„A jelenlegi kamukrácia demokráciának tetteti magát” Juhász Katalin2025. 09. 10., sze – 13:21
Hosszú évek óta ő konferálja fel a világsztárokat a pozsonyi Uprising fesztivál nagyszínpadán, tökéletes jamaicai patois akcentussal, ezért a nézőtéren sokan nem is tudják, hogy magyar. G.Ras, azaz Komáromy Gergő idén újraszervezte zenekarát, a Riddim Colonyt, és a maga szerény módján a világ alakulásában is szeretné kivenni a részét.
A Riddim Colony a magyar nyelvterület talán legjobb reggae-alakulata, ezért kár lett volna nem megünnepelni húsz éves szülinapjukat. Az idei Uprising közönsége lelkesen fogadta őket, hiszen a rootstól a dancehallig sokféle hatást magukba szívtak, miközben ihletet merítettek a legújabb jamaikai trendekből is.
Komáromy Gergő azonban nemcsak zenész, hanem közéleti aktivista is. Annak idején, a milliárdos városligeti ingatlanbiznisz elleni tiltakozásul felmászott a bontásra ítélt Közlekedési Múzeum tetejére. Zenélt menekülteknek, és velük aludt a földön a Keleti pályaudvaron. Igazi szelíd lázadó, aki folyamatosan borsot tör a hatalom orra alá, és sosem rejti véka alá a véleményét. Pozsonyi interjúnkat a zenével kezdtük, ahogy illik.
Miért döntöttetek úgy, hogy nyolc év után ismét összeálltok?
Először csak egyetlen születésnapi koncertben gondolkodtunk, amit már tavaly kitaláltunk, mivel a Riddim Colony 2005-ben lépett először színpadra. Viszont 2016-ból volt néhány félkész dalunk, amelyeket érdemesnek tartottunk befejezni. És ha már így alakult, gondoltuk, megjelentetünk egy új EP-t is. Same Boat lett a címe ennek az anyagnak. A dalok mondanivalója aktuálisabb, mint valaha. Az elmúlt nyolc évben mindannyian más projektekkel voltunk elfoglalva, de láttuk, milyen irányba halad a társadalom. Ehhez elég, ha az ember használja az agyát és nyitva van a szíve.
Ismét élvezni kezdtétek a közös zenélést és a közös gondolkodást?
Igen. Sőt, annyira rápörögtünk erre, hogy a tervezett egyetlen koncertből hirtelen három lett. Ez a pozsonyi volt a második, és lesz még egy nagy szülinapi fellépés szeptember 27-én Budapesten. Az előbb az új EP dalai is sikert arattak az Uprisingon, aminek főleg azért örülök, mert egy merész vállalkozásról van szó. A Same Boat ugyanis az Amazing Grace című ismert amerikai spirituálé történetét meséli el. Kiderül, hogyan és miért írta ezt a dalt a szerző a 18. században. És persze benne van az is, hogy mindannyian egy csónakban evezünk. Ezt választottuk a négy számos EP címadó dalának, mert egybecseng az emberiség jelenlegi nagy kihívásaival. Hiába vannak repülőink és űrhajóink, a vizeket átszelő hajók szerepe továbbra is meghatározó. Emberek ezreinek, sőt millióinak sorsa dőlhet el a tengeren.
Az utóbbi időben azt látom, hogy a zenészek egyre fontosabb társadalmi szerepet vívnak ki maguknak. A pozsonyi koncerten te is felmutattad a palesztin zászlót, vagyis véleményt nyilvánítottál egy fontos kérdésben. Az ír Kneecap raptriót nemrég ugyanezért kitiltották Magyarországról, és a bécsi koncertjüket is lefújták a szervezők…
Gyáva, megalkuvó kapitalistáktól nem is lehetett mást várni. A jelenlegi világrend végtelenül kizsákmányoló, pusztító, rasszista, fasiszta, elnyomó, ami sok mindenre hatással van. Elpusztítja az ökoszisztémát, a természeti környezetünket, soha nem látott mértékű szenvedést okoz minden érző lénynek ezen a bolygón. És az emberiségen belül is elképesztő méretű a kizsákmányolás. Ha valaki ezt észreveszi, és őszinte saját magával, akkor kénytelen radikálisan szembe fordulni az egész jelenlegi világrenddel, beleértve mindazokat az intézményrendszereket, amelyeknek a részei vagyunk.
Aki zenész, az kénytelen betagozódni az úgynevezett zeneiparba. Két lehetősége van: vagy beáll a sorba és a nyugodt életet választja, vagy úgy dönt, hogy kimondja az igazat. Ez esetben viszont szembe fordul a milliárdos kapitalisták által irányított zeneiparral, és lemond az anyagi jólétről, mint például a Kneecap vagy a Bob Vylan. (a brit rapduó a Glastonbury fesztiválon emelt szót a szabad Palesztináért. A szerk.)
Úgy veszem észre, hogy jelenleg egy óriási ébredés zajlik a zenésztársadalomban, aminek nagyon örülök. Viszont az is igaz, hogy az idővel futunk verseny. Kérdés, hogy elég gyorsan, elég nagy számban felébred-e az emberisiég ahhoz, hogy még időben meg tudja menteni a világot.
Mi történik, ha ez nem sikerül?
Akkor mindenki megy a levesbe. De amint mondtam, javában zajlik az ébredés. Ennek a folyamatnak a része a Kneecap, a Bob Vylan, vagyis a Palesztina felszabadításáért harcolók, de akár a vegán mozgalom és a környezetvédők is. Ha ez a jelenlegi szürreális építmény úgy roskad magába, hogy minél kevesebbeket pusztít el maga körül, akkor elérjük a célunkat. Az egész anti-imperialista, dekolonizációs, antirasszista mozgalom elképesztő ütemben zajlik, minden egyes nap egyre több ember ébred fel. Eközben viszont az elnyomás is soha nem tapasztalt mértékben növekszik. Az, ami jelenleg Gázában történik, és amit szinte élőben követhetünk a telefonunkon, tényleg felfoghatatlan. Egyszerre van jelen tehát az emberiség legsötétebb, pusztító odala, és a legcsodálatosabb toleráns, segítőkész oldala. Ez egy versenyfutás az idővel, hogy elérjük-e a kritikus tömeget, amíg még van esély az emberiség megmentésére.
Szerinted elérjük?
Apaként nem is mondhatnék mást, mint igent. De tényleg így gondolom.
Akkor is, ha jelenleg a világ legnagyobb idiótája az USA elnöke, aki a világ legnagyobb bűnözőjével fogott kezet nemrég?
Ez lényegtelen, sőt igazából még örülök is Netanjahunak, Trumpnak és a hozzá hasonlóknak, mert annyira nyilvánvalóvá teszik a világ abszurditását. Premier plánban vesznek hülyére minket a legocsmányabb emberi gonoszság megesetesítői. Ilyen gazembereket rajzfilmben sem lehetne kitalálni. És ez nagyban segíti az ébredést. A jelenleg működő kamukrácia demokráciának tetteti magát, de valójában semmi köze az egyenlőséghez, és a felszín alatt a gyengébbek eltaposása zajlik – amit egyre többen észlelnek. Jelenleg nem mondanám magam optimistának, inkább végtelenül elszántnak. Biztos vagyok benne, hogy az igazság a mi oldalunkon van, és hogy a szeretet mindennél erősebb.
A Riddim Colony pozsonyi koncerje itt nézhető meg.
Kapcsolódó cikkünk
A nyár utolsó szabadtéri fesztiválja, a barátságos, hangulatos,tizenötezres kapacitású pozsonyi Uprising immár hivatalosan is nagykorú, hiszen idén lett 18 éves. Őszinte leszek: nem éreztem jól magam. De sietek hozzátenni, hogy erről nem a szervezők tehettek, hanem az időjárás.
Augusztus 29-én, pénteken még valamelyest elviselhető volt az este hattól kb. éjfélig szitáló eső, másnap délelőtt itt-ott a nap is kisütött. Késő délutántól azonban már folyamatos, masszív zuhéban ugráltak a színpadok előtt a nálamnál sokkal fiatalabb fesztiválozók, akik közül ráadásul legalább nyolcezren az Aranyhomok (Zlaté Piesky) üdülőövezet kempingjében sátoroztak. Emelem kalapom előttük, mivel én az utóbbi tizenöt évben nem mutattam hajlandóságot arra, hogy egy fesztiválon hajlanli háromkor söröspohárral lapátoljam ki a vizet a sátramból.
Az Uprising-nagykönyvben fekete betükkel fog szerepelni pár év, amikor a vihar idő előtt véget vetett a zenének, és ki kellett üríteni a helyszínt. Máskor több órás esőszünetet iktattak be, vagyis ami éjfélkor kezdődött volna, az hajnali háromkor kezdődött. Rajongó legyen a talpán, aki hajlandó kivárni kedvencét ilyenkor.
Gyorstalpaló világsztárokkal
Ezt a fesztivált két reggae-rajongó egyetemista hozta össze anno, akik egyszerűen csak meg akarták hívni kedvenceiket Pozsonyba, és remélték, hogy mások is kíváncsiak lesznek rájuk. Szüleik megtakarított pénzéből szervezték az első évfolyamot. És csodák-csodája, olyannyira rátaláltak egy piaci résre az szlovák-oszták-magyar régióban, hogy mára az Uprising szervezése lett a foglalkozásuk. Egymás után szerződtették le a reggae műfaj legnagyobb sztárjait.
A remek helyszínen zajló, három országot is elérő fesztivál híre gyorsan terjedt, egyre több osztrák és magyar vendég érkezett, Pozsony pedig felkerült a nemzetközi reggae-térképre.
Hová tűnt a reggae?
Egyre több szakmai platformon olvasni, hogy kezdenek eltűnni az úgynevezett tematikus fesztiválok, mert ma már nem kifizetődő egyetlen műfaj köré szervezni egy nyári szabadtéri rendezvényt. Nagyobb választék – több látogató. Aki például reggae-t hallgat, az feltételezhetően mást is hallgat. Aki popzenét hallgat, az bármit befogad, ha ügyesen tálalják neki. Aki pedig hip-hopot hallgat, az akár egy reggae-fesztiválra is hajlandó elmenni, ha ott élőben hallhatja kedvenceit.
Rájöttek erre az Uprising szervezői is, méghozzá időben.
A tizedik fesztiválon sutyiban kikerült a reggae szó a fesztivál nevéből, és azóta a Besh’o’Dromtól Peter Lipán át a Para zenekarig sokan „mások“ megfordultak ott, nem is beszélve a hiphop-előadókról és a különböző elektronikus DJ-szettekről, amelyek már a nagyszínpadra is feljutottak.
A fellépők több, mint fele azonban még mindig a reggae-előadó. A hazai reggae-szcénának is jót tett ez a fesztivál, hiszen rendkívül lelkesítő az a tudat, hogy van hol fellépni.
Olajozott szervezés
Mára kialakult az ideális fesztiváltérkép, mindennek stabil helye lett. Közben volt terepegyengetés, füvesítés, sövény-fazonírozás. Az igazi jamaicai fílinget pedig a tó adja. Fürdési lehetőséggel, árnyas fákkal és komfortos kempinggel nem sok fesztivál dicsekedhet, komoly vonzerő ez azok számára, akik nem szeretik a hétvégét egy zajos vidámparkká alakított mezőn álldogálva tölteni.
Nincs tömegnyomor, a vendégsereg szépen eloszlik a placcon, a színpadok közel vannak egymáshoz, de nem úsznak egymásba a zenék, napközben pedig sok a kiegészítő program.
Színes felhozatal
Az Irie Révoltés a fesztivál történetének legnépszerűbb fellépője, 2009-ben és 2013-ban is elvarázsolták a pozsonyi közönséget, ezért amikor 2017-ben úgy harangozták be őket, hogy búcsúturnén vannak, nézőcsúcs volt az Uprisingon. Mostanra úgy tűnik, tényleg eldöntötték, hogy nem folytatják, mert lehetetlen egyeztetni kilenc ember különböző side-projektjeit a közös zenéléssel, ezért egy „utolsó“ búcsúkoncertre érkeztek az Aranyhomokra.
Ezt a német alakulatot egy francia testvérpár alapította, repertoárjuk túlnyomó része francia nyelvű, néhány német dallal kiegészítve.
De talán nem mondok butaságot azzal, hogy senkit sem a szövegek érdekelnek, hanem az a sodró lendületű, elementáris erejú színpadi show, amit produkálnak, és amivel Európa egyik legkeresettebb bulizenekarává váltak.
A reggae, a ska, a rock és a hiphop találkozik zenéjükben, amely egyszerre igényes és szórakoztató. Szombaton éjfél előtt, szakadó esőben léptek színpadra, hatalmas, rettenthetetlen közönség előtt, és mindenkit megtáncoltattak.
A pénteki nap két női előadó, Marcia Griffith és Queen Omega körül forgott. Egyiküket a reggae királynőjének tartják, hiszen Bob Marley zenekarában vokálozott az I-Threes trió tagjaként.
Másikuk nevében a biztonság kedvéért ott a királynői cím, ő a műfaj jelenét mutatta meg – azt, hogy hová fejlődött napjainkra a reggae.
Nem igazán lehet összehasonlítani őket, mert olyanok, mint egy veterán autócsoda és egy legújabb, fullos modell.
A másik veterán jamaikai rasta-harcos, az egykori Black Uhuru-tag Don Carlos viszont kis csalódást okozott szombaton, mivel az egyórás koncert túlnyomó részében szintén énekes fia, a nem túl meggyőző Geo szórakoztatta a közönséget egy láthatóan Európában bérelt profi zenekar élén. Don Carlos csupán húsz percig volt színpadon, ami nyilván a szervezőket is meglepte.
Lüktetés a kisszínpadokon
Pontosítsunk: az Aréna Stage nem is olyan kicsi színpad, tulajdonképpen a második legnagyobb. Hiba volt oda szervezni a legendás New York-i hiphop-alakulat, az Onyx koncertjét, akik 2015-ben a nagyszínpad előtti teret is simán megtöltötték, és úgy tűnik, azóta sem csökkent az igény az old school east coast rap iránt. A közönség nem fért el a helyszínen, ha lett volna csillár, azon is lógtak volna.
Szellősebb, ám lelkes nézőtér előtt lépett fel ugyanott a szintén veterán barcelonai Che Sudaka, akiknek szintén semmi közük a reggae-hez, de azért elénekelték (spanyolul!) Bob Marley Redemption Song-ját, és kijelentették, hogy ez egy univerzális műfaj, amely összehozza az embereket.
Az ő zenéjükről is elmondható ugyanez: latin ritmusok ska-punk hangszerelés és hatalmas lelkesedés jellemzi őket immár 23 éve. Utcazenészekként kezdték, a Ramblán táncoltatták a nagyérdeműt, miután megérkeztek Katalóniába Dél-Amerika különböző országaiból, főleg Argentínából és Kolumbiából. A csapat mára három főre apadt, de ugyanakkora bulit tudnak csapni, mint régen. Idén már jártak Pozsonyban egy klubkoncerten, úgyhogy szépen építgetik nálunk is a rajongótáborukat, aminek épp ideje, hiszen az évek alatt többször körbeturnézták már a világot.
Mi, magyarok főleg a Riddim Colony visszatérésének örülhettünk. G.Ras és csapata nyolc év hallgatás után gondolták úgy, hogy mégiscsak meg kellene ünnepelniük az elmúlt húsz évet. Új EP-t is kiadtak idén, erről, és sok minden másról is szó lesz a frontemberrel készített interjúnkban, amelyet hamarosan olvashatnak.
A Riddim Colony még mindig a magyarországi reggae-színtér legizgalmasabb formációja, ezt az Uprisingon is egyértelművé tették.
Bepótolható koncertek
A szervezők nem verték nagydobra, de a legfontosabb koncerteket élőben közvetítették az Uprising Festival Facebook-oldalán, ahol utólag is megnézhetőek. Úgyhogy aki lemaradt az idei programról, vagy hazakergette az eső, az pótolhatja a mulasztást. A helyszíni hangulatot természetesen nem lehet visszaadni streameléssel, a zenei élmény azonban így is garantált.
Reméljük, jövőre kegyesebbek lesznek az égiek hazánk egyik legszimpatikusabb fesztiváljához, amely szépen ápolja Bob Marley örökségét – már a nevüket is a reggae-király egyik albumának címéből merítették. A legnagyobb poén pedig az, hogy mindig a Szlovák Nemzeti Felkelés hétvégéjére szervezik az Uprisingot, hogy alernatív módon megünnepelhessék azt is…
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
