenne ma az a friss gondolat, ami megfeleltethető az ókereszténységnek. Vannak „világbé-két” hirdetők, ökumeniké-mozgalmak, a civilizációk közti ellentéteket áthidalni kívánó kezdeményezések, de sem erejükben, sem újdonságukban nem mérhetők ahhoz, ahogy két-ezer éve a katakombák népe kikezdte és lerombolta az egymásnak feszülő római és germán hitvilágot. Főként az újbaloldali mozgalmak szeretnék magukat ilyen pozícióban látni: érdekes, de erőltetett könyvek születnek például arról, hogy az Occupy Wall Street tüntetői és az arab tavasz elégedetlen tömegei egy összehangolt világmozgalom részesei lennének. A fejlemények ezt finoman szólva nem igazolják, ezek a megmozdulások végül lokálisak, gyengék és porózusak maradnak, tartós tömegtámogatást nem szereznek.

Ehhez képest kétezer éve az ókeresztény tanok egyszerre váltak tömegessé és erőssé nyugaton, keleten és a barbárok között is. Amikor Nagy Konstantin római császár 313-ban vallásszabadságot adott a keresztényeknek, akkor már több mint egy évtizede a kereszténység államvallás volt Örményországban. Amikor a 4. században az első zsinatokon tisztázni próbálták a krisztusi tanítások részleteit, az új hit egyik sajátos válfaja – az arianizmus – terjedt el a gótok, majd a többi germán törzsek között. Amikor 380-ban a Római Birodalom hivatalos államvallásává lett a kereszténység, addigra már létezett gót Biblia-fordítás is, és ariánus keresztény hitet követett a barbár világ jó része. A 4. században pedig egyszerre vált a karácsony a legfontosabb ünneppé a limesen innen és túl.

Egy erő, ami eltéríti addigi pályájáról a nyugatot, keletet, fejlettet és fejletlent, alulról jön és felfele tör – ilyen erő ma nem látható. Lehet, hogy valahol ott van a mai katakombákban, csak még nem lehet beazonosítani. Az ókeresztény tanok is hosszan, három évszázadon át bújtak meg a római világban. És lehet, hogy lesz majd egy gondolat, ami ilyen erősen és alapjaiban hozza majd közelebb a mai keresztény világot a mai iszlám világgal, a mai gender-tanok híveit a négyfeleséges muszlimmal, de ennek a gondolatnak ma még talán a nevét sem tudjuk.


Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »