A szentekhez közel címmel kétnapos konferenciát rendezett a Görögkatolikus Metropólia Máriapócson a Kárpát-medence tanúságtevő szentjeiről december 11-én és 12-én. Az esemény keretében Szent II. János Pál pápa ereklyéjét is elhelyezték a máriapócsi bazilikában.
A konferencia a Miniszterelnökség, a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt., a Hungary Helps, a Hierotheosz Egyesület, a nyíregyházi Szent Atanáz Görögkatolikus Hittudományi Főiskola és a Barankovics Alapítvány közreműködésével jött létre.
Az első századokban az aszkéta szentek kiüresítették magukat, minden földi dologról lemondtak, hogy még jobban el tudja tölteni őket Isten. A 6. században már társadalmi szerepet is vállaltak, a 9. században már fontos pozíciókat betöltő, politikailag megnyilvánuló közszereplőket is látunk a szentek sorában. A püspököket ekkor elsősorban már nem a szerzetesek közül választják, hiszen a „külvilágban” jártasabb emberek jobban ismerik a világot, mint a szerzetesség csendjében élők. A 12. században már tanult, retorikai képességekkel ellátott, jómódú családból származó szentek is éltek.
A 13. századi szentek az igazságot hirdették, és gyakran emeltek szót a császár politikája ellen. A szentté avatásnak ekkor már konkrét eljárása volt. Ha a szinódus szentnek mondott valakit, az az egész bizánci birodalomban szentté nyilvánult.
Föltehetjük a kérdést, hogy ma kevesebb szent él-e, mint az első századokban? Mondhatjuk, hogy igen, hiszen az első századokban sokkal jobban készültek a végidőre, Krisztus eljövetelére. Azt is megkérdezhetjük magunktól, hogy miért van kevés görögkatolikus szent. Azt is figyelembe véve, hogy hosszú, bonyodalmas és költséges eljárás vezet a szentté avatáshoz, valóban kevés a görögkatolikus szentünk, de az nem azt jelenti, hogy nincsenek köztünk élő szentek. Tudatában kell lennünk, hogy nem csupán azok a szentek, akiket szentté vagy boldoggá avatnak.
A görögkatolikus egyházban a fődiakónusok orárionján (a bal vállon átvetett, díszes szalagon) olvasható a „szent” felirat. Ennek fontos szimbolikája van. Az orárion az angyalok szárnyát jelképezi, akik mindenben segítenek az oltár körül. A diakónus igyekszik az angyalok feladatát ellátni. A „szent” felirat ugyanakkor mindannyiunknak szól: legyetek szentek, mivel aki meghívott benneteket, szent (1Pét 1,16).
Dobos András teológus, főiskolai tanár a bizánci egyház ereklyetiszteletéről beszélt. Mint elmondta, a nyugati egyházban ereklyének tekintik a szentek ruháit vagy a hozzájuk kapcsolható tárgyi emlékeit is, a keleti egyházban azonban csupán a szentek testi maradványait. Régészeti és írásos bizonyítékok szerint a szentek relikviáinak tisztelete már az első századokban megjelent. A kereszténység szabaddá válását követően a vértanúk sírjai fölé martyriumokat, mauzóleumokat emeltek. A sírokat gyakran fölnyitották, a maradványokat új, nagyobb templomokba vitték. Az újbóli keresztényüldözések során, amikor tiltva lett a szentek sírjainak látogatása, gyakran magukkal vitték a szentek csontjait a keresztények, hogy erőt merítsenek belőlük, és megóvják a pusztítástól.
A bizánci képrombolás során az ereklyéket is üldözték, ezt követően a 9. században azonban szinódusi rendelet mondta ki, hogy minden templomot csak úgy lehet fölszentelni, ha az oltárban egy szent ereklyéjét helyezik el. Egy apró ereklyét varrnak be az antimenzionba is, ami a püspök által a közösségnek adományozott díszes vászondarab, mely igazolja a szentelés jogosságát. Ez mindig az oltárterítő alatt van, enélkül nem lehet szertartást végezni.
Az ereklyékhez számos csoda fűződik, melyeket dokumentált az egyház. Vannak illatos mürót árasztó sírok, romolhatatlan testek és gyógyító erejű ereklyék. A görögkatolikus egyházban azért van kevés történelmi ereklye, mert az ereklyék beszerzése igen költséges volt, a Rómával egyesült egyház pedig jellemzően a szegény, paraszti réteg között virágzott. Ismereteink szerint a történelmi Munkácsi Görögkatolikus Egyházmegyében csak az ungvári székesegyházban és a máriapócsi bazilikában volt ereklye – zárta előadását Dobos András.
Ezt követően különleges tanúságtételt hallhattak a jelenlevők: Máriapócs testvérvárosa, Beit Jala – mely a Szentföld keresztény többségű településeinek egyike – képviselője, Nassar Khamis tiszteletbeli palesztin nagykövet videón keresztül, magyar nyelven beszélt a palesztin keresztények helyzetéről. A betlehemi Születés Templomától 1 kilométerre fekvő város kétharmadát lerombolták a külföldről betelepült zsidó telepesek számára épített telepek miatt. Nassar Khamis 7 kilométerre lakik Jeruzsálemtől, de három éve nem léphetett be a városba, mert nem kap rá engedélyt. Kérdésre elmondta: „a nehézségek ellenére imádkozunk, élünk és félünk”. Sajnos kilátástalan a jövő, ezért különösen a keresztény fiatalok elvándorolnak szülőföldjükről. Ma a palesztinok nagyjából 1%-a keresztény, félő, hogy a háborúk és az elnyomás miatt a Szentföldről eltűnik a kereszténység.
Máriapócs lelki erőközpont – mondta Soltész Miklós, a Miniszterelnökség egyházi és nemzetiségi kapcsolatokért felelős államtitkára. Ezt már a 17. század végén bizonyította az is, hogy a császár 150 lovas katonát küldött a képért egy poros kis faluba. De az imádság ereje akkora volt, hogy újabb csodák történtek és történnek azóta is. Az államtitkár a görögkatolikus vértanúkat és a közelmúlt magyar szentjeit is méltatta.
A konferencia első napjának zárásaként a résztvevők alkonyati istentiszteleten vettek részt a kegytemplomban Kocsis Fülöp hajdúdorogi érsek-metropolita vezetésével, amelynek végén körmenetben helyezték el Szent II. János Pál pápa ereklyéjét a bazilika Szent Bazil-oltárán.
Az előadásokat megelőzően Tánczos Barna, Románia miniszterelnök-helyettese köszöntötte a jelenlévőket. Máriapócs és Csíksomlyó kapcsán hangsúlyozta: a szentekhez közel lenni kiváltság. Ez a közelség nemcsak fizikai fogalom, hanem lelki és spirituális tartalma is van.
A nap során a Kárpát-medence vértanúiról és tanúságtevőiről hangzottak el előadások.
Kárpátaljáról érkeztek Szabó Konstantin és Marosi István görögkatolikus papok. Előadásukban a Munkácsi Görögkatolikus Egyházmegye történetének 1944 és 1989 közötti eseményeit elevenítették fel. „A vértanúk százada” volt ez az időszak Kárpátalján, amit az egyházra nehezedő politikai nyomásgyakorlás, ellehetetlenítés, isteni és emberi törvények ellen elkövetett vétkek írtak be feketével a történelembe. Marosi István Boldog Romzsa Tódor és a szeptemberben a boldogok sorába emelt Orosz Péter Pál vértanú papok tevékenységét, a katakombaszolgálat kiépítését tárta a hallgatóság elé. Kárpátalja szovjetek általi megszállása után politikai, kulturális és ideológiai téren is teljes szovjetesítés kezdődött a területen. A Rómához hű görögkatolikus egyházra akadályként tekintettek, ezért az egyházi személyeket arra akarták kényszeríteni, hogy olvadjanak be az ortodox egyházba. Ennek az erőszakos törekvésnek esett áldozatul Romzsa és Orosz is.
Szabó Konstantin számos olyan pap élettörténetét mutatta be, akikről bár kevesebb szó esik, de kitartásukkal hozzájárultak a görögkatolikus egyház megmaradásához Kárpátalján. Őt magát is titokban szentelték pappá, felmenői között pedig szintén titokban felszentelt papot és püspököt is találunk.
A Felvidékről érkezett Iván Barnabás atya Boldog Gojdics Péter Pál eperjesi vértanú püspök és a vértanúként tisztelt Boldog Hopkó Bazil eperjesi segédpüspök életét mutatta be. Gojdics Péter Pál, az „aranyszívű püspök” egész életét a gyengék és üldözöttek védelmezése jellemezte. A görögkatolikus egyházat előbb röplapokkal és agitációval próbálták ellehetetleníteni. Később elvették a görögkatolikus templomokat, a katedrálist, elkobozták az egyházi vagyont, jelentéseket hamisítottak, egy kongresszust követően pedig álhíreket terjesztettek arról, hogy száz görögkatolikus pap és négyezer hívő szakított önként egyházával és tért vissza a pravoszláv egyházhoz. A valóságban alig néhány ilyen pap volt csak. Gojdics Péter Pált a börtönben verték, éheztették, kínozták, de ő sosem állt ellen – helyette szüntelenül imádkozott. „A börtönben is igyekezett a szeretet tanúja lenni”, és bár a kegyetlen bánásmód testét lassan felőrölte, de a lelkét sosem tudták megtörni. Ha a hallgatóságból bárki szívében harag gyúlt ezen a ponton az elkövetők ellen, azt a vértanú püspök gondolata el is oszlatta: „Istennek szeretet a neve, és ha én nem szeretem az embereket, akkor nem tudom az Istent szolgálni”.
„A kereszt erősíti a gyengét, szelídíti az erőset” – ez volt püspöki jelmondata az 1945-ben vértanúságot szenvedett Apor Vilmosnak, akinek életútját a Szombathelyi Egyházmegyéből érkezett Császár István általános helynök mutatta be. Apor Vilmos életútját a tisztaság, az üldözöttek védelme és a vértanúság gondolata jellemezte. Halálával élete nem véget ért, hanem kiteljesedett, hiszen fiatal nőket akart megvédeni a szovjet katonáktól, amikor egy tiszt három golyóval megsebesítette. Néhány nappal később halt bele sérüléseibe.
Császár István előadásának következő képkockáján egy szemüveges, kollárét viselő, mosolygós arcot láthattunk. Róla nem készülhetett időskori kép: Brenner János atya ugyanis mindössze 25 éves volt, amikor vértanúhalált halt. Tudta, hogy meg akarják őt ölni, mégis rendületlenül folytatta hivatását. Egy este, amikor egyedül tartózkodott a plébánián, beteghez hívták. Útközben megtámadták. Alig két héttel 26. születésnapja előtt ölték meg. Testét 32 késszúrás érte, kolláréja pedig egyik gyilkosa cipőtalpának nyomát is megőrizte. Halálakor a nála lévő Oltáriszentséget védte.
Boldog Scheffler János vértanúsága „a szeretet végső tanúságtétele lett: életét sem féltette a rábízottak lelki üdvéért” – derült ki Ilyés Csaba, a Szatmári Egyházmegye helynökének előadásából. Az ő életének egyik meghatározó pontja a trianoni döntés volt. Az új rendszerben is az oktatás, a hittantanítás megszervezéséért, a papok megfelelő szellemi és lelki felkészítéséért dolgozott. 1942-ben XII. Piusz pápa nevezte ki a szatmári egyházmegye püspökévé. Az akkori államhatalom függetlenedni akart Rómától. Scheffler Jánosnak ajánlották fel, hogy vezesse a pápát el nem ismerő romániai katolikus egyházat, ő azonban hűséges maradt a Szentszékhez. 1952-ben letartóztatták, sokáig házi őrizetben volt, majd bebörtönözték. Vatikáni kémnek tartották, de tárgyalásra már nem került sor, mert a kínzások és az embertelen körülmények miatt meghalt. Titokban temették el, hogy senki se róhassa le kegyeletét sírja előtt. Egy ortodox pap titokban megjelölte sírját, így később földi maradványait méltó körülmények között helyezték örök nyugalomra.
Csernai Balázs veszprémi esperes, plébános online tartotta meg előadását az idén szeptemberben boldoggá avatott Bódi Mária Magdolnáról. A mélyszegénységből érkezett lány csak 23 éves volt, amikor eljutott az életszentség csúcsára. 1945. március 23-án halt vértanúhalált. Szent akart lenni – a hétköznapok, az egyszerű emberek szentje, aki mindig és mindenhol, minden szavával és tettével az Úr Jézussal való kapcsolatáról tett tanúságot. Tisztasági fogadalmát az élete árán is védeni akarta. „Uram, királyom, végy magadhoz” – ezek voltak az utolsó szavai, mielőtt egy szovjet katona hat lövéssel kioltotta az életét.
Seszták István, a Hajdúdorogi Főegyházmegye főhelynöke a konferencia zárszavában arról beszélt: a szentek és a vértanúságot vállalók megtapasztalták, hogy Krisztus fénye a legnehezebb körülmények között is rájuk ragyog. Isten arra buzdít: „Legyetek szentek, mert a ti atyátok is szent”. A szó nem(csak) a tökéletességet, hanem az Istennek szánt életet is jelenti.
Szöveg: Király András, Tóthné Espán Margaréta
Forrás: Görögkatolikus Metropólia (1. nap, 2. nap)
Fotó: P. Tóth Nóra/Görögkatolikus Metropólia (1. nap), Görögkatolikus Metropólia (2. nap)
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
